Mindig mondom, hogy mennyi bizonytalanság van az életemben, és lehet, mert ennyit gondolok rá, még többet bevonzok.

Nagyon fura volt a karácsony, igazából nulla ünnepi érzés, annak ellenére, hogy dekorációkból, ételekből nem volt hiány. Ebben az évben is, mint tavaly együtt töltöttük Bencével, nem ment egyikünk sem haza, csak két nappal később.

Mivel ötödikén feldíszítettük a fát, iszogattunk, azt hiszem, akkor ki is lőttük az ünnepeket, nem tért vissza a hangulat, pedig kényszeresen készülődtem, szeretem, ha valami történik, bármi, csak legyen valami. Nem volt nagy szám, de elmúlt, iszonyú gyorsan. 

Aztán egyre jött a sok bizonytalanság, ami teljesen bezavar a személyiségembe, ami betegesen szereti, sőt követeli, hogy egyenletesen menjen minden, a saját útján. Olyan ez, mint egy dominó, elkezdi az egyik, majd folytatják a többiek mögötte, vagy előtte, a végeredmény ugyanaz, előbb utóbb mindegyik a földre kerül.

Laposan fekszik, egymáson, és már nehéz megállapítani, hogy melyik kezdte.

A lakás helyzete azóta is fennáll, sokat beszélgetünk róla Bencével, de nem sok előrelépés van, mivel a tulajdonos nem nagyon pörög. Szóval, ha el is kell költöznünk, azt az utolsó pillanatban fogjuk megtudni. Na, ha valamiben nem tudom elviselni a bizonytalanságot, akkor az az otthon. Előző, és egyben első albérletemben tizenhárom évet voltam, és talán még mindig ott lennék, bár nem lenne már egészséges. Mostanit is hosszú távra terveztük, és szabad akaratunkból kívántunk volna elmenni, amikor annak eljön az ideje.

Így, hogy lebeg felettünk egy olyan tényező, amire semmi hatásunk nincs, nem tölt el jóleső érzéssel, hogy újra össze kell pakolni, és elölről kezdeni mindent.

Ez a lakás, mint ahogy a másik is, kezdettől fogva otthon volt, mert olyan tárgyakkal van teleszórva, amiktől azt érzem, tényleg itthon vagyok. Erre az érzésre szükségem van.  Talán a legjobban.

Egy év múlva mondtuk, hogy na, kész van, kábé. Aztán eltelt még egy, és itt tartunk. Persze, nézegetünk lakásokat, hátha szembejön valami, de az a baj, hogy egyre több igényünk lett.

Már nem csak az alap dolgok, hogy mehessen macska, és legyen terasz, hanem az is, hogy nagy legyen a belmagasság (ami addig fel sem tűnt, mikor újépítésűben laktam), és a ház üzemeltetése megfeleljen a minimum elvárásoknak, és ne tervezzenek óriás felújítást.

Abszurd igények, miközben itt minden meglenne, még akkor is, ha két lakó utál minket. Eddig egyik szomszédommal sem volt bajom az előző lakásban, nem is tudtam, milyen szerencsés vagyok, látva, hogy itt mennyi rosszindulat gyűlt fel, miközben mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindenki magával foglalkozna.

Közben Bence anyukája eléggé beteg, harmadszorra van kórházban, legutóbb decemberben, a létező minden baja van szegénynek, egyik összefügg a másikkal, nagyon komplex kezelésre lenne szüksége. Ennek ellenére egy vidéki kórházban fekszik, kezelik, de csak tünetileg, nincs szakorvos, aki az egyes betegséget vizsgálja, csak életben tartják. Látogatni nem lehet, csomagot leadni bizonyos napokon lehet, de ételt nem. Mondanom sem kell, miket eszik, és a múltkori kórház alatt is hány kilót fogyott. Semmi információ, kezelési terv, csak amit a betegnek odamondanak fél mondatban, ha egyáltalán, és ennyi. Szóval a rendszerből kikerült az a két tényező, ami a szakszerű orvosi ellátáson kívül életben tartja a beteget: a személyes jelenlét, mint hozzátartozó, aki időnként kontaktál a folyosón az orvossal, és az étel, amit beviszel a betegnek, hogy ne azt a szart egye, amit adnak.

Mivel nem mehetsz be, nem tudod, mi történik, milyen orvos van ott, semmit, csak ha a beteg mondja. Bence anyukája telefonon informál, de nincs túl jó állapotban, valamit mond, mert eszébe jut, valamit nem, meg ő sem tudja pontosan, mivel senki nem beszélt még vele öt mondatnál többet öt nap alatt. Bence addig hívta a kórházat, amíg bent találta a kezelőorvost, egy fiatal doktornőt, aki hallhatóan sértve érezte magát, hogy egy hozzátartozó érdeklődik, és kérdéseket tesz fel az eddig elvégzett vizsgálatok eredményeinek ismeretében. A doktornő sok, Bence által felvázolt opciót is kilátásba helyezett, „az is lehet, igen”, de abban nem tudtak dűlőre jutni, hogy mivel szívbaja is van, kellene egy kardiológiai vizsgálat, mert legutóbb azzal is volt bent.

Nem hangzott el, hogy mi a mostani állapot, merre haladunk, semmi.

Mint ahogy az sem, hogy a beteg nehezen veszi a levegőt, alig tud beszélni, ezt Bence bátyja mondta, aki akkor beszélt vele telefonon. Azt sem említette, hogy nyugtatót is kap, ami szintén hallható volt a beszédén, és ő maga sem tud róla. Érthetetlen, hogy miért nem szívják le a tüdejében felhalmozódó folyadékot, amit nála alapjáraton a vese okoz.

Teljes bizonytalanság, és őrjítő csend. Tényleg ez így nem fenntartható, sem a fent felsoroltak miatt, sem lelkileg. Csak ülsz és vársz, nem tudsz bent pörögni, amikor van időd, nem látsz semmit, csak telefonon hallgatod, meg arra hagyatkozol, amit a beteg elmond, aki nem alszik, nem eszik, és teljesen kikészült az egésztől. Ráadásul még vissza is kapja, hogy telefonált a fia, okoskodott, kavart.

Érdeklődött, aggódott!

Rettenetesen elkeserítő az egész s nem tudom, mi a megoldás. Mindent megteszel, megpróbálsz, de semmi hatásod nincs a folyamatra.

Nagyon sajnálom Bencét, messze van, távolról aggódik, de tudja, csak ez maradt neki, előre mozdítani nem tudja az ügyet.

Marad a várakozás.