Elég rosszak lettek az eredményeim, a százalékom legalábbis rosszabb a múltkorinál. Volt már ennyire rossz, sőt talán kicsit rosszabb is, de az utolsó három elég magas volt.
Bencének sokkal magasabb most is, mint általában.
Egy pár órát aggodalmaskodtam miatta, kicsit talán drámáztam is, de hamar lecsengett bennem. Ebben is fejlődtem. Ha fejlődésnek lehet hívni, hogy leszarok dolgokat. Egyszerűen nincs energiám ezen is aggódni. Képtelen vagyok rá. Megszoktam, elfogadtam.
Elfogadtam? Valószínű nem, de lépésről lépésre túlélek s a lépesek is egyre ritkábbak, hiszen nyolchavonta ha van vérvétel.
A laboromban is vannak dolgok, amik kilengenek, foglalkoztam vele egy pár órát, de aztán elengedtem azt is. Ezek az értékek mindig is kilengtek, persze, van olyan is, ami most rosszabb. Azt is tudom, hogy ezeket összefüggésében kell nézni, figyelembe véve, hogy gyógyszert szedek, stb. Azzal is tisztában vagyok, hogy a Lászlóban csak akkor szólnának, ha már a végét járnám, és sejteném, hogy valami gáz van.
Bence is volt mostanában bent, neki csak receptet adtak, és a kezébe nyomták a múltkori vérképét offline formában is, amit már letöltött az EESZT-ből. Kérdezte, hogy mik ezek az elmozdulások (hasonlóak, mint nekem, talán jobbak kicsivel), mire utalhat ez, meg az.
Klári nővér közölte, hogy ők nem hematológusok, és ha érdekli (érdekli!), hogy mitől lehet ez, akkor keresse fel a háziorvosát, majd ő kielemzi, és utánamegy a dolgoknak.
Nem hittem a fülemnek, mikor Bence ezt mesélte.
Hogy mi van?
Nem várom el a nővértől, hogy kielemezzen egy komplex vérképet, úgy, hogy az állapotommal sincs tisztában (mellesleg az orvos se), de az azért elvárható lenne, hogy az orvossal egy évben egyszer öt percet beszélhessek. KI tudom erőszakolni, ha nagyon akarom, lehet, hogy órákat kell várni rá, és semmi értelme az egésznek, mert nem mond semmit, meg sem vizsgál, akkor meg minek. Ha elmondanák, hogy az a három vagy négy érték a gyógyszertől emelkedik vagy csökken, akkor lehet, hogy a beteg megnyugszik. Tudom, ez nem cél. Persze, az Internetről némi infóhoz jutottam, és sok esetben tényleg lehet a gyógyszer bizonyos értékek elmozdulásának felelőse, de ezt miért a netről kell összeguberálnom?
Menjek a háziorvoshoz, aki még ha tudja is az állapotom (nálam pont tudja, de tartok tőle a legtöbb esetben nem), nem infektológus, nem látja egészében a dolgokat, nem ismeri a gyógyszeremet, elölről kellene kezdeni mindent. Ennek mi értelme van?
Pár éve van ez amúgy, hogy minden beutalót a háziorvos ad, a László már semmit. Előtte még az ő beutalójukkal lehetett tüdőszűrésre menni, most már nem vonódnak bele ilyesmibe, így magánba járok. Átadom a helyet a szegényebbeknek, én pedig duplán fizetem az egészségbiztosítást, ha nem triplán. Befoghatom a szám, mert cserébe gyógyszert kapok, be is fogom.
Múltkor Bencének és nekem is mondták azonban a koleszterin emelkedést. Arra mindig kitérnek, másra nem. Egyikünk sem szedi a felírt gyógyszereket, mi máshogy számolunk a határértékekkel kapcsolatban. Lehet, hogy eljön annak is az ideje, de nem most.
Ha nem muszáj nem szedek gyógyszert. Mindig ilyen voltam, anyám is, és erre megkaptam az élettől, hogy életem végéig gyógyszert kell szednem. Kevésbé tragikus amúgy, mint ahogy hangzik. Nagyon sokan szednek gyógyszert életül végéig más okokból is.
Amúgy én magam is elkenem azzal az egész „dolgot” (még mindig dolognak hívom), hogy jópofizok Klárival, jófejkedem, vagyis túlkompenzálok. Azért, hogy csélcsap meleg vagyok?
Egy felelőtlen valaki, akinek most a hibájáért bizonyos időszakonként jelenése van az ambulancián? Nem tudom, minek tűnhetek, de valószínű ott bent senki nem foglalkozik a sztorinkkal. Valószínű akaratlanul is hallanak életutakat, maguktól nem kérdeznének rá.
Bár Klári nővér elejtett egy „Hogy vagy?” -ot, de az csak egy kósza formalitás volt. Amúgy ő megnyugtat, állandóságot képvisel, mint Mária, aki évek óta nincs. Utána lett gépezet az egész, vele volt még lelke a folyamatnak.
Annyit feleltem Klári kérdésére, aki a kérdőjelet akkor tette ki a mondat végére, amikor már leült velem szemben a székre, hogy vért vegyen, hogy örülök, hogy végre tavasz van.
„Jajj, igen!”- sóhajtott a nővér és szúrt. Mélyről jövő sóhaja egészen a negyedik ampulláig tartott. Arra gondolt, miközben a tűn tartotta tekintetét, hogy milyen szép is lehet ilyenkor egy mezőn. Pipacsok, egy hintaágy, egy jó könyv... Úristen, idejét sem tudja mikor olvasott utoljára, pedig hogy szeret. Elolvas cikkeket a betegek által ottfelejtett magazinokból, de az nem az igazi. Szóval pipacsok. Kis szél, lengedeznek a szirmok, a könyv lapjai egy pillanatra megrezegnek. Klári felnéz, a mozdulat és a szél együttes játéka miatt haja homlokára tapad.
Mindenhol pipacsok, szirmaik a szél karjaiban ringatóznak..
Az új asszisztens kinyitotta az ablakot. „Meg lehet dögleni.” – szuszogta, amitől Klári visszatért a valóságba. „Szorítsd!”- nyomta rá a vattát a szúrás helyére, kinézett az ablakon, de csak a kórház másik épületét látta. Sehol egy pipacs.
Kértem időpontot, csak receptre, valamit még aranyoskodtam, aztán mentem a gyógyszertárba, ahol miután végig álltam a sort, kiderült, hogy csak délután lesz gyógyszer.
Bence másnap ment, gondolta kiváltja. Mondtam neki, tuti meghatalmazás kell, ezek nagyon drága gyógyszerek, nem fognak bárkinek kiadni egymilliónyi gyógyszert bemondásra.
Pedig de! Elvitte a személyimet, és kiadták. Amúgy maszkban lehetne én is (ott kell maszk), szóval mindegy, lényeg, hogy megvan, most négy hónapig nem kell mennem.
Nyáron, mikor megyek, valószínű arról fogunk beszélni, hogy elviselhetetlen meleg van.
Akkor Klári gondolatban az olasz tengerparton lesz, én pedig a következő lépésemből érkezem épp földre.