Gyakorlatilag csak onnan veszem észre az idő múlását, hogy megint eltelt négy hónap, szóval mennem kellett a Lászlóba.

Már nem gondolkozom, csak megyek előre, fel sem fogom, mi történik. Most vérvétel volt, amiből már csak egy van évente, a többi receptírás.

Nem félek a vérvételtől, soha nem zavart annyira, meg az utóbbi tizenhárom évben volt lehetőségem megszokni.

Azt hiszem, a sors meghálálja, hogy nem stresszelem túl már annyira (bár rosszul alszom azért előtte), mert nem volt szinte senki a váróban. Összesen ketten, de mindig belépni rossz. Újként. Aztán mindig lesznek újak, és a régieket már megszokva, azokat bámulja meg mindenki.

Nem kellett sokat várnom, pár perc és bemehettem. Az új hely, ahova nemrég átköltözött az ambulancia, sokkal nagyobb, lényegesen színvonalasabb tér, mint a lepukkant korábbi tizennégyes ambulancia.

Egy új nővér nyitott ajtót, mikor az én számom következett. Soha nem láttam még, de azt hiszem, Bence róla mesélt, hogy nagyon kedves. Mióta Mária nővér elment, volt néhány új, de szerencsére nem kell olyan gyakran járnom, hogy megismerhessem őket.

Klári is ott volt, de egy másik szobában. Hiába integettem neki lelkesen, nem ugrott a nyakamba, és nem is vette ki az új kezéből a kartonomat, hogy majd ő megcsinálja nekem. Jó, tudom, kicsit túlgondolom az ismeretségünket, vagy sokkal inkább megint arról van szó, hogy túlkompenzálom a helyzetet. Zavaromban és félelmemben jófejkedek, lazaságot imitálok tudat alatt, nem én irányítom.

Az új nővér, Katalin első pillanattól szimpatikus volt, nagyon figyelmes, szinte már túlgondoskodó.

Beterelt egy szobába, leültetett, majd miközben készítette elő a vérvételt, mosolyogva megkérdezte, hogy vagyok.

„Tessék?”- értetlenkedtem

„Hogy van?”- ismételte.

„Ki?” – nem értettem.

„Maga.”

„Ja, én jól, köszönöm szépen.”

Nem is értettem elsőre, annyira nem vagyok hozzászokva, hogy valaki megkérdezi, hogy vagyok. Pláne egy orvosi rendelőben, ahol releváns a kérdés.

Kiégtem, még egy „hogy vagy” kérdést sem értek elsőre. Ez sok mindent elmond.

„Ivott eleget? – kérdezte Katalin.

„Három decit kb.” – válaszoltam.

„Ebben a nagy melegben az nagyon kevés”

„Nem mertem többet, mert múltkor az volt a baj, hogy nem ittam eleget, akkor mondta Klári nővér, hogy igyak, de ne sokat, mert akkor túl híg lesz a vérem.”- válaszoltam, mint aki felmondja a leckét.

„Hát azért annál többet kellene, mert sokat izzad az ember ilyenkor”

„Ihatok még, ha szükséges.”- jó diák vagyok.

„Igyon akkor még” – kedveskedett Katalin.

Megvárta, hogy még három nagyot kortyoljak a vizemből, és mosolyogva konstatálta, mikor kihirdettem, hogy ezzel a három nyelettel tuti megvan a fél liter.

Nagyon jól esett a gondoskodás, a figyelem, a kedvesség.

Ki vagyok éhezve erre, és egy apró figyelmességtől is elérzékenyülök. Olyan vagyok, mint egy kivert kutya, aki egyből a szívébe fogadja azt, aki megvakarja a füle tövét, vagy szebben néz rá.

„Jó habos a vére”- mondta, miközben folyt a vér az első csőbe.

„Az mit jelent?” – fogalmam sem volt, hogy ez jó, vagy rossz.

„Biztos sietett.”

„Mindig sietek, meg imádok sétálni....”

Elmondtam neki, mennyit sétálok, mert olyankor tudok gondolkozni.

Ő is szeret, mondta. Kiderült, megjárta az El Camino-t, és szereti Spanyolországot. Kapcsolódási pontok, még szimpatikusabb- gondoltam.

Pár sztori foszlánnyal később már szorítottam a vérvétel helyére a vattát.

Kaptam időpontot és receptet. Ami már az új gyógyszer, ugyanis lecserélték múltkor egyszemesre’, mert az jobb a májamnak. Elfogadtam, ők tudják. Régen is szerettem volna egyszemest szedni, de akkor nem volt rá lehetőségem. Most, hogy pár hónapja már azt szedem, természetes, hogy nem kettőt kell lenyelnem, de az elején fura volt. Hiányérzet, hogy az egyik nincs meg.

Aztán hozzászoktam. Mint ahogy az egészhez. Hogy menni kell, hogy oda kell állni, szembesülni, újra felszínre hozni, hogy megint fájjon. És örömmel tudomásul venni, hogy bár felszakad a seb, nem olyan mély már. Begyógyulni sose fog, de nem érzem olyan kínzónak.

Néha meg kell állni, és észrevenni, hogy fejlődik az ember, még akkor is, ha nem veszi észre.

Vissza kell nézni, és látni, hogy igenis van haladás.