Nagyon régen nem írtam, úgy telt a nyár, hogy sodródtam az eseményekkel.

Szinte fel sem tűnt, hogy vége, csak amikor elkezdtem fázni.

Kisebb belföldi utakon kívül nem voltam sehol, majd ősszel fogom pótolni, bízva abban, hogy még elkapok valamennyit a késő nyárból kicsit délebbre.

Bencével sem nyaraltunk, nem akart, nincs jó passzban amúgy sem.

Erre talán mostanra ő is rájött, mert nem csak tőlem, mástól is kapott erre vonatkozó visszajelzéseket. Elnyomott magában minden érzést az anyukája halálával kapcsolatban, nem beszélt, munkába menekült, engem is kizárt. Persze, én kapcsolati szempontból tettem szóvá, hogy nem vagyok benne már a körben, és ezzel valamit kezdeni kell.

Nyilván nem felnőtt módjára történt mindez, hanem hatalmas összeveszés, dráma, hova menjek, most mi lesz, és csak utána tudtunk beszélgetni, de ehhez kellett két olyan ember is, aki jelezte ugyanazt, csak más szemszögből. Amit én mondok, az sokszor automatikus ellenállásba ütközik.

Újra megbeszéltük, hogy együtt kell működjünk, tök jó csapat vagyunk, csak hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni.

Mindketten másban vagyunk jók, csak jobban oda kellene figyelni a másikra.

Nem volt még ilyen hosszú kapcsolatunk, nem tudjuk, hogyan kell életben tartani. Tíz év sok idő, fele ennyi idő után is el kell kezdeni tudatosan figyelni arra, hogy működjön.

Remélem Bence elindul egy jó úton, és engem is hagy, hogy néha vezessem rajta.

Annyi mindent átéltünk együtt s persze, könnyű azt mondani egy vita hevében, hogy nem érdekel, új életet kezdek nélküle, de valószínű könnyebb ezt megtartani, ha van még benne annyi.

Most úgyis elutazom kétszer is, lesz ideje kicsit egyedül lenni. Nekem az a szerencsém, hogy mindig kiírtam magamból, ha bajom volt. Gyerekként naplókba, most pedig akár a blogra, akár csak magamnak. Beszélni is tudok róla, írni is, kimondani, újra átélni, lemenni a mélyére, majd onnan fel, levegőt kapkodva.

Aki ezt nem tudja, az pokoli lehet.

Ezeket a túlélési stratégiákat ki kell tapasztalni, mert másképp nem lehet.

Éppen elég az, hogy idővel minden rosszabb lesz, nem kell olyan dolgokat cipelni, amik beragadnak, nem kerülnek kimondásra, nem gondolkozunk rajtuk. Nem lehet megúszni, ki kell jönnie. És még akkor is sokszor előjön, ha az ember tudatosan bánik ezekkel a dolgokkal.

Ezekre nem tanítanak meg sehol maximum az ember a környezetéből vehet példákat.

Edit barátnőmnek meghaltak a szülei, mikor megismertem, tizenhét éve, nem éltek már egy ideje, pedig csak két évvel idősebb nálam.

Nekem gyerekkoromban, és még akkor is teljesen felfoghatatlan volt, hogy valakinek meghal az anyukája. El nem tudtam képzelni.

Edit teljesen természetesen beszélt arról, hogy árva, nincsenek szülei, és mosolyogva elevenítette fel a velük kapcsolatos emlékeit.

Ösztönösen arra gondoltam, mint az az ember, aki ezt el sem tudja képzelni, hogy mindenki, akivel ez történik, azonnal elsírja magát, ha ez szóba kerül. De hogy nem nevet adott esetben, az tuti. Hamar rájöttem, hogy ez a felnőtt viselkedés az egyetlen járható út.

Én is igyekeztem ezt beépíteni anyám elvesztésébe.

Ugyanakkor tudom, hogy Edit könnyednek látszó reakciói mögött évek tanulása, és tudatos túlélési stratégiája van. Meg kellett érte dolgoznia, nem ment magától.

Nekem már akkor elkezdődött, mikor kiderült, anyukámmal kapcsolatban nem sok remény van, és volt rá másfél évem, hogy kimondjam magamnak, hogy ennek vége lesz.

Elkezdhettem járni úgy az utat, hogy anyukám még élt, igaz, egyre kevesebbet láttam belőle, az igazit, akit megszoktam.

Ha hirtelen történik, mint Edit és Bence esetében, az valószínű sokkal rosszabb, még akkor is, ha a hosszú betegség alatt látod az illetőt elfogyni, betegen és tehetetlenül. Talán ez segít megértetni, még ha nagyon fájdalmas is, hogy ez a valóság.

A hirtelenség pokoli, mint egy autóbaleset, reggel még beszéltünk, délután a hatóságok keresnek. Meg amikor valaki eltűnik. Pokoli lehet.

Bence anyukájánál voltak jelek, sejthető is volt, de a hirtelenség sokkolóan hatott mindenkire.

Itt még az sem mondható el, hogy a szenvedésének lett vége, mert bár volt pár olyan nap szegénynél, ami már annak volt mondható, de nem arról volt szó, mint anyámnál, ahol egy év fizikai szenvedésnek lett vége, amiből az utolsó három elég kemény volt.

Az ember fel sem tudja fogni, mi az a halál, és nem is érti, mi történik körülötte. 

Később rossz, amikor kimaradnak ezek az emberek az életszakaszainkból.

Mint Editnél a lényeges dolgokból, az egész felnőtt életéből, amire büszkék lehetnének. Aztán, ha jól csináljuk, átalakul egy emlékké, ami inkább örömöt, mint fájdalmat vált ki belőlünk.

Ez rengeteg idő, én azt hiszem, eljutottam eddig, de eltelt hét év. Rengeteg idő, főleg ahhoz, hogy ne lássam az anyukám, de már hozzászoktam, hogy ez már nem része fizikai értelemben az életemnek. És bár halványodtak az emlékek, egyre többet jut eszembe a fiatalkori anyám, nem a beteg, ami szinte teljesen átvette az emlékeimet.

Bencének is meg kell ezt tanulnia, ki kell fejlesztenie magában egy módszert, hogy elviselhetetlen legyen.

Amikor még rendszeresen ittam, sokszor volt, hogy elkezdtem borozni otthon, zenét hallgattam, gondolkoztam. Az elején még vidám számok, világmegváltó gondolatok torlódtak az agyamba, aztán jöttek az Amy Winehouse számok és a sírás. Segített abban, hogy lemenjek teljesen az aljára, üvöltve zokogjak, mert másnap mikor felébredtem, jobb lett.

Fizikailag nem, de lelkileg biztos.

Bence mindent magában tart, a gyermeki énje veszi át az irányítást, amikor még azt gondoljuk, ha nem veszünk róla tudomást, akkor nem is létezik.

Ha elbújunk a paplan alá, akkor más sem lát minket.

Ennyi idősen nehezebb ezt a rendszert kialakítani magunkban, de nem lehetetlen. Nem lehet megúszni, nem lehet elmenni a problémák mellett, küzdeni kell, hogy elviselhetőbb legyen.

Nem tudom, sikerül -e ezt megugrania, de azt tudnia kell, hogy mellette vagyok.

Van pár olyan ember, akik mindkettőnket körülvesznek, és lehet tőlük tanulni.

Nekem Laci ilyen, bár olyan szintre soha nem fogok eljutni fegyelmezettségben és tudatosságban, de azt hiszem, nem is kell, elég, ha saját szintemhez képest értem el valamit.

Muszáj tudatosabbnak lenni, és kvázi túlélési stratégiát kialakítani magunknak, mert az a felhőtlenség, ami korábban volt egyre kopik, és az a feladat, hogy ezt a szintet minél tovább megtarthassuk, ehhez viszont dolgoznunk kell.