Bence anyukája már lassan egy hete fekszik kórházban, és nem megnyugtató a helyzet. Minden nap van valami, már ha kiderül, ami még sötétebbé festi az egész helyzetet.

Nem egy dologra kell koncentrálni, hanem minimum háromra, egyikből következik a másik, tolja előre, mint egy úthenger.

Bence folyamatosan próbál infót szerezni a kórháztól, de nagyon nehéz bárkit is elérni. Száz kilométer és egy vastag fal, ami teljesen elszeparálja a hozzátartozókat a rendszertől.

Bence beadott egy nyomtatványt, hogy meglátogathassa az anyukáját. Mondta is az orvosának, hogy szeretné, azonban ő határozottan visszautasította, hiszen csak haldoklók esetében áll fenn ez az opció.

„Az édesanyja állapota kielégítő..” – kezdődött minden mondat, miközben tudtuk, hogy ez nem feltétlen igaz. Különben is, mi számít kielégítőnek? Hogy él? Hogy nincs sokkal rosszabbul? Mégis mit jelent ez?

Másnap, miután az orvos visszautasította a látogatási kérelmet, felhívott Bence.

„Anyut reggel átszállították az intenzívre...” visszafojtott lélegzettel hallgattam, mire Bence hangja elcsuklott. „..és utána meghalt.”

Nem tudtam mást mondani, csak egy hosszúra nyújtott „nee”-t, mintha minél tovább húzom, meg nem történté lehetne tenni. Bence hiába mondta napokkal ezelőtt az orvosnak, hogy nem is érti, miért nincs intenzíven, hiszen az ezt megelőző bent fekvésnél sokkal jobb állapottal alapból oda vitték, ahol meg is erősítették a szervezetét.

Nem volt válasz, csak valami hebegés, habogás. Arra gondoltunk, nincs szabad ágy az intenzíven, mert múltkor is, ahogy jobban lett, már mondták neki, hogy mehet vissza a sima osztályra, mert ketten várnak az ágyára.

Ott ültem a kanapén, telefon még mindig a kezemben, bár már leraktuk. Sírtam, mert éreztem, mit érezhet most Bence. Nem tudtam, mi lesz, nem tudtam, hogyan kezeljem, mi lesz most. A kívülállóknak nehezebb abból a szempontból, hogy fel tudja e mérni, mire van a másiknak szüksége. Bence nem az a típus, aki kibeszél minden gondolatát, a nyerseket is, sokkal inkább bezárkózik, és lehetetlen előre lépni akár felet is.

Este egy virággal az asztalon vártam, amit anyukája emlékére vettem, megöleltem, de nem jött az, amire számítottam.

Mindenki máshogy gyászol, nem is lehet megtanulni, hogyan kell, annyira egyedi érzés, mindenkinél máshogy csapódik le. Gondoltam, az a dolgom, hogy ott legyek, ha akar beszélni, akkor meghallgassam, ha csendben akar lenni, akkor ott legyek vele a némaságban.

Elkezdődött egy folyamat azonnal, amiben Bence kikéri a papírokat, mert úgy gondolja, nem tettek meg mindent, nem kezelték helyén a dolgot, elmaradtak alapvető vizsgálatok, nem vettek figyelembe fontos dolgokat.

Tudom, szerintem Bence is, hogy nem sok esély van eredményre, nyilván megmagyarázzák az orvosok, mi, miért történt, de most ez is a gyász része. Így ölt testet a tehetetlen düh, a felfoghatatlan tény. Ha ettől jobb lesz, akkor ezt kell csinálni, ha ez segít valamiben, akkor bele kell állni. Másik pedig az, hogy nem szabad semmit szó nélkül hagyni. Attól fejlődik a világ, ha vannak visszajelzések, jók is, rosszak is.

Bence nem ment le az apukájához, mert folyamatosan dolgozott, ebben az állapotban is, de a család nagyon hamar elintézte a temetést. Arra is gondoltam, hogy a közelgő utazásom lemondom, pláne, ha a temetéssel egybeesik, meg amúgy is, hogy Bencével legyek. Hamar kiderült, hogy Bence nem feltétlen igényli a klasszikus értelemben vett támogatást, nem akar beszélni, a vállamon sírni, csak praktikus dolgokkal foglalkozik. Ez is egy fajta módja a gyásznak, teljesen el tudom fogadni, hogy ez most ilyen lesz, és nem sok szerepem van benne. Maximum annyi, hogy jelen vagyok, ha kellek, mögötte állok, hogy elkapjam.

A temetés alig két héttel utána volt, a család mindent elintézett. Bence teljesen a saját világában mozgott, nem is fogta fel, nem volt ott, nem szembesült azzal, ami történt, nem ő ment haza egy üres házba, ahol eddig, hosszú évtizedeken keresztül várta valaki.

Ettől még ugyanolyan nehéz, csak máshogy.

Sejtettem, hogy a temetés, mint lezárás lesz az egyik legrosszabb. A szembesülés, hogy ez valóság, nem csak egy hülye álom, amiből az ember felébred, és megrázza a fejét, megborzong, de tudja, vége van.

Persze, a legrosszabb ezután következik, azok a napok, ahol nem lesz jelen többé, azok a momentumok, amiről nem tud, amikből mostantól örökre kimarad. Nem lesz jobb idővel, csak más lesz. És bármennyire ijesztő is, idővel megszokja az ember. Apukájának rosszabb, mert ő minden nap szembesül az üres házban mindezekkel, nem tud a saját világába menekülni.

A temetésre két barátnőnkkel mentem kocsival, korán indultunk, hogy időben odaérjünk. Három szál virágot vettem, meg zöld leveleket, hozzá fekete széles szalagot, én akartam megkötni. A virágok szárait szorosan betekertem a fekete szalaggal, amire írtam pár sort. A szalag alá egy kis papírra leírtam, hogy örülök, hogy ismerhettem, és ígérem, vigyázni fogok Bencére.

Most már nekem kell.

Rengetegen voltak a temetésen, sok rokon, sok ismerős, volt munkatársak, szomszédok.

Én nem álltam a családdal a ravatalnál, ezt Bence egy ismerőse meg is jegyezte, azt hitte, nem fogad el Bence családja, ezért nem vagyok velük. Erről szó sincs, de fel sem merült bennem, hogy a családdal álljak, nem tudom miért, de nem akartam ennyire reflektorfénybe kerülni. Nem is tiszta mindenkinek (hogy is lenne az), hogy ki vagyok, és semmi szükség arra, pláne egy ilyen helyzetben, hogy az emberek találgassanak.

Olyan helyen álltam, hogy pont Bencét nem láttam, de amikor elindult a menet, és elment mellettem, egy összetört kisfiú volt a szemem előtt, aki nyeli a könnyeit, mert elvesztette az anyukáját, Megszakadt a szívem érte, annyire elesett volt. Borzasztó volt így látni, és nem tudtam, mit tehetnék, hogy jobb legyen.

Annyit tudok, hogy ott vagyok, ott állok nem messze, ha kellenék.

Talán ettől még közelebb kerülünk egymáshoz, de mindenesetre a sorsunk hasonló irányba megy. Persze, ez természetes, hogy az ember elveszti a szüleit, de az én anyukám is élhetett volna még, Bence anyukája is nagyon fiatal volt még ehhez. Tudom, ez nem racionális elvek mentén dől el, ki meddig marad itt, de borzasztó belegondolni is, hogy a szerettünk nem lesz mostantól jelen az élet azon szakaszaiban, amiket szívesen megosztanánk velük.

Nem mesélhetjük el az örömöt és a bánatot, nem érezzük többé, hogy büszke ránk.

Kényszerű felnövés, a gyerekkor vége fele menetelés, az egyedüllét folyamata.

Mostantól pedig maradnak az emlékek, amiket hamarosan felvált az „Úristen, már ennyi idő eltelt?” érzése.