Bence elment a leleteiért a Lászlóba. Ő nem szokta őket hívogatni, hanem amikor eszébe jut, elmegy érte. Nem idegeskedik rajta, ha gond lenne, érezné, meg elvileg szólnának.

A T4 sejt számaival nem igen törődik, nem izgul rajta, a vírusszáma pedig úgyis nulla.

Ezzel ellentéteben én már egy nappal az eredmény előtt azon feszengek, hogy vajon, minden rendben lesz e, mik lesznek a számok, és úristen, telefonálnom kell. Idegesen ülök egy tollal és papírral az asztalon, és köröket rajzolgatok, amíg a kapcsolásra várok. Koncentrálok, hogy felfogjam azt, ami elhangzik, tudva, nem sok időm van csevegni.

Bence teljesen más ebből a szempontból, ami jó, mert ha még egymást is paráztatnánk, abból nem sülne ki sok jó.

Minden rendben, egy – két értékben van eltérés, de nem jelentős.  A CD4- e is rendben van, majdnem annyi, mint a múltkor az enyém, de hozzá tartozó darabszámot már nem közölnek. Sőt, bejött a CD8 is, amit régen csak mellékesen írtak oda. Az Bencének kicsit magas, mert ott 40-ig jó, és neki 44, nekem azt hiszem 36- 38 körül.

Ami nála is felmerült, az a koleszterin, nem annyira magas, mint az enyém, de nem sok különbség van, és ami rossz, hogy a múltkori eredményekhez képest viszont sokat emelkedett az érték. Valószínű a gyógyszer mellékhatása, mint ahogy a májenzimének az emelkedése is.

Az nekem is szokott magas lenni, mostanában nem, de volt, hogy nagyon eltért a maximum értéktől, majd a következőnél lement. Nem mondanak semmit, nem közlik a Lászlóba, hogy mi, miért lehet, csak a kezembe nyomnak egy vérképet, azzal, hogy minden rendben, miközben akár hat- hét sornál is csillag van. Ilyenkor van 45 másodpercem észnél lenni, kérdezni, de úgyis csak legyintenek rá.

Nem magyaráz senki semmit, már orvos sincsen.

Dr. Szabón kívül, aki nem nagyon foglalkozik a betegekkel, és a „nem nagyon” itt gyakorlatilag „nem”- et jelent, van az új orvos, aki a múltkor leugatott, úgy tudom, ő van már mindenkinek. Régen három orvos látta el azt a feladatot, amit most egy.

Ezt is onnan tudtam meg, hogy Bence mesélte, hogy van egy új, mikor láttam gondoltam, ő lehet az, meg onnan, hogy elkezdett velem kiabálni a múltkor. De nem derült ki hivatalosan, nem mutatkozott be, nem mondták a nővérek sem, hogy ő az új orvosom, hozzá tudok fordulni, ha baj van. (persze.)

Azt nyilatkozta egy ismert HIV aktivista egyszer, hogy a HIV fertőzöttek, nem hogy ugyanolyan esélyekkel indulnak (és jobbakkal, mint a cukorbetegek) -ha szedik a gyógyszert, járnak vizsgálatra-, hanem jobbakkal is, mint a „többiek”.

Arra hivatkozott, hogy rendszeres vizsgálatokra, kontrollra kell járniuk, mérik a vérnyomásukat, vércukorszintjüket, teljes vérkép, stb. Egyet is értenék ezzel, és szeretném is ezt gondolni, mert régen én is ezt mondogattam magamnak, hogy nem sok ember jár magától évente két- három vérvételre, plusz, ha valami gondom volt az ambulancia adott beutalót, amit sokszor a László Kórházban lehetett „beváltani”, úgy, hogy tisztában voltak a státuszommal, amitól általában abban a kórházban meg sem rezzentek.

Most, hogy évente jó, ha egy vérvétel van (ami persze, változhat, ha lecseng a koronavírus, de ki tudja, ez mikor lesz, és lesz -e utána újra kapacitás, vagy összeomlik addigra minden), nincs orvos, aki van, ahhoz az első benyomásom után nem fűzök sok reményt, nulla a kommunikáció, vérnyomást egyszer sem mértek (én szoktam apámnál), hozzám sem értek soha, se egy „nyissa ki a száját..ÁÁÁÁ”, sem egy „meghallgatom a tüdejét”.

Az tény, hogy az évi egy vérvétel is több, mint az átlag, de az a biztonság, ami régen volt, az a védőháló, amit magam alatt éreztem az ambulanciának köszönhetően, az eltűnt.

Az előző orvosom mondta kábé másfél - két éve, amikor még ott dolgozott (akkor láttam utoljára), hogy mennyivel jobban működik a HIV ellátás Magyarországon, mint nyugaton, ahol futószalagon mennek a betegek, az orvosok folyamatosan váltják egymást, nincs személyes kontakt, nincs „saját” orvos, mindenki oda kerül, aki épp bent van.

Mostanra nincs orvos, ő is elment, nincs személyes kontakt, és futószalag van: vérvétel, ha épp van rá mód, aztán folyosóra ki, újra várni a receptre (bár tudják, hogy aznap megyek, hiszen időpontom van), amit korábban előre kiállítottak, és benne volt a kartonomban, új időpont, telefonáljak egy hét múlva, a vírus lehet, hogy egy hónapig is eltart, telefon, eredmény, viszlát.

Mária nővér távozásával szinte érezhetően csökkent a színvonal, ami lehet a betegek számának növekedése miatt is. Az ambulancia várója kulturált lett, megcsinálták szépen, de a rendszer kezd repedezni, és a vírus is nagyon nehezíti a munkát.

Örülök, hogy ha már így kellett alakulni, akkor nem most lettem beteg, és még „élvezhettem” a normálisabb rendszert. Mint ahogy az élet más területein is.

Akik most húszévesek, azoknak nem sok normálisnak tekinthető dolog marad a Világból.