második napja vagyok itt, de olyan mintha itt lennék két hete. 

nem volt ma kimondottan kánikula, vagyis nem egész nap, de így is sikerült kicsit leégnem. 

kicserélték a wc deszkát, ami tegnap eltört, ki is takarítottak, de szappant nem hoztak.

vettem.

el jabón. 

meg tusfürdőt is. 

el gel de ducha.

azért majd megemlítem az értékelésnék, hogy ez alap lenne. 

vírushelyzetben pedig kötelező jellegű. 

nem aludtam valami jól, reggel arra keltem, hogy az alattam lévő étterem hátsó részénél üvegeket dobálnak a kukába. 

visszaaludtam. 

majd újra felébredtem, mert felettem bútorokat tologattak. 

legjobb idő a lakberendezésre. 

7 óra. 

amúgy papírból vannak a falak, de nem kartonból, hanem nyomtató papírból. 

minden szót hallok. 

most költöztek be mellém, és hallottam, hogy kérdezi a nő a faszitól, hogy nincs szappan? 

no hay jabón? 

no hay. Lamentablemente no. 

felfoghatatlan. 

3 közeli strandon is voltam ma, az egyiknél, ami a kedvencem, sziklát másztam. 

flip-flopban. 

van egy nagy hegy, ki is van írva, hogy zúdulhatnak kövek, de mentek páran arra (igaz zömmel cipőben), gondoltam, megnézem, mi van ott. 

semmi nem volt, de papucsban, hátamon táskával másztam a mozgó köveken. 

kezemre tekertem az atlétám, hogy ne csúszzon a kezem, azzal kapaszkodtam. 

egy idő után gondoltam, kurva élet, hogy nem megyek tovább, ezért vissza fordultam. 

igen, csak felfele kapaszkodni könnyebb, mint lefele. 

volt egy pont, amikor azt gondoltam, ott élem le a további életem, és csak reménykedhetek hogy elkaptam a vírust, ami hamar végez velem, és nem a sasok esznek meg. 

vagy eszembe jutott, hogy egy idő után megkérem a 16 éveseket, akik tovább merészkedtek, hogy segítsenek már a bácsinak továbbhaladni. 

aztán erőt vettem magamon, és mint egy rák lemasztam a szikláról. alattam a tenger, akkor jutott eszembe, hogy tériszonyom van. 

nem is tudom, ezt miért nem vettem figyelembe. 

délután szar idő lett (az lesz péntekig) be volt borulva, esett is kicsit. 

lementem búvárkodni egyet, ha már elcipeltem a szemüvegem. 

tök jó halakat láttam a sziklák közelében. 

este gondoltam, elindulok egy másik városba gyalog. autópálya mellett, kanyargós, beláthatatlan úton. 

500 méter után, mikor már a második autós nézett ki a kocsiból megdöbbenve, mi a faszt keresek itt. biztos lerobbant a kocsim, és benzinért megyek, kanna nélkül, visszafordultam. annyira, hogy becsúsztam a szalagkorlát alá.

ez még jobban aláhúzta azt az elhatározásom hogy nem jó úton járok. 

még élek, de nem sokon múlt. 

folyamatosan fertőtlenítek, maszkot hordok, nem halhatok bele egy ilyen hülyeségbe.(se)

ja, kibékültem a recepciósokkal. 

a főnöknő már imád, nagyion mosolyog a maszk alatt, akivel összevesztem éjjel, az is nagyon kedves. 

gondolom, mondta neki a főnök, hogy vendéget nem hagyunk idegesen. 

sohasem. 

adunk neki egy italt, kupont, bármit, de nem hagyhatja el idegesen a recepciót. 

ez alapszabály.

előre integetnek, mosolyognak, látom a szemükön, még akkotr is ha mosolyra hajló szájukat eltakarja a sebészmaszk. 

a másik, aki közölte, hogy nem mondok igazat, mikor említettem, hogy fél óra volt a check in (ezzel megsértett eléggé) nem túl kedves. 

nem bunkó, de nem kedves, biztos nem tudja, hogy a többiekkel már kibékültem, annyira hogy a főnök ugye imádkozott is hogy azt akarja, legyek boldog. 

azt mondja nekem ma aki nem szeret még, hogy volt itt egy barátom, kérte a kulcsot. 

nehezen mondta el angolul, én pedig nehezen értettem. maszk- maszk, plexifal. 

odébb is mentem, hogy a plexifalat elkerüljem, jobban halljam, de ott is volt egy plexi, amit eddig nem vettem észre. 

mondtam, hogy nem. 

nem tudok róla. 

akkor bocs, hangzott el. 

örülök, hogy nem adta oda a kulcsom egy "haveromnak."