Az idő múlásában az a legszörnyűbb, hogy törlődnek az emlékek. A rosszak esetében ez hatalmas áldás, de a jók is teljesen elhalványodnak. Nem emlékszem tisztán, milyen volt anyukámmal együtt lenni. A nevetését hallom, ha nagyon koncentrálok, de az együtt töltött idő kiesett. Öt éve lesz idén, hogy nincs velem, és az azt megelőző csaknem kettőben már beteg volt, és teljesen másra koncentráltunk, olyan volt, mintha lebegne felettünk egy hatalmas óra, ami kattogásával jelzi, hogy hamarosan lejár az idő. Mint amikor tudjuk, hogy évekkel ezelőtt cseréltünk benne elemet, és elkerülhetetlen, hogy újra aktuális legyen.

Csak itt nem volt több energiaforrás, ha lemerült, nincs több.

A gyerekkorom anyák napjaira viszont tisztán emlékszem, arra, hogy nem tudtam zokogás nélkül végighallgatni az „úgy szeretném meghálálni” című dalt. Abban minden benne volt, mai napig nem tudom sírás nélkül hallgatni, mondjuk, nem is szoktam.

Arra is emlékszem, hogy anyukámnak volt egy fehéres ruhája, amiről kis csengőszerűségek lógtak. Hófehérke ruhának hívtam. Ritkán viselte, de emlékszem, anyák napján legalább két alkalommal is. Amikor abban jött elém az iskolába, nagyon büszke voltam, akartam, hogy más is lássa, nekem van a legszebb anyukám. A többi anyuka hozzá képest szürke és stílustalan volt, de ő nem, ő ragyogott, a nevetése betöltötte a teret.

Sokszor mondtam neki, hogy „Anya, a Hófehérke ruhádat vedd fel!”

Nem tudom, milyen lenne ez az ünnep, ha élne, mint ahogy az elmúlt évek jeles napjai sem.

Nem tudom, mit adnék neki, mit mondanék, hogyan fejezném ki a hálámat, ami ahogy idősödöm, egyre jobban nő bennem. Sok dolgot csak felnőttként él meg az ember, és rak össze magában. Fura, hogy van egy anya, akinek a gyereke a mindene, érte meghalna, szereti, óvja, aztán a gyerekből kamasz lesz, elkezd tiltakozni minden ellen, kezelhetetlen lesz. Egyénfüggő, kinél, mennyi ideig tart ez az időszak, nálam hosszú volt. Aztán sok időnek kell eltelnie, hogy a gyerek megértse, mit miért mondtak akkor a szülei, miért tiltották dolgoktól, mire bíztatták. Nem mindig van idő ezt élvezni, az én esetemben nem volt rá lehetőségem.

Ijesztő, hogy olyan érzés rá gondolni, mintha mindig csak elméletben lett volna.

Nem felejtettem el, sokszor eszembe jut, de olyan távoli az egész. Vagy a gyerekkorom jut eszembe róla, vagy az utolsó időszak, amikor közel voltunk egymáshoz, de az együttléteinket átjárta a félelem. A félelem attól, hogy mikor jár le az időnk.

Most, hogy beteg vagyok, sokat gondolok rá, hogy mennyire kétségbe volt esve, amikor valami bajom volt. Tudom, más, de ezt élem meg a macskámmal is. Amikor neki baja van, nekem is fizikai fájdalmaim vannak, teljesen felemészt az aggodalom.

Mostanra értettem meg, miért mondta anyukám sokszor azt, hogy neki nem kell semmi, sem ajándék, semmi, csak az a fontos, hogy én boldog legyek. 

Nem értettem, mi az, hogy nem vágyik semmire?

Kinek elég az, ha a gyereke jól van?

Milyen ajándék az?

Még be sem lehet csomagolni!

Most, mikor azt látom a macskámon, hogy nyugodtan alszik, vagy boldogan játszik, csordultig leszek szeretettel és örömmel, és meg sem tudom fogalmazni, mennyire boldog vagyok, hogy ő van. Hogy ő jól van. Nem kell több, és nincs az a fizikai dolog, ami boldogabbá tenne.

Mikor az ölembe fekszik, vagy hozzám bújik, nagyon szeretném, ha látna anyukám.

Látná, hogy tovább adtam a szeretetet, amire ő tanított. Ilyenkor azt játszom, hogy valóban figyel, és potyognak a könnyei az örömtől, látva, mennyi szeretet van bennünk egymás iránt. Biztos elégedetten figyelné, mennyire szeretem ezt az állatot, mennyit jelent nekem, hogy ott van mellettem, és akkor is szeret, amikor magam elviselése is óriási kihívás.

Akarom hinni, hogy itt van velem, mert ha nem hinném, nem tudnám feldolgozni a fájdalmat. Kell, hogy érezzem magamban azokban a helyzetekben, amikor egyedül érzem magam.

Egy anya, aki minden rezdülésemet érzi, hiszen belőle vagyok, olyan mintha ikrek lennénk.

Emlékszem, kamaszkoromban volt, hogy nem mondtam neki igazat valamiről, és azonnal, az első másodpercben tudta, hogy valami nem kerek a sztoriban, ki sem kellett nyitnom a számat. Azt hittem akkor, rosszul hazudok, de most már biztos vagyok benne, hogy bármennyire is lettem volna dörzsölt, akkor is tudta volna.

Vajon gondolt rám, amikor elment?

Aggódott miattam, mint mindig?

Vagy tudta, hogy képes lesz a távolból is vigyázni rám?

Nehéz nem gondolni azokra a körülményekre, amelyekben távozott az életemből.

Nehéz kiverni a fejemből a kórtermet, ahova utolsó napjára tették. Az apró, lepukkant szobát, ahova meghalni viszik az embereket. A hangokat, a szagokat, az egésznek a hangulatát.Jobbat érdemelt volna, sokkal jobbat.

Egy lett a sokból, aki aznap meghalt, egy név, egy zárójelentés, egy elintéznivaló a kórház számára.

Mint ahogy életében mindig, ott is nyomott hagyott sok emberben, mindenki szerette, sokan emlékeztek rá. Egyszerűen kitűnt a tömegből, és nem feltűnősködéssel, hanem a lényével.

Azt hiszem ma vinnék neki egy hatalmas csokor virágot és egy tortát, amit én sütök.

Nem ölelhetném meg, mert féltem, de távolról figyelném, mennyire boldoggá tettem.

Hallom a nevetését, hogy azt mondja, „Jajjjj, nem kellett volna!”

Boldog Anyák napját és soha nem fogom tudni eléggé megköszönni, amit értem tettél.

Azért most is megpróbálom: Köszönöm!