El sem tudom képzelni, mi lesz ennek az egésznek a lelki következménye, nem csak nálam, mindenkinél.  Én most nagyon padlón vagyok, túl sok a kérdőjel bennem, és nem tudom a görbét kiegyenesíteni.

Lehet, eddig túl jó dolgom volt, kevés küzdelem, és most meg kell tanulnom, milyen életben maradni. Mennyi harc kell hozzá, mennyi lemondás, és az, hogy átértékeljem a dolgokat.

Ami eddig természetes volt, van hol laknom, van mit ennem, minden évben el tudok menni nyaralni, az most megváltozik. Tisztában vagyok vele, hogy rengeteg olyan ember van, akinek sokkal rosszabb, de most a saját lemondásaimmal kell foglalkoznom, persze, úgy, hogy körbe is kell néznem, és másokat is észrevenni. Megvisel az is. Megvisel, hogy látom, mennyire kicsin múlik egy élet, egy felépített bástya. Hullámzó a hangulatom, nyilván a sok bizonytalanság miatt, amik bennem vannak, de úgy érzem, egyre mélyebbre kerülök, és elfogy az erőm. Most munka ügyben küzdök, hogy ne veszítek el mindent, amiért eddig dolgoztam.

Eddig a jövő miatt voltam feszült, mi lesz öt, tíz, húsz év múlva, most pedig a mi lesz idén kérdés pörög a fejemben.

Bence rosszabb helyzetben van, de mégsem aggódik, azt hiszem az ő helyében rég nem aludnék. Ha ő is ennyire szorongana, akkor valószínűleg megölnénk egymást.

Ő nyugodt, nem stresszel, legalábbis nem mutatja, én teljesen tönkre megyek ebben.

Tegnap innom kellett, pedig nagyon ritkán teszem, de le kellett vezetnem a feszültséget, megittam kábé fél liter bort, ami teljesen kiütött, igaz, alig ettem, de régebben az egy üvegre még rátöltöttem két pohárral, és akkor voltam azon a szinten, mint tegnap.

Persze, az alkohol hatása rengeteg mindentől függ, alattomos dolog. Visszajöttek azok az érzések, amiket akkor éltem át, mikor rendszeresebben ittam, kezdve a kezdeti feszültség feloldástól, az érzelmességig, a sírásig, minden.

Most is eljutottam arra a pontra, hogy elkezdett hiányozni az anyukám, azt kívántam, bárcsak látna, bárcsak büszke lenne rám. Nem akkor, amikor borospohárral a kezemben érzelmeskedek, hanem úgy általában. Hogy részese legyen az életemnek, segítsen a puszta jelenlétével, hogy azt mondja, bármi lesz, ő itt lesz nekem, és együtt megoldjuk.

Bence a támaszom nagyon sok mindenben, de azt hiszem a szülői ösztönt semmivel nem lehet helyettesíteni.

Kint ültem a teraszon, és az egyik pillanatban mosolyogtam, hogy milyen szerencsés vagyok, és megoldok mindent, ezért fogok küzdeni, amit magam előtt látok, hogy megmaradjon, a másikban pedig teljesen kétségbeestem, hogy nem fog menni, nem tudom megoldani, és egyedül vagyok, nézve, hogy összeomlik körülöttem minden.

Ettől függetlenül jól esett, kicsit kiszakadni a monoton életből, és kicsit elsatírozni a körülöttem lévő világot.

Mit szóljon az, aki mellett senki nincs, és akinek annyi ideje sincs, hogy kitalálja, mi lesz vele?

Akinek nincs ideje berúgni, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy akár pár órára kiszakadjon a valóságból, mert lépni kell.

Azt hiszem, most sok embernek kell kilépnie a komfortzónájából, és benyomni az újratervezés gombot, ráadásul úgy, hogy a környezet sem kedvez most semminek.

Egyszerűen unom a monoton életet, hogy úgy szaladnak el mellettem a napok, hogy csak bénultan figyelek, de nem tudok mit tenni ellene. Rettenetes érzés.

Álmomban nem gondoltam, hogy valaha ez megtörténik, fel sem merült bennem ez az opció.

Tudom, le kell most higgadni, és észre kell venni a fontos dolgokat, mert felzaklatva nem lát senki semmit, még azt sem, ami előtte hever.

Szóval relax.