Nem vagyok olyan régen itthon, de kezdem unni. Nem is azt a részét, hogy itthon kell lenni, hanem, hogy nem tudom, mi lesz ennek a vége. Pánikolni sem szeretnék, de félvállról sem venni a dolgot, és nem is veszem.

Az udvaron sétálgatok, tegnap lementem a Dunához este tíz percre, de fura volt, így hazajöttem.

Lelkileg amúgy baromi megterhelő, és mi még csak az elején járunk, el sem kezdődött, de az már látszik, mennyire megmutatkozik az emberek valódi személyisége egy ilyen helyzetben.

A kényelmes, lemondások nélküli időkben nem tűnik fel annyira, ki, milyen, de ebben a szituációban nagyon is.

Elképesztő sok önző és tudatlan ember, akik nem tanulnak mások hibáiból. Nagyon kétségbeejtő az a magatartás, amit sok embernél látok, ugyanakkor felemelő a másik oldal is, akik segítenek másokon, vagy próbálják a rosszból a legjobbat kihozni.

Szerintem nagy baj lesz, és ennek súlyát sokan nem érzik. Még..

Csodás tanulmányt lehetne készíteni azokról az emberekről, akik mások előtt elviszik az összes konzervet, Bence munkatársáról, aki kitalálta, hogy kétezer forintért fog bevásárolni a szomszédoknak (nem önzetlenül, pénzért), azokról, akik a buszon balhéznak, mert nekik ne mondja meg senki, hogy hova ülhetnek vagy melyik ajtót használhatják leszálláshoz.

Elképesztő szintre süllyedt az ember, olyan mélyre, amivel képtelen vagyok azonosulni.

Minél tovább vagyunk hülyék, annál tovább tart, és amire egyszer véget ér, addigra nem lesz miből élnünk, és akkor végképp meghülyülünk, ha ez addig nem történt volna meg.

Ne legyen igazam, de nem látom, mikor és hogy lesz vége ennek az őrületnek. Mikor lesz normális az élet.

Tök jól indult az év, utaztam, aztán megint, csomó tervem volt, Bence születésnapjára mondjuk pár nap London, nyáron valami tenger, ősszel pedig lepattantam volna Andalúziába egy hónapra nyelvet tanulni. Közben pedig élvezem a nyarat az új környéken, fesztiválozok.

Kicsit olyan mint egy álom ez az egész, és minden nappal elveszik huszonnégy óra, amit a normális kerékvágásban lehetne tölteni, húsbavágó aggodalom nélkül.

Edittel beszéltük múltkor, hogy mennyire jó volt, mikor „csak” a klímaváltozáson aggódtunk, hogy mi lesz tíz év múlva, szétzúz mindent az ember maga körül, meg hogy mi lesz a Brexit után, ehhez képest ezek mennyire banális dolgoknak tűnnek.

Általában szeretem látni magam előre legalább pár hónappal, de most napokat sem látok.

Persze, nem segít rajtam, hogy aggódom az apám miatt, a saját magam és Bence krónikus betegsége miatt, a mostani jó eredményeim ellenére is, a munkák miatt, az amúgy is fennálló betegségparáim miatt, a jövőm miatt, ami alap esetben is teljesen kikészít.

Biztos ebből is lehet, és kell is tanulni, hogyan lehet az embernek talpra állni egy reménytelennek tűnő helyzetből, hogyan lehet uralkodnia magán, és pár dolgot átértékelni, sokszor biztonsági háló nélkül.

Reménykedem, hogy amennyire gyorsan történt minden, valami lesz, amitől hirtelen véget ér.

Szeretnék ilyenkor kevésvbé racionális lenni, mert akkor el is tudnám ezt hinni.