Nem tudok nem írni a most fennálló helyzetről, hiszen mindenkit ez foglalkoztat most.
Van, akit őrületbe kerget a hiszti, és olyanok is, akik az aggodalomba és félelembe mennek tönkre. Én nem tudom, melyik csoportba tartozom, mert ez folyamatosan változik.
Amikor elkezdődött a koronavírus körüli pánik, akkor az elsőbe soroltam magam, nem értettem, mire ez a pánik, és idegesített az a magatartás a sajtó részéről, hogy azt kommunikálja, mindenki féljen. Mit féljen, rettegjen.
Mostanra az emberek elfáradtak, és sokan nem veszik már komolyan, túlcsordult bennük az információ, amelyeknek egy része ferdít is, így ember legyen a talpán, aki ki tudja szűrni, mi igaz és mi nem, aki különbséget tud tenni álhír és tudományos hír között.
Látva, mennyire gyorsan változik minden, szinte óráról órára, elkezdtem aggódni.
Múlt héten még külföldön voltam, egy hete jöttem haza. Akkor még nem volt ekkora a baj.
Persze, voltak megbetegedések, de ahol voltam, ott alig. Még fel is merült bennem, elmenjek e, de aztán úgy voltam vele, hogy bizonyos országokba most nem mennék, de azon kívül még bárhova lehet. Ez is hülyeség, mert pont elég egyetlen vagy egy tucat fertőzött is, ahhoz, hogy az ember elkapa, nem kell hozzá sok ezer.
Ugyanolyan ez, mint a HIV-nél, nem kell, hogy valaki gumi nélkül végig menjen egy szaunányi emberen, pont elég, ha egyetlen egyszer hibázik, egy olyan emberrel, akivel nem kellett volna. Az én példám erre a bizonyíték. Sok olyan embert ismerek, aki szinte soha nem védekezett, mégsem lett baja, és itt vagyok én, aki csak egy, maximum kettő hibát követtem el, de nem a megfelelő emberrel. Szerencse? Szerencsétlenség? Sors? Nem tudom.
Amikor hazajöttem, már a repülőtéren éreztem, hogy nagyobb lesz a baj, mint gondoltam. Alig volt utas, ijesztő volt az egész, alig vártam, hogy kijussak, aggódtam, kijutok e anélkül, hogy valaki feltartóztatna. Sajnos akkor sem vették elég komolyan, és szinte senkit nem érdekelt, honnan jövök, hova megyek, van e tünetem, semmi.
Külföldön, ahol jártam, pedig semmi, de semmi jele nem volt ennek az egésznek, nemhogy pánik nem volt, de mindenki úgy viselkedett, mintha nem lenne holnap.
Én nagyon odafigyeltem mindenre, fertőtlenítettem állandóan, igyekeztem betartani a szabályokat, de bulizni voltam, igaz, nem hatalmas tömegben, de a két, vagy egy méteres távolságot nem tartottam be, még a tíz centiset sem.
Ahogy hazaértem, másnap szintet lépett a dolog, és elkezdődött a pánik. Még nem ennyire durván, mint most, de voltak jelei. Akkor és most is örülök, hogy elmentem, bárhogy is alakul mert ki tudja, mikor mehetek legközelebb. Aki nem utazásfüggő, talán nem érti, hogy engem ez mozgat, ilyenkor érzem, hogy élek. Persze, két nappal később már nem indultam volna el, felelősséget érzek magam és mások iránt is, de akkor még közel nem volt ez, mint most. Pár nap telt el hazaérkezésem után és már zártak a határok, kijárási tilalmakat vezettek be, nem csak Olaszországban.
Úgy voltam vele, hogy bárhol elkaphatom, nem kell hozzá sehova mennem, elég tömegközlekednem Budapesten, vagy sorban állni a közértben.
Ettől függetlenül mióta megérkeztem, itthon vagyok. Voltam vásárolni, kínosan figyelve a tömegre, a fertőtlenítésre, mindenre, amit ez ember az évek alatt elfelejtett.
Nem találkoztam senkivel Bencén kívül, apámat sem látogattam meg, veszélyeztetett kora miatt, szóval most várok.
Mivel hipochonder vagyok, nekem ez most fokozottan rossz. Folyamatos rettegés, hogy ha kapar a torkom, vagy levert vagyok, akkor ez már az e, vagy csak sima megfázás. Mérem a lázam, figyelem magam, ipari mennyiségű vitamint szedek. Most, hogy tudom, hogy elvileg az immunrendszerem megfelelően működik (bár ez naponta változhat), kicsit nyugodtabb vagyok, de nem teljesen.
Az viszont aggaszt, hogy mennyire nem érdekel sok embert ez a téma, mennyire nem vesz tudomást arról, hogy másokért is felelősséget kell vállalni. Tanulhatna azon országok hibáiból, ahol pár héttel előrébb vannak, nem gondolva azt, hogy mi mindent megúszunk, kevesebb veszteséggel.
Aggaszt, hogy ennyire fegyelmezetlenek az emberek, ennyire nem foglalkoznak másokkal, felhalmoznak, csak nekik jusson, még ha meg is romlik egy élelmiszer, nehogy más is tudjon venni belőle. Közösségben nem gondolkoznak, csak az egyéni érdekek vannak szem előtt. Tisztelet a kivételnek, de most ezt látom, és ez nagyon elszomorít.
Ez egy jó próba arra, hogy meglássuk, hogyan működik egy társadalom, és az eredmények is azt igazolják eddig, amit sejteni lehetett, rosszul, nagyon rosszul. Idősek tömegesen mászkálnak az utcán, gyerekek futkosnak mindenfele, mintha tavaszi szünet lenne, így kezdődött Olaszországban is, és most Spanyolországban is ezt láthatjuk.
Rettenetesen félek attól, hogy milyen veszteségei lesznek ennek a magatartásnak, egészségügyi, gazdasági, mentális. Hogy a magyar nem érti meg, hogy ha le van zárva a buszon a vezető mögötti első széksor, akkor nem mászunk át, nem ülünk oda. A sofőrnek is kellene lennie annyi tekintélyének, hogy addig nem indul el, amíg nem száll le a renitens, ha pedig felszólításra sem, akkor rendőrt hív, mert másból nem értenek az emberek, nem fogják fel, mi történik, és ők is tehetnek azért, hogy ez az állapot „csak” két hónapig és ne háromnegyed évig tartson.
Nagyon messze vagyunk mindentől, amiben hiszek, amit szeretek a Világban.
Félek, hogy túl sokáig fog tartani, túl sok veszteséggel.
Túl sok ember fogja elveszteni a munkáját, túl sokan csavarodnak be a bizonytalanságtól, a bezártságtól.
Félek, hogy innentől teljesen megváltozik a Világ.
Szeretnék még összeizzadni egy fesztiválon másokkal, ölelgetni idegeneket, koszos kézzel hazafele giroszt enni, nem szkafanderben utazni, egyáltalán utazni, számba nyúlni fertőtlenítés nélkül egy meleg nyári estén, társaságban lenni, nem gondolkozni azon, ki és mivel fertőzhet meg, nem aggódni.
De jó lenne...
Mennyire jó volt..