Szokásos vérvétel, megint eltelt fél év, összesen pedig tíz. Kimondani is nagyon fura. Nem gondoltam bele, mi lesz ennyi idő múlva, mikor átvettem a pozitív eredményemet, azt hiszem egy ideig nem is gondolkoztam hosszabb távba.

Arra gondoltam, kipróbálom, milyen ha nyitásra megyek, hátha nem lesz senki. Az eső is esett, talán senki más nem képes elindulni ilyen korán. Be is igazolódott a hipotézisem, mert tíz perccel hét előtt érkeztem, és egy ember ült a sötét váróban. Pár perc után kijött Klári nővér, felkapcsolta a villanyt, majd mondta, melegedjünk még egy kicsit.

Nagyon rosszul aludtam éjjel. Igyekeztem korán lefeküdni, tizenegykor már aludni szerettem volna, mert ötkor keltem. Nem jött össze, mert mire fél tizenkettőkor ágyba kerültem, nem jött álom a szememre. Forgolódtam, pörögtek az agyamban a gondolatok, képtelen voltam aludni. Mikor Bence jött lefeküdni, még félig ébren voltam, megkérdeztem, mennyi az idő, negyed kettő volt. Utána sem ment az elalvás, lehet, hogy volt, hogy bealudtam, de maximum percekre. Megint álmodtam. Nem tudom, miért álmodom ennyit, de nagyon megterhelő, mintha éjszaka is nappal lenne, folyamatosan van valami történés, amiben alvás közben is pörgök.

Hetek óta anyukámmal álmodom, meg a nagymamámmal. Anya öt éve, nagymamám huszonegy éve halt meg. Álmomban mindig otthon vagyok, ahol felnőttem, Anyám körülbelül a tizenöt évvel ezelőtti alakjában jelenik meg, de az arca nem tiszta, a hangja annál inkább. Vagy beszélgetünk, vagy vitatkozunk, de semmi komoly, csak a szokásos heves vérmérséklet, ami jellemzett minket. Vagyis inkább engem.

Tegnap azt álmodtam, hogy meghalt, ő is, Bence is. Először Anya, és mikor felébredtem az éjszaka közepén, és rájöttem, hogy ez már megtörtént, megkönnyebbültem. Teljesen kész voltamálmomban, hogyan fogom ezt feldolgozni, de amikor leesett, hogy ezen már „túl vagyok”, nagy kő esett le a szívemről. Aztán meghalt Bence, abból az álomból izzadva és kiabálva ébredtem, annyira valóságos volt (mint minden álmom), hogy teljesen padlóra küldött. Kimentem a konyhába inni, vártam, hogy elteljen egy kis idő, mert féltem, hogy ha azonnal visszaalszom, folytatódni fog.

Ma éjjel pedig a nagymamámat hívtam fel telefonon, és mondtam, hogy szeretnék elmenni hozzá. Gondolkoztam, hogy mostanában miért nem keresem, aztán rájöttem, hogy karácsonykor nálunk volt. Arra jutottam, azért nem hívom gyakran, mert mindig amikor beszélünk, hallom a hangján, hogy nincs jól, nehezen veszi a levegőt, és ez nagyon megvisel. Így volt ez a valóságban is több, mint húsz évvel ezelőtt is, amikor ment ki belőle az erő.

Mikor beszéltünk, nagyon fiatalos volt, és hallhatóan jól volt, amin meglepődtem, de örültem, meg is könnyebbültem. Hetvenöt éves volt, de gondolkoznom kellett a korán. (hetvennégy volt, mikor meghalt.) Mondtam neki, hogy kimegyek hozzá, és félve kérdeztem meg, aludhatok e nála. Mennyire szerettem ott lenni, és álmomban nem is értettem, hogy miért hanyagoltam mostanában, de örültem, hogy újra az életem része lett.

Aztán felébredtem abból a kétórás alvásból, amit vele töltöttem. Mikor magamhoz tértem, másodpercekig kellett gondolkoznom azon, hogy él e, igaz volt e az álom, vagy nem. Nem tudom, mostanában miért álmodok velük, de valahol azt olvastam, hogy akkor álmodunk elhunyt szeretteinkkel, amikor már lelkileg túl vagyunk az elvesztésükön.

Az okok között szerepel, hogy vagy üzenni akarnak valamit, vagy csak megnyugtatnak, hogy jól vannak. Nem jöttem rá még a miértekre, de nagyon megterhelő. Lehet, el kellene mennem egy szakemberhez, hogy fejtse meg, miért nem tudok csak aludni, álomok nélkül, pihentetően.

Mikor ötkor csörgött az óra, és rájöttem, hogy a nagymamám nem él már, kipattantam az ágyból, örültem, hogy vége van, még akkor is, ha csalódás volt, hogy csak az álmaimban létezik már a történet, nem tudom felhívni, nem tudok ott aludni.

Kicsit olyan volt, mint mikor utazás előtt rosszul alszom, mert tudom, hogy nemsokára kelnem kell, hajnalban indulok, tudom, hogy nem aludhatok el. (bár ha lehet, inkább délutáni járatokat próbálok keresni.) Hiába utaztam eddig életemben száznegyvenháromszor (felszállások száma), még mindig bennem van egy kis stressz, pláne, amióta lekéstem a gépet múltkor.

Nem is vagyok az a visszaalvós típus, Bencével ellentétben, aki tíz szundit állít be, azokat is lenyomja, és idegbajt kapok, hogy öt percenkét csörög mellettem a telefonja. Ha fel kell kelnem, akkor felkelek, igaz, nem sokszor van ilyen, tehát könnyen beszélek.

A hajnal mindig gyorsabban szalad, mint a délelőtt, ezért tudom, rá kell számolnom a szokásos készülődési időre. Ebben is Bence ellentéte vagyok, nekem ha akarom, elég tíz perc, neki egy óra minimum, de ha van ideje, ennyi csak a kávézás. Teljesen nyugodtan készülődik még a a munkája előtt tíz perccel, még akkor is ha tizenöt perc az út, és még cipő sincs rajta. Engem stresszel, ha elkések, és másnál is utálom, bár mindig mindenkire várnom kell.

Most nem kávézhattam, csak vizet ittam, így megspóroltam időt, negyed hét után pár perccel már úton voltam, hét után öttel pedig már a rendelőben.

Zsóka nővér másodikként hívott be, hétig még ketten érkeztek, szóval jól időzítettem azzal, hogy rendelési idő előtt érkeztem. Csendben tűrtem, hogy megszabadítson pár ampulla vértől, miközben Klári a számítógépet püfölte.

Aláíratták a papírt, hogy ott voltam, azt sem tudom, mi van benne, csak aláírom. Megkaptam a következő, májusi időpontot, amikor mehetek receptért, de a mostaniakat nem sikerült megírniuk. Nem tudom, miért nem dolgoznak előre, ha tudják, pontosan ki megy a megadott időpontra. Kérdeztem, mikorra várható dr. Szabó, aki aláírja őket, azt mondták, nem tudják, de üljek ki, negyedóra szerintük.

Jajj, megint ülhetek ki a váróba, ahova most már percenként fognak érkezni a látogatók. Alig ültem le, amikor kijött Zsóka és mondta, hogy Szabó nem jön vissza egyhamar.

„Jöjjek vissza délután, amikor lement a vérvétel?” – kérdeztem felcsillant szemmel.

„Igen.” – jött a megerősítés.

„Kettő?” – ezt a kérdést már olyan széles mosollyal tettem fel, hogy Zsóka is elmosolyodott.

„Fél háromig jöhet.”- hangzott a válasz, és én két pillanattal később már kint voltam, remélve hogy nem mindenkit ugyanakkorra rendeltek vissza, valaki talán megvárja ott, nem tud már visszamenni.

Visszamentem fél kettő fele, senki nem volt ott, az ajtón lévő csengő pedig eltűnt. Vagy tönkrement, és senki nem volt aki gondoskodjon a cseréjéről, vagy a dolgozók döntöttek úgy, hogy mostantól ne csengessen senki. Kopognom kellett, bár a csengőt sem nagyon hallották korábban, a kopácsolást pláne.

Háromszor is nekiveselkedtem, hogy határozottan, de ne túl agresszívan üssem az ajtót. Nem segített az sem, hogy dr. Szabó szokásához híven hangosan beszélt bent, elnyomva bejutási igényem zaját. Harmadikra Zsóka jött ki, nem hívott be, megkérdezte a nevem, mert ő még nem tudja, mondta, hozza a receptet, majd becsukta az ajtót.

Pár pillanat múlva vissza is jött a receptekkel, pont annyi idő alatt, hogy a táskámból kivehessem a doboz epret, amit még reggel, elmenőben az ambulanciáról vásároltam a nővéreknek.

„Hoztam egy kis epret, egyék meg.” – mondtam, miközben a receptekért cserébe átnyújtottam a gyümölcsöt.

Zsóka nagyon meglepődött, ő még nem részesült soha az apró ajándékaimban, anno Mária nővér és Ági igen.

„Jaj, nagyon köszönjük.” – mondta zavartan egy mosoly kíséretében.

Nagyon sóhajtva léptem ki a tizennégyes ambulancia épületéből, a gyógyszertár felé tartva. Négy havi gyógyszert kaptam, ami nyolc doboz, így egyben látva nagyon ijesztő. Mindegyiket még ott, a patikában megszabadítottam a dobozától, hogy kisebb helyen elférjenek, majd megkönnyebbülve hazaindultam. Jövő héten lesznek eredményeim elvileg, bár a vírus, ha egyáltalán néznek most, akkor az jóval később. 

Izgulhatok az újabb számok miatt, bízva abban, hogy most is megúszom.