Magam is megdöbbenek azon, hogy tíz év elteltével is ilyen hatással van rám a betegségem, vagyis az azzal való szembesülés. Azt gondolnám, hogy megszoktam, de nem, mintha semmi nem történt volna. A hétköznapjaimat nem befolyásolja, ritkán gondolok rá, de amikor ODA kell mennem, vagy csak valamit intéznem kell, azonnal megsemmisülök.

Van egy időpontom a tavaszi, szokásos vérvételre, de kiderült, nem leszek itthon, ezért át kellett tennem egy másik időpontra. Bence megkért, váltsam ki a gyógyszereit a László Kórház patikájában, gondoltam, nem telefonálgatok akkor, hanem beugrok, és megbeszélem, máskor szeretnék menni. Már a tudattól teljesen kikészültem, hogy nem csupán a bejárat melletti gyógyszertárba kell mennem, hanem az ambulanciára is.

Gyalog tettem meg az utat a városból, gondoltam, kiszellőztetem a fejem, ráhangolódok. Miközben meneteltem, sorra jutottak eszembe a tíz évvel ezelőtti érzések, a kocsma, ahova Rachellel mentünk be, olyan régen volt, hogy lehetett még dohányozni is bent.

Az érzések, amelyek a hideg és barátságtalan Üllői út látványától egyből előjöttek. Ahogy közeledtem, éreztem, megy ki az erő a lábaimból, elkezd felemészteni a gondolat, be kell mennem ODA.

Ki lesz ott? Mi fog történni?

Egyáltalán lesz e bátorságom egyből bemenni, vagy megint várakozok egy bokor mellett, amíg erőt gyűjtök. Annyira irigylem Bencét, mert ő nem ideges ilyen helyzetekben, leszarja, ki mit gondol, ki mit lát, egyszerűen nem érdekli. Lehet, kicsit feszült, de nem megy tönkre benne minden egyes alkalommal, mint én.

Lévén, hogy késő volt, nem gondoltam, hogy lesz bárki is az ambulancián, még az is kérdéses volt, hogy alkalmazottak lesznek e bent, mégis egyre idegesebb lettem.

Kiváltottam a gyógyszereket, ettem a büfében valamit, mert hirtelen olyan éhség tört rám, hogy ha nem a stressztől, akkor attól ájultam volna el. Akkor már elhatároztam, hogy nem megyek be, mégis telefonálni fogok. Egyszerűen képtelen voltam elmenni a rendelőig, pedig nem több, mint ötven méter. Leültem egy padra, megettem amiket vettem, nagy levegő és telefonáltam. Gondoltam, ha nem veszik fel, nem is érdemes odamenni, mert már mindenki hazament. Hamar meggyőzöm magam.

Harmadik csengésre felvették, bemutatkoztam, és előadtam, hogy munkaügyben külföldön kell lennem, és szeretnék egy héttel korábban menni. A vonal túloldalán az ismeretlen hangú hölgy felsóhajtott, és mondta, hogy a sokadik vagyok, aki pakolgatja az időpontját, és el sem tudja képzelni, mi lehet.

Mondtam, hogy tíz év alatt ez az első alkalom amikor nem tudok menni, erre az volt a válasza, hogy mindenki ezzel a kifogással jött eddig. Nem volt ideges, inkább vicces. Mondtam, hogy tényleg nem fordult még elő, hogy nem tudtam menni, de most így jött ki.

Amikor a jegyet vettem, nem is esett le, hogy aznap kellene mennem, mikor csak késő este érkezem Budapestre. Mondta, hogy jó, menjek akkor egy héttel korábban, de rengetegen vannak. Javasoltam, hogy akkor nézzünk másikat, de mivel azt mondta, akkor még többen, maradtunk az eredeti dátum mínusz egy hét opcióban.

Próbáltam puhatolózni, mikor érdemes mennem, hajnalban, vagy később, de mivel kora délutánig be vagyok táblázva, nem maradt sok opció. Kedves volt, mert mondta, hogy valamikor senki nincs nyolcig, van, amikor meg harmincan állnak kint már hétkor. Nem lehet kiszámítani. Csak abban bízhatok, hogy sokan nem szeretnek korán kelni, mint ahogy én sem, de nyilván, aki reggel megy dolgozni, annak nem sok választása van.

Teljesen levert a víz, amire ezt elintéztem, közben dr. Szabó is elment mellettem a kertben kétszer is, de napszemüveg mögé bújva nem erőltettem a kontaktot.

Ha lehetne fizetni, hogy hátul menjek be, vevő lennék erre a lehetőségre.

Olyan, mintha valami gyilkos lennék, aki időről- időre visszatér a tett helyszínére, pedig nem tettem semmit. Mégis bennem van, ki van ott, mi lesz ott, kikészülök a gondolattól is.

Maga a vérvétel nem izgat, nem vagyok rosszul tőle, jól viselem. Az eredmények is egyre nagyobb stresszel töltenek el, nem csak a cd4, hanem a vérkép is, amivel korábban egyáltalán nem is foglalkoztam, olyannyira, hogy el sem hoztam a papírt. Az elején igen, de utána hosszú évekig nem. Elhittem, hogy azt mondták, minden rendben, és meg sem néztem.

Az utóbbi időben kezdtem aggódni rajta, hogy a „minden rendben” mögött azért sok olyan eltérés van, amit senki nem magyaráz meg. Lehet, hogy a gyógyszer okozza, de senki nem mondja. Én pedig itthon keresgetem a neten a magyarázatokat, és beképzelek mindent.

Nagyon látszik, hogy sokkal több lett a beteg, és gyakorlatilag két orvos van. Bence orvosa elment, nyáron még volt, ősszel már nem, és semmi választ nem kapott, amikor kérdezte, hova tűnt. Joga lenne tudni, mert a kezelőorvosa (volt), de nem mondták meg. Nyílván külföldön van. Maradt dr. Szabó és az én orvosom. Szabó a tévében pózol, meg vezeti az intézményt, maradt egy orvos, akinek semmire sincs ideje. Nővérek is változnak folyamatosan, és érezhető, hogy a kontrol, hogy vigyáznak ránk, figyelnek, már nincs meg.

Mindennel elküldenek a háziorvoshoz, semmilyen beutalót nem adnak.

Teljesen érthetetlen, hogy ha van egy kezelőorvosom a Lászlóban, aki tudja a betegségemet, ismeri, hogy melyik gyógyszer milyen kölcsönhatásba léphet a HIV -re szedettekkel, akkor miért kell a háziorvost nulláról beavatnom, akinek fogalma sincs a témáról?

Bence múltkor szólt (és ezzel be is avatta a háziorvosát), hogy bizonyos típusú antibiotikumot nem szedhet, mert antiretrovirális szerekkel nem szedhető együtt. Ezt onnan tudja, hogy egyedüliként a Földön végig olvasta a könyv hosszúságú betegtájékoztatót. Az orvosa a szót sem értette, pedig járt egyetemre, csak amikor tanulta, még más volt, vagy épp Bibionéban nyaralt amikor említették, és a továbbképzések fókuszában nem a HIV áll, pedig állhatna.

Eddig nyugodt voltam, hogy biztonságban vagyok, figyelnek, ellenőriznek, egy ideje az az érzésem, hogy csak egy szám vagyok, akinek gyógyszert írnak, és rávágják a vérképet két másodpercig nézve, hogy „minden rendben”, még akkor is, ha hat helyen van csillag. Orvossal akkor találkozom, ha kikönyörgöm, a nővérek pedig csak teszik a dolgukat, vért vesznek és átadják a receptet.

Ha pedig olyan vizsgálatra van szükségem, ami indokolt lenne a helyzetemben, mert adott esetben veszélyeztetett vagyok, akkor azt találjam én ki, és ne nekik mondjam, hanem a háziorvosnak, aki ha esetleg tisztában is van a státuszommal, szerencsés esetben csak akkor lát, ha orvosi igazolás vagy valami gyógyszer kell. (én körülbelül hat éve nem voltam nála, lehet, hogy már nem is él.)

Nem logikusabb annak az orvosnak a „gondozásában” lenni, akinél megjelenek negyedévente, nála van minden papír, látja, hogyan alakultak a számok a vérképemben és az immunrendszeremben? Aki tudja, hogy a gyógyszer mely szerveimet terheli meg, és arra odafigyel, és bizonyos időközénkét beutalót ír? Ha én nem kérem, mert utána néztem, akkor senki nem csinál semmit. Akkor is csupán annyit, hogy elküld a háziorvoshoz.

Ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt beadtam egy papírt, hogy nem járulok hozzá, hogy lássa más orvos a betegségemet (ami szintén abszurd, mert akkor hogyan kezel bármivel? Ezzel csak azt húzták akkor alá, hogy nem ért hozzá, minek is tudná? Ha nem akarom, nem kell.), most pedig mindennel menjek hozzá. Jelentsem be, és vagy kizavar, vagy nem.

Az orvosom szerint már sokat javult a helyzet, és jól kezelik, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy mindenki tudja, mit kezdjen vele.

Elkeserítő lett a helyzet, vagy lehet, csak mostanra látom át teljesen, de az nagyon jól érzékelhető, hogy több lett a fertőzött, kevesebb az orvos, és én csak egy (vér) csepp lettem a hatalmas kondérban, ahol azok főnek akiknek ezt osztotta a sors.