Nem telt el sok idő az első sokk után, de a kétségbeesésem egyre nagyobb lett. Tudom, van még idő, de annyira nem bírom a bizonytalanságot, hogy az már kóros.

Voltak bizakodó pillanataim, de utána egyből úrrá lett rajtam a pánik, és folyamatosan azon kattogtam, hogy most mi lesz. Nem tudtam a választ, de az segített, hogy nem voltam egyedül. Bence is ott volt, aki ugyanolyan erővel intézkedett, mint én, bár sok dolgot ő sem tudott csinálni.

Adottak voltak az igények, amik a mai lakáspiacon extrémnek számítottak, adott volt egy pénzösszeg, amennyit erre tudunk fordítani, és a macska, akivel igen nehéz lakást találni.

Nem volt lehetőségem amiatt sem kétségbeesni, hogy most akkor hivatalosan is összeköltözünk Bencével, bár, mikor pillanatra megálltam, eszembe jutott, hogy elvesztem a függetlenségem, ha összeveszünk, akkor egyikünknek el kell mennie, és most lehetek ez a személy én is. Hatalmi helyzetben voltam eddig, az én lakásomban laktunk, előjogaim voltak, amit nem túl korrekt módon párszor ki is használtam, amikor úgy adódtak a dolgok, hogy felmerült a különválás. Sokszor el is mondtam, ha nem tetszik neki valami, el lehet menni. Persze, sokszor nem gondoltam komolyan, de kár lenne tagadni ennek a létét.

Azt is éreztem, hogy hét év az az idő, amikor nem húzhatjuk tovább, el kell dönteni, mit is akarunk egymástól, nem csinálhatjuk azt, hogy együtt lakunk, de mégsem.

Igaz, az utóbbi pár hónapban hozzám költözött, mert felmondták az elbérletét, és takarékossági szempontból ez tűnt a jó megoldásnak, a maradék pénzt pedig el tudtuk tenni például utazásra. Azonban éreztem, ez a lakás nem elég kettőnknek, sem fizikailag, sem lelkileg nem egészséges egy olyan térben lakni, ahol nincs a másiknak lehetősége elvonulni, és annyi dolog történt a falak között. Számtalan összeveszés, szakítás, keserűség a sok szép dolog mellett.

Nem volt időm arra sem, hogy sirassam a korábbi életterem, mert lépnem kellett.

Hiába akartam még ennél is jobban pörögni a témán, hiába frissítettem két percenként az ingatlanos oldalakat, csupa olyan lakás került elő, ahova még vendégségbe sem szívesen mennék.

Mindenki mondta, rettenetes nagyok az igényeink, ha ezekből nem adunk lejjebb, akkor kezdjünk el többletjövedelem után nézni, mert olyan árakon vannak csak lakások, melyek árai hármassal kezdődnek. Ha lett volna annyi, sem szívesen fizettem volna ki egy vagyont a lakhatásért, mert akkor tényleg azért dolgozom, hogy lakjak valahol, semmi másra nem maradna pénz.

Pörögtek a gondolatok a fejemben, nehezen aludtam el, mert láttam magam egy dohos, körgangos lakásban, olyan bútorok között, ahol nemrég még egy néni lakott, majd halt meg, így a gyerekeik a lakás kiadása mellett döntöttek.

Nem! Nem lehet, hogy ez legyen az utunk, nem lehet, hogy egy szar lakásban éljünk, ami hatással van az egész életünkre.

Most, hogy történt egy ilyen sokk, változás előtt van az életem, új életet kell kezdeni, ráadásul együtt, megannyi kérdéssel, csak jobba költözhetünk. Nem segített az sem, hogy bár jóindulatból, minden barátom rákezdett, hogy „jaj, milyen jó volt az a lakás, és nehéz lesz ilyen minőséget találni.” Kösz, igen, tudom, de ettől még jobban kétségbeestem, mert tudtam, igazuk van. Szuper környék, szuper lakók, alig láttam ilyet eddig azon kívül. Ugyanez kellene, csak másfélszer ekkorában. Álmodozni lehet, de az álmaimhoz a legvégsőkig ragaszkodni fogok.

Facebook csoportokat is folyamatosan pörgettem, de semmi.

Egyik ismerősöm ajánlott egy csoportot, ahol valóban meglepően jó lakások voltak, nem sok, de már elsőre is látszott, más kategóriában hirdettek itt a kiadók. Mondjuk volt öt darab, ami nem volt rossz elsőre. Ezeknek írtam is, de vagy az ára volt olyan, amitől hanyatt estem, és azt hittem, hirtelen Madridba keveredtem, vagy közölték, hogy bár úgy hirdették meg, nincs benne bútor, mégis van, de negyvenezerért elviszik (a saját cuccukat), és ha macska is jön, akkor nem kettő, hanem két és fél havi kauciót kérnek. Lepörgött előttem, hogy nem csak az ázsiai utunkat bukjuk, de még a két évvel későbbi, még gondolatban sem létező háromnapos, egyszerű városlátogatást is.

Volt, ahol olyan volt a fűtés, hogy télen negyvenezer alatt nem úsztuk volna meg, és tényleg nem akartunk olyanba belemenni, ami nem tűnik tökéletesnek, legalább elsőre, vagy nem látjuk benne a lehetőséget.

Volt egy hirdetés, amit többször átpörgettem, valami nem tetszett benne, de már nem tudom, mi volt az, de végül, mivel olyan gyakran belefutottam, írtam a lánynak, szabad e a lakás. Azonnal válaszolt, hogy igen, és az ára is, bár a plafon volt, amit szántunk rá, megegyezett az elképzeléseinkkel.

Bútorozottan volt lefotózva, meg is kérdeztem, igaz e, hogy elvisznek mindent. Írta, hogy igen, nekik is szükségük van a bútorra, nagyobba költöznek, szóval mindent el tudnak vinni, csak abban az esetben hagynának ott bármit, ha kifejezetten ragaszkodunk hozzá. A költözés időpontja is egybeesett azzal, amikorra ők gondolták, fotó alapján is szimpatikus volt, de nem akartuk magunkat beleélni, mert nem tudtuk, hol a buktató.

Meg is beszéltünk egy időpontot már másnapra. A környék, ahol van, nem is került bele az előzetes listánkba, nem is gondolkoztunk benne, bár meggondolva, szerettük azt a részt, de nem ismertük annyira, nem jutott eszünkbe, pedig közel a belváros, de mégis nyugodt rész.

Bencének is tetszett a lakás a képek alapján, bár ő épp egy budai ingatlant szeretett volna megnézni, és próbáltam lebeszélni, hogy ne szúrjunk ki magunkkal azzal, hogy felköltözünk a hegyre, teljesen elzárva mindentől, és a két szoba pont elég, nem kell még egy fél, nincs rá szükségünk, nem fogunk vendéget fogadni, aki ott alszik. Nehezen volt meggyőzhető, veszekedtünk is miatta, ráadásul drágább is volt, mint a plafon, amit erre tudnánk szánni. Megbeszéltük, hogy nézzük meg a pestit, és ha nagyon nem, akkor a budait is hajlandó vagyok megnézni, de nem érzem, hogy nekünk ott kellene laknunk.

Másnap kora estére volt időpontunk. Nagyon izgultam, mi lesz, mit fogunk látni, hány másodperc alatt fog összedőli minden reményünk, vagy kezdeni felépülni a közös életünk.

Két nap múlva volt időpontunk egy ingatlanoshoz is, hátha ő jobban tudja majd rendszerezni azokat a lakásokat, amik jók lennének, de előre figyelmeztetett, nem lesz könnyű, ennyi pénzzel, ilyen igényekkel, hát, megpróbálja, de nem ígér semmit.

Megérkeztünk a patinás házhoz, Alíz, akivel beszéltem, lejött elénk a kapuba, élőben is szimpatikus volt, férje, Sanyi, és kétéves forma lányuk, Míra a lakásban voltak. Korunkbeli, nagyon helyes pár, teljesen hasonló stílussal, ami miatt elszállt minden feszültségem.

A lakás ezerszer jobb volt, mint eddig bármelyik. A hátsó kert is sok lehetőséget kínált, bár sok kérdőjel volt ezzel kapcsolatban. Hatalmas hálószoba, nagy amerikai konyha, minden, mintha pár éve készült volna, rendezett, tiszta, pedig tíz éve újították fel. Ezek szerint vigyáztak rá. Azonnal egymásra hangolódtunk, mintha már ismertük volna egymást. Bár voltak kétségeim, magasan ez volt az a lakás, amire nem mondtam azonnal, hogy nem költözöm ide.

Sok olyan kérdés volt, amit meg kellett Bencével beszélnünk, de sok munkával láttuk benne az otthonunkat. Mondták, hogy van még egy érdeklődő, de nem szólt vissza.

Kint álltunk a kertben, mikor nagy nehezen, félve, de felhoztuk a macska kérdést, mi a véleményük. Nevetve mondták, hogy imádják az állatokat, és természetesen semmi kifogásuk ellene. Óriás kő esett le a szívemről, akkorra nyugodtam meg teljesen.

Abban maradtunk, két nap múlva világosban is megnézzük, addig mi is gondolkozunk, számolgatunk, tervezgetünk.

Úgy jöttünk el, hogy végre egy lakás, ami tetszik, és megvan az esély, hogy ha ők is úgy gondolják, ez lesz a családi fészkünk. Öt nap telt el, amióta hazajöttünk, és az esélytelenségből eljutottunk idáig, már ettől boldogok voltunk.

Voltak kétségeim, mert sötétnek találtam elsőre, meg egy pár olyan dolog, ami nem tetszett, de megnézzük újra, és döntünk. Addig bennünk is leülepszik ez az őrült tempó, amiben részünk volt az utóbbi pár napban.

Reménysugár ON.