Ma van anyukám születésnapja és emiatt a szokásosnál is érzékenyebb vagyok. Mintha ez a nap teljesen más lenne. Más, mint amikor bennem van, és nem gondolok rá, csak akkor érzékenyülök el, ha valamiről eszembe jut, vagy pont azokat a mondatokat ismételgetem magamnak és másoknak, amiket tőle hallottam.

Már reggeltől esélyes, hogy elsírom magam, és a nap vége fele közeledve, biztos vagyok benne, hogy az lesz belőle. Kimentem a temetőbe délután, rettenet hideg volt, reszkettem, és közben arra koncentráltam, hogy ne bőgjem el magam. Először sikerült azonnal betennem a kontaktlencsémet, amiről kiderült, hogy valószínű összecseréltem őket, és rosszul álltam neki az egésznek, szóval remélem legalább az ettől való kiborulások megszűnnek majd. Nem akartam kisírni a lencsém a temető kellős közepén, így vissza kellett tartanom.

Én is hülye vagyok amúgy, mert nem bírtam ki hogy Anya kedvenc filmjének, a Dirty Dancing a zenéjét hallgassam útközben a metrón. Valahogy mindig ezt kell ilyenkor és a halálának évfordulóján betennem, még akkor is ha nagyon fájdalmas, de ilyenkor tudok közel kerülni hozzá. Miután meghalt, nagyon sokat jártam e temetőbe, olyan volt, mintha akkor találkozhatnék vele újra. Mintha ott lenne, nagyon erősen éreztem szinte borzongatóan.

Ez egy idő után elmúlt, ritkábban jártam, nem tudtam mit kezdeni egy sír előtt. Apám szinte minden nap jár az új barátnőjével (nagyon fura leírni, de nem tudom, mi a helyes megnevezés), rendben tartják a sírt, amit én szoktam beültetni minden tavasszal. Ma megint ezt éreztem, hogy rohannom kell, mert szerettem volna vele újra találkozni. Bármit megadnék érte, rettenetes érzés, hogy erre már nincs lehetőség. Ülhetne nálam, miközben Bencével sütünk neki, beszélgethetnénk, nevethetnénk.

Van két hangfelvételem, amin ő beszél, már beteg volt. Féltve őrzöm, azért is rögzítettem, mert nem veszhet el a hangja, bár akkor furának éreztem, hogy felveszem, mert tudom, hogy hamarosan eltűnik az is, azzal a biztonsággal együtt, amit ő jelentett. Meghallgattam mindkettőt a sírnál, fájt, de át akartam élni, egyszerűen szükségem volt rá. Mindkettőn jókedvű, nem gondolnánk, hogy nagyon beteg.

Arra gondoltam, pár éve még ugyanígy virággal, de hozzá mentem, hogy felköszöntsem. Eszembe jut, hogy mennyi idő elment úgy, hogy távolabb voltunk egymástól, és lehettem volna jobb gyereke azzal, hogy akkor is közelítek felé, amikor nincs baj.

Tudom, hogy nem tudhattam, de most, hogy egy ilyet átéltem, ugyanezt csinálom Apámmal is. Távol vagyunk egymástól, még akkor is ha folyamatos a kapcsolat. Annak ellenére, hogy tudom, hogy ő maradt már csak nekem, nem közelítek felé. Nem is könnyű.

Apám teljesen más, gyerekként sem hozzá mentem, ha bajom volt, vagy beszélgetni akartam. Arról, ami őt érdekli, lehet vele beszélgetni, de másról nem, és persze, ellentétes vélemény nem létezik. Nem tud rólam semmit, és nem is törekszem, hogy tudjon, mert csak bonyolítaná a helyzetet. Mindkettőnk hibája, ő nem kérdez, én nem mondom, de nem követhetem el ugyanazt a hibát.

Teljesen megzakkant Anyám halála után, sőt már a betegség diagnosztizálásának pillanatában, olyan mintha öregedett volna tíz évet, pedig így is fittebb szellemileg, mint a nála tíz évvel fiatalabbak, angolul, németül olvas, ír, és elég nehéz vele időpontot egyeztetni, mert folyamatosan úton van. Hetvenhat éves lesz tavasszal.

Egész nap feszült voltam, sokkal jobban jártam volna, ha sírok, mert akkor kiadom magamból.

Boldog születésnapot Anya, hálás vagyok azért, hogy a szépre és a jóra neveltél.

Segít a rosszabb napokon. Köszönöm!