Eljutottam odáig, hogy fel sem hívtam a kórházat, hogy mi van a vírusommal. Úgy veszem, hogy minden rendben, nem kimutatható, és ha gond lenne, hívnának. Mindig ezt mondják, bár arra sem emlékszem, hogy megadtam a telefonszámomat. Nem is kérdezik sosem, hogy az adataim változtak e az elmúlt csaknem tíz évben. Sokkal jobban érdekel a CD4 és a vérkép.

A vírus miatt akkor izgultam nagyon, talán jobban is, mint a CD4 miatt, mikor még nem szedtem gyógyszert. Akkor nagyon kész voltam, mikor telefonálnom kellett, és azonnal befogadnom a számokat, mérlegelnem, mennyire jók vagy rosszak. Általában csak leírtam, és mikor letettem, fogtam fel, mi is ez. Amióta kimutathatatlan a vírus, nem szoktam telefonálni. Mivel a vérkép egy héttel később, a vírus meg csak egy hónap múlva van meg, nem fárasztom magam, úgy veszem, hogy minden rendben van.

Soha nem gondoltam volna, hogy eljutok erre a szintre. Most is a megúszásra játszom, csak most nem negyedéves, hanem féléves terminusokban. Sajnos egyre inkább kezdek parázni az egyéb betegségektől, szóval sokkal inkább a vérképpel vagyok elfoglalva.

Lassan tíz éve, hogy megváltozott az életem. Valóban megváltozott? Biztos, hogy igen, csak ez egy folyamat volt. Sok mindenre megtanított a vírus, sok mindenben pedig azóta sem tudtam jobb lenni. Sokszor eszembe jut mostanában, hogy mi a tanulság, de nem tudtam még teljesen összerakni. Talán azért, mert nem nyugodtam még le, és nem is tudom, eljön e ez a pillanat.

A gyerekkori „rossz” tulajdonságaimtól, amiket az ember általában kinő, szinte egyáltalán nem sikerült megszabadulnom. Talán kicsit higgadtabb vagyok, de nem érzem, hogy felnőttem volna. Valahogy ezt mindig lehetett tudni, már gyerekkoromban, hogy én az a típus leszek, aki sose lesz igazából felnőtt.

Nekem teljesen természetes, hogy plüssállattal alszom, még ha nem is szorongatom, de ott van mellettem, és ez megnyugtat, vagy sose jut olyasmi eszembe, hogy nem veszek fel valamit, mert ebből már kinőtem. Nem szeretnék kívülről annak a férfinak látszani, aki negyvenéves kora ellenére nem fogta fel, hogy az idő elment, és röhejesen pózol egy hátrafordított baseball sapkában. Ugyanakkor pedig fontosabb, hogy azt a képet tápláljam, amit én látok, és ne azt, amit a külvilág akar látni.

Szerintem mindenki a saját világában él, az más kérdés, hogy az mennyire simul bele, vagy tér el a normálisnak mondottól. Az enyém nagyon távol van, egyre távolabb, és különben is, ki határozza meg, hogy mi a normális? Ameddig nem bántok vele másokat, miért ne lehetne hatvan évesen rózsaszín hajam, vagy miért ne hordhatnák Mickey egeres pólót?

Semmitől nem irtózom jobban, mint a homogén társadalomtól, nagyon kellenek a színek, a különbözőség, az egyediség.

Sokszor eszembe jut az is, hogy mi lett volna, ha nem kapom el a vírust. Nyílván nem tudom a választ, de biztos, hogy más irányba megy az életem. A betegség némileg lelassított egy csomó dolgot, visszavettem a vakmerőségemből az élet sok területén. Érzem, hogy nem eléggé, de szeretnék eljutni egy stabil pontra. Szeretnék kimászni egy talpalatnyi földre, ahol kicsit megnyugszom.

Egyre jobban erre vágyom, de ameddig a másik oldalon zakatol az agyamban és a testemben a nyughatatlan, addig nem tudok megkapaszkodni ezen a szigeten. Nem tudok, mert mindig lecsúszik a lábam. Jó visszamenni a hűs vízbe, de le is ülnék kicsit. Óriási munka lesz magamban, hogy fejlődjek, mert egy ideje megrekedtem.

Valószínű, most jön a neheze, mert ami húszévesen magától jött, azért most keményen meg kell dolgozni.