Régen nem beszéltem Verával, találkozni meg még régebben, simán van egy éve is talán, de lehet, hogy összefutottunk, nem tudom, meg olyan csalóka a közösségi média, azt az illúziót kelti, mintha mindenkivel folyamatosan együtt lennél, közben pedig nem.

A kapcsolatunk mindig is ilyen volt, voltak intenzívebb szakaszai is, de olyanok is, mint a mostani, hogy írogatunk egymásnak, tudunk a másikról, de nem sikerül találkozni.

Nincs ezzel semmi baj. A betegsége, aminek már kábé három éve, megváltoztatta az amúgy sem hosszú ismeretséget. Vele voltam mindig, segítettem mindenben, erre ő sem számított, hogy akkor majdnem csak én maradtam neki. Túléltük, együtt, mélyebb lett a kapcsolat, és talpra tudott állni.

Akkor nőgyógyászati jellegű daganattal műtötték többször, és bár egy ilyen után soha nem lehet teljesen, megnyugodtunk.

Újra gyengének érzem magam a stressztől, mert ma írt, hogy tüdőszűrésen találtak két foltot, meg a máján is. Rosszindulatúra gyanakodnak, CT- t, pet CT – t is kiírtak. Rettenetesen lesokkolódtam.

Nem tudtam, hirtelen mit csináljak. Átküldte a leleteit, elolvastam, nem jó dolgokat feltételeznek a sorok. Természetesen mondtam, hogy itt vagyok megint, de nem tudom, végig tudom e csinálni újra.

És azt sem, hogy ő végig tudja e.

Azt írta, nem fogja elhagyni magát, nem fog keseregni, ha ez a sors, beletörődik. 

Teljesen kikészültem, és felerősítette a saját aggodalmaimat is. Két éve nem voltam tüdőszűrésen, el kell mennem oda is.

De mi lesz Verával? Hogy fogjuk ezt újra leküzdeni? Lehet e? Lesz e hozzá elég erő? Nem tudom a válaszokat, csak zsibog az agyam, és teljesen kész vagyok a hírtől. Semmi nem biztos, hétfőn megy CT- re, oda, ahol Anyukámat kezelték. Nem leszek itthon, így nem tudok vele menni, és abban sem vagyok biztos, hogy végig tudnám csinálni azon a helyszínen.

Tudom, kivonhatnám magamat, nem haragudna senki, de nem tudom megtenni.

Pont ma beszélgettem a masszőrömmel, hogy szerinte valami segítőnek kellene lennem, aki az élet utolsó szakaszán erőt ad. Pont én? Pont én, aki valószínű belehalnék a sok fájdalomba magam is.

Azt mondja, kevés ilyen ember van, aki ennyire kötelességének érzi, hogy segítsen, csak ezért jutott eszébe. Nem tudom, hogy lehet másképp élni, mert soha nem láttam a közvetlen környezetemben mást, szóval nekem ez olyan, mint a levegővétel, a mást pedig nem értek, aki nem így csinálja.

Anyu is folyamatosan mindenkit meglátogatott, ha kórházban volt, még olyanokat is, akikkel nem volt annyira szoros a kapcsolat, de mondjuk megtudta, hogy nem látogatják, vagy nem volt családja, ő ment. Szeretett örömet okozni, és mindig azt mondta, ez nem kerül semmibe.

Én is ilyen vagyok, de azt is érzem, hogy nem vehetem mindenki problémáját a vállaimra, mert összeroppanok, pláne, hogy saját magammal kapcsolatban is kétségeim vannak.

Hatékony vagyok ilyen helyzetekben, józan ésszel intézkedem, de utána összeroppanok. Nem tudom, mi lesz, de félek. Féltem Verát, és egyszerűen el nem tudom képzelni, mi lesz, ha baj van.

Hogyan fogjuk kibírni? Túl sok volt mostanában az ilyen jellegű aggodalom és fájdalom.

Imádkozom, hogy minden rendben legyen.