Nem úsztam meg nyárig, el kellett mennem a Lászlóba, bár igazából semmi értelme nem volt, de legalább elmentem.

Napok óta nem érzem magam túl jól, szédelgek, nyom a tarkómnál a fejem, nagyon gyenge vagyok. Persze, lehet rá mondani, hogy itt a tavasz, időváltozás van, mindenki megérzi, de azt gondolom, ez nem normális. Vasárnap elmentem sétálni a városba, tettem egy kört, jó idő volt. Hirtelen olyan rosszul lettem, leesett, vagy felment a vérnyomásom, nem tudom, de azt éreztem, el fogok ájulni azonnal. Már nem voltam messze, alap esetben ezt az utat megtenném a gyors tempómmal tz perc alatt, akkor fél órát vett igénybe. Olyan hevesen vert a szívem, hogy el nem tudtam képzelni azt a forgatókönyvet, hogy akkor ne egy kórházban kössek ki. Megálltam, a nyaki ütőeremnél megmértem, óra segítségével, és 140 volt. Lehet, rosszul mértem, de mindenesetre éreztem, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről. A pánik, hogy most mi lesz, nyílván felerősítette, de nagyon megijedtem. Lassan mentem, szinte lépésben, közben arra koncentráltam, hogy érjek haza minél hamarabb. Gondoltam, felhívom Bencét, de nem tudom, tudtam volna e beszélni, meg attól féltem, hogy még jobban felerősíti, ha beszélek róla. Lehetetlen küldetésnek tűnt hogy az utolsó háromszáz métert saját lábon tegyem meg, de muszáj volt, a kórház gondolata is teljesen kikészített. Ismerve a körülményeket, nem sok bizodalmam van az egészségügyi intézetekben. Már a gondolattól is dühös leszek és tehetetlen, hogy az embernek nem elég hogy valami baja van, még attól is rettegnie kell, hogy mi lesz vele egy kórházban. Tudom, basic topic, de ami ebben az országban egészségügy címszó alatt zajlik, az több, mint kétségbeejtő. Láttam Anyukámnál mi folyik ott, a leterheltséget, a nemtörődömséget, a kilátástalanságot. Azt hogy egy súlyos beteg embernek nem ritkán nyolc órát kell várnia egy kemény széken, úgy hogy közben senki nem foglalkozik vele. Mindent elhiszek, és mindegyik oldalt megértem, de ez tényleg tarthatatlan. Próbáltam elhesegetni a negatív gondolatokat, nem volt könnyű, de tudtam, még több erőt vesz ki belőlem.

Örökkévalóságnak tűnt mire bekanyarodtam az utcába, küzdve a heves szívdobogásommal, a szédülésemmel, és a gondolatokkal.

Beszálltam a liftbe, de már az ajtónyitás előtt kimondtam hangosan, hogy „nyíljál már ki!“, nem bírtam volna ki még fél percet sem.

A lift előtt állt egy család, mikor kiszálltam, félre kellett kicsit löknöm őket, hogy azonnal beérjek a lakásba. Táskámat ledobtam az előszobában, és azonnal lefeküdtem az ágyra. Közben Bencével váltottam pár üzenetet, amire volt erőm, de mozdulatlanul feküdtem több, mint egy órát. A pulzusom lejjebb ment, de még mindig 120 körül volt, és nyomott a tarkóm. Biztos voltam benne, hogy agydaganatom van, a gondolattól pedig még rosszabbul lettem.

Egy idő után lett annyi erőm, hogy folytassam a napom, de tegnap sem voltam túl jól. Ugyanazok a tünetek, de nem olyan hevesen, mint két nappal korábban. Elsétáltam még 20 kilós virágföldet és növényeket venni, mert bizonyítani akartam saját magamnak, hogy nincs semmi bajom. Persze, vonszoltam magam az egész úton, de közben spanoltam magam, hogy nem lehet, hogy ennyitől kikészüljek.

Mire Bence hazaért megint teljesen kimerülten agonizáltam, és teljesen kiborultam. Megmasszírozta a nyakam, nagyon be volt állva, hátha attól volt a nyomás. Jobb is lett, meg már attól jobb volt, hogy nem vagyok egyedül. Szegény, rázúdítottam mindent, nem voltam túl szívderítő társaság.

Megbeszéltük, hogy ez így nem állapot, menjek el az orvosomhoz, hátha mond valamit. Közben gyanakodtunk a pénteken elkészült új olvasószemüvegemre is, ami lehet, kicsit erősre sikerült vagy meg kell szoknom, oda is visszamegyek a héten, zárjuk ki azt is, ha lehet.

Felhívtam a László Kórházat, bár nem voltam már olyan rosszul, a masszázs segített valamennyit, de azért reggel eléggé szédelegtem, mintha másnapos lennék. Tegnap este meg aznapos.

Mondták a telefon másik végén, sokadik alkalomra, amire tudtam beszélni valakivel, hogy az orvosom ma bent van, de sokan vannak, telefonáljak később. Nem telefonáltam, odamentem. Tizenegyig volt vérvétel, fél tizenkettőre értem oda, egy ember volt a váróban, akit később még egy követett.

Mondtam a nővérnek, hogy szeretnék az orvosommal beszélni. Eltünt, visszajött és mondta, sűrgös esethez hívták, üljek le, várjak.

Háromnegyed órát várhattam, mikor hallottam a hangját bentről, ezek szerint visszaért.

Pár perccel később kijött, és mondta, beszélhetünk a váróban is.

„Kelleni fognak a papírjaim hozzá, így inkább bemennék.“ – mondtam.

Állva, az ajtókeretnek támaszkodva hallgatta a panaszaim, látszott, nem ér rá, sok a dolga, de legalább fogadott.

Gondoltam, nem fogom elmondani hogy 140 volt a pulzusom, mert akkor azonnal ott tart, haza sem enged.

Mivel láttam, nem hatja meg nagyon semmi, amit mondok, előjöttem, hogy majdnem meghaltam a Deákon, azt hittem megáll a szívem.

„Hát a 140 tényleg nem olyan jó.“ – mondta.

„Szokta mérni a vérnyomását? – kérdezte.

„Nem igazán.“ – Apámnál, mikor ott vagyok, szoktam mérni, akkor mindig jó, de nincs vérnyomásmérőm otthon.

„Mérni kellene, naponta háromszor.“ Nem tudom, miért gondolja, hogy mindenkinek van otthon ehhez szerkezete, de csak hallgattam tovább amikt mond.

„Háziorvos, neurológia, esetleg kardiológia, de majd az orvosom megmondja. A vérképemben nincs olyan eltérés, ami egyértelműen bizonyítana valami gondot.“

A háziorvos résznél kendőzetlen arcokat vágtam, hogy már megint ezzel jönnek.

Nem akarok senkit megbántani, de a háziorvos nekem a takarítónő szintjén áll, azon kívül hogy receptet ír, nem sok minden szerepe van.

Ha egy fiatal orvos nem tud semmit a betegségemről, akkor a nyolcvan éves háziorvosom vajon mennyire felkészült? Költői kérdés volt.

„Nem lenne szükséges egy sima labor vagy egy vitaminhiány teszt, hátha az a gond?“

„Nem feltétlen, jók az eredményei, de majd nyáron megnézzük újra.“
Eszébe sem jutott, hogy megmérje a vérnyomásom (ha van egyáltalan vérnyomásmérőjük- de nekem otthon jó volna, ha lenne.), meghallgasson, megviszgáljon.

„Folyadékfogyasztás, változatos táplálkozás, ezeket is figyelembe kell venni..“ - folytatta, de nem neki, majd a háziorvosnak, gondolta magában. 

A kocsmaajtónak támaszkodva beszélgettünk gyakorlatilag arról hogy a tegnapi meccs bírója igazságtalanul fújta le a mérkőzést, és a sárga lap sem volt jogos.

Hozzak még egy sört Petikém, kívánod?

Kértem, nyomtassa ki az előző vérvételemet, hogy megmutassam Bence orvos ismerősőnek, hátha ő lát valamit.

Hamar elköszöntünk, megköszöntem hogy rendelkezésre állt, valóban már attól jobban lettem, hogy elmentem.

Gyerekkoromban hányszor fájt a hasam, de mikor odaértünk, már nem volt semmi bajom.

Most tényleg érzem, hogy valami nincs rendben, nem tudom, mi az, de úgy tűnik, magamtól kell rájöjjek.

A kórház kertjében gyorsan átfutottam, mely részek vannak becsillagozva az eredményemben, de nem voltam képes hogy komolyabban beleássam magam, amúgy sem volt semmiben olyan nagy eltérés, szóval elengedtem. Hazaérve a fiókba csúsztattam, majd foglalkozom vele.

Ma már sokkal jobban vagyok, lehet hogy a pszichés faktor is hatalmas benne, de annyira megviselt az elmúlt pár nap, hogy mikor beléptem a lakásba, és leültem a macska mellé az ágy szélére, zokogni kezdtem. Bundi bújt hozzám, nyalogatott, dorombolt, érezte, hogy nagyon kivagyok. Valószínű lelkileg (is). Sok feldolgozatlan dolog van bennem, ami most jött ki. Életem végéig pszichológushoz kellene járnom, ez tény.

Az hogy Bence és Bundi mellettem van, a legtöbbet jelenti a Világon, sokszor úgy gondolom, meg sem érdemlem, hogy minimum két ember van az életemben, akik feltétel nélkül szeretnek.