Teljesen kész vagyok ettől az időtől. Mindkét értelemben. Nagyon örülök neki, de nem tudom, hogy a betegségem miatt, vagy ez már a korral jár, teljesen kicsinál.

Olyan fáradékony vagyok, hogy nem is tudom, hogyan tudnék napi nyolc órát teljesíteni. Szerencsére én osztom be az időm, így belefér délután egy kis pihenés, de így is nagyon megvisel. Nem akarok mindent a betegségemre fogni, de logikusan belegondolva, lehet hozzá köze. Nem mondom, hogy az okozója, de felerősíti, az biztos.

Sohasem értettem, miért kattognak az emberek a korukon, hogy ‚Úristen, negyven lettem, ötven‘, stb. Mostanra, mikor közeledek a kerek számhoz, kezdem érteni, hogy nem a szám a fontos, hanem az, hogy egy bizonyos kor után valahogy „látszik a vége.“ Persze, lehet nyolcvan évig is élni, vagy kilencven, száz, de negyventől már simán lehet, hogy húsz, huszonöt év múlva vége, és akkor sem hangzik annyira szarul ,hogy hatvanöt évesen meghaltál. Bár manapság már az élet kitolása egy életforma is lett. Tudom, hogy bárki meghalhat bármikor, és erre közvetlen környezetemben is találok sajnos nem is egy példát, de induljunk ki abból, hogy az ember öregen hal meg. Mi számít öregnek? Ez is meghatározhatatlan.

Biztos mindenkivel így van, de egyáltalán nem látok sok különbséget a huszonöt évesek között és köztem. Nyílván van, de valahogy azt gondolom, hogy akár közéjük is tartozhatnék. Ők nyílván nem így gondolják (és jónapottal köszönnek), de én valami egész más mozit nézhetek. A tizenévesek mások, de ott sem érzem hogy adott esetben huszonöt év különbség van köztünk. Simán a gyerekem lehetne. A második, harmadik is.

Amikor általános iskolás voltam, a végén mondjuk tizennégy, akkor a tanáraim akik első munkahelyi éveiket töltötték az intézményben lehettek huszonkét, huszonhárom évesek, de még az „idősebb“ tanárok sem voltak többek harmincötnél.

Akkor az osztályfőnököm, aki most lehet hatvan, tehát bő húsz év van köztünk egy néni volt a szememben. Nálam fiatalabb volt akkor, nyílván ő is élte az életét, akár még bulizott, ivott, szívott is, a kezdők meg pláne, nálam fiatalabbak voltak tizenhét évvel.

Volt egy tanár barátnőm, aki akármikor felmentem hozzá, borral a kezében, jointtal a szájában javította a dolgozatokat. Ez nem vont le az értékéből, jó pedagógus volt, csak élte az életét, attól hogy tanár. Ő akkor a diákjai szemében néni volt, az én szememben teljesen más.

Azt is nagyon fura megfigyelni, hogyan mosódik el a korkülönbség idővel.

Tíz év korkülönbség most nem sok, harminc évesekkel, és ötven évesekkel is jól megértetem magam, de ez nem volt elmondható tíz évesen a nálam dupla annyi idősekkel szemben, még akkor sem, ha csak idősebbek közelében szerettem lenni.

Húsz és harminc évesek között is óriási a szakadék, kivéve ha nem pont ezt keresi valaki. Emlékszem, hogy a meleg társkeresőkön, mikor mondjuk huszonhat voltam, mennyire öregnek tartottam egy harminckét évest, most pedig nem tartok túl fiatalnak egy huszonöt évest, és túl öregnek egy negyenhat évest sem.

Minden változik, és azt hiszem ettől ijed meg az ember. A biztonság iránti vágy elkezd fokozódni, és azok a dolgok, amik nem voltak olyan fontosak, fokozatosan azok lesznek.

Nem volt fontos, hogy van e lakásom, vagy nincs, hol fogok lakni, mert gondoltam, megoldódik. Maga a Világ is egyre keményebb lesz, és egyre nehezebb lépést tartani, aki pedig lemarad, annak vége.  Soha nem adott a kezembe senki x millió forintot, hogy ‚tessék, fizess be egy lakásra‘, bár volt róla szó, és ha nagyon erőszaoskodtam volna, vagy lett volna konrétum, lehet hogy kaptam volna a szüleimtől. A tesóm kapott egy keveset, bár nem bánom, hogy nem estem bele a svájci frank hitel csapdába, mint ők.

A lakás nálam a továbbtanulás volt. Tesóm dolgozott, engem eltartottak szinte huszonhat éves koromig. Jó befektetés volt, és azt sem bánom, hogy nem vágtam bele egy véget nem érő hitel dologba, úgy hogy akkor, azzal az elméleti síkon látező, gyakorlatban nem valós önrésszel egy egy szobás földszinti lakást tudtam volna venni a külvárosban. Teljesen más ember lennék most.  Más lennék, ha nem utaztam volna, és persze, költhettem volna minden pénzemet lakásvásárlásra, de ezen az áron nem lettem volna boldog tőle.

Ha jobb helyzetben lettem volna, és tudtam volna lakásban gondolkozni (vagy heteró, aki családot alapít), akkor jól jártam volna, mert most sokkal többet ér minden ingatlan és nyertem volna rajta, de huszonévesen nem költöm minden pénzemet ingatlanra.

Mikor elkezdtem dolgozni, boldog voltam, hogy fent tudok tartani egy lakást (ma már a mostani árakon, ugyanezzel az élettel nehezen menne), tudok venni pár ruhát, és utazásra is marad valamennyi.  Most meg már olyan árak vannak, hogy elkezdeni sem érdemes, plusz egyáltalán nem biztos (sőt!) hogy itt akarok maradni.

Nem bántam meg, hogy az utóbbi három évben elutaztam egy korrekt autó árát, mert nem én lennék ha nem tettem volna, ugyanakkor félek a jövőtől, a bizonytalanságtól.

Nem mondom hogy lebénít a félsz, de azért bennem van és érzem hogy ez idővel egyre inkább erősödik.

Szerencse, hogy nem tudhatjuk, mit hoz az élet, azt se ha jót, azt se, ha rosszat, de nem mindegy, hogy melyikre öszpontosítunk.