Ahogy megy az idő, egyre több olyan dolog kerül elő, amit szeretnék megosztani Vikivel.

Ha találok egy számot, egy vlogot, egy filmet, bármit, eszembe jut, mennyire szeretné és mennyit röhögnénk rajta.

Hiányzik, hogy mesélhessem neki, hova tervezem utazni, ő érdeklődve hallgassa, kicsit aggódva kérdezze, hogy ugye, vigyázok magamra.

Hiányzik, hogy hős lehessek a szemében, aki mindent megcsinál, amihez kedve van, korlátok nélkül. Példa lehessek neki, hogy szedje össze magát. Utolsó pilanatig hittem, hogy sikerülni fog. Olyan lassan esik le minden, hogy minden pillanata teljesen letaglóz.

Nagyon ritkán beszélek róla, ritkán gondolok direkt rá, de amikor eszembe jut, mindig arra jutok, hogy soha nem lesz már olyan semmi, mint régen.

Nem is olyan régen.

Valami örökre megváltozott, és olyan észrevétlenül lettem én is más, hogy csak kapkodom a fejem. Elhalványultam, mint mikor egy ruhát sokszor kimosunk, és elmegy a színe. Ezt érzem én is, megfakult körülöttem sok minden, eltünt belőle a szín. Sok önámítás volt a mi kapcsolatunkban, de a tudat, hogy ott van a másik, bármi van, megoldjuk, sokat jelentett. Neki adott egy biztonságot, és nekem is, hogy elmondhattam neki mindent, nekem pedig egy tartást, mert tudtam, példa vagyok neki.

Sokszor elmondta, és éreztem is, hogy felnéz rám, a szó egészséges értelmében. Meg akart nekem felelni (én is neki), de a vége fele már nem volt ereje hozzá, mint ahogy ahhoz sem, hogy segítséget kérjen. Láthatta, hogy nagy rajtam a nyomás, nem akart még tovább terhelni.

Elképzelésem sincs, mi lesz ezzel, és hogyan tudom eltenni valahova, de muszáj foglalkoznom vele, mert fullasztó érzés csak lebegni körülötte. Bárcsak beszélhetnék vele még egyszer, tisztázni a dolgokat. Anyukámnál sok dolog kinyílt, mielőtt elment, Vikinél egyre több lett a bizonytalanság, a titok.

Elképesztően nehéz, de meg kell ezzel is küzdenem. Azt hittem, jobba fog menni.

Javier becsukta a szemét, pont annyira hogy egy kis résen a Napot is lássa. Egy pillanat múlva már a múltban volt, ahol önfeledten nevettek. A baráti biztonság érzése futott át a testén, amelyet oly rég tapasztalt már. Ki kellett nyitnia a szemét, még akkor is ha az izzó égitest elvakította őt. Nem tudott szembesülni az érzéssel. Most még nem. Még mindig nem.