Végre meggyógyultam, majdnem teljesen jól vagyok. El kellett mennem kiváltani a gyógyszereket, mától lehetett. Mindig, mikor átadom a hatszáz forint dobozdíjat a negyed milás szerekért, hálát adok, hogy itt tart a tudomány és az egészségbiztosítás, hogy ez adott. Hálát adok azoknak a hírességeknek is, mint például Elton John, George Michael, Madonna, és persze számtalan ismeretlen, akik rengeteg pénzt áldoztak a kutatásokra, amelyek lehetővé tették, hogy már nem halálos ítéletként kell megélni a betegséget, hanem állapotként.

Persze, ez egyszerűen hangzik, hogy csak be kell venni x gyógyszert és ennyi. Ahhoz képest, ami húsz éve volt, persze, egyszerű, de a lelki része, a titkolózás, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság nem gyengén hagy nyomot az emberen.

Azért kemény belegondolni, hogy mennyit számít, mikor, milyen korban élsz. Nem csak a HIV esetében, számtalan betegség még x éve gyógyíthatatlan volt, most pedig már egy szem gyógyszertől elmúlik. A HIV szerintem példátlan, hogy kirobbant, joggal gondolhatta mindenki, ez korunk pestise, és lényegében az is volt, aztán belátható időn belül lettek gyógyszerek, melyek folyamatosan fejlődtek, fejlődnek most is.  Persze, húsz év sok idő, addig rengetegen meghaltak, őket nem vigasztalja, de engem igen, hogy ha csak tizenőt évvel előbb születek, feltételezve, hogy ugyanaz a sorsom, most nem biztos, hogy naplót írnék.

Hálás vagyok, hogy ha rosszul is alakultak a dolgok, szerencsés vagyok, hogy van lehetőségem a maximumot kihozni belőle.

Nem nagyon gondolok amúgy a betegségemre, csak akkor, ha lebetegedtem, vagy nem érzem magam túl jól. Akkor eszembe jut, és felerősíti bennem a képzeltbeteg paráimat. Tudom, hogy Bence is sokat segít benne, hogy nem kell szembesülnöm ezzel a dologgal nap mint nap. Korábban nagyon keveset, vagy egyáltalán nem beszéltünk a betegségünkről. Nem mertem még kérdezni sem. Most is vannak sötét foltok, de mivel már ő is benne van a rutinban, gyógyszert szed, jár vérvételre, ő is jobban elfogadta a helyzetet, szembe tud vele nézni. Ebben talán én is segítettem neki.

Kicsit lenyugodtam, bár nem mondom, hogy nem aggódom. Az aggodalom akkor erősödik, mikor eljön a féléves vizit, vagy a gyógyszerfelírás három havonta, szóval akkor, mikor ODA kell mennem. Nincs bajom a hellyel, de a helyzettel igen. Nincs bajom az egészségügyi alkalmazotakkal, sőt, de a kint várakozókkal igen. Nincs bajom azzal, hogy megszúrnak, de azzal sokkal inkább, hogy azt nézik, mi van a szervezetemben.

Nem remegek már annyira, mikor telefonálok, de azért vissza kell tartanom a levegőt, mikor kimondják a két számot. Mostanában pedig mintha okom is lenne az aggodalomra, mert nem éppen jók az eredmények.

Emlékszem, az elején, amikor szó szerint majdnem elájultam. Kőröztem a munkahelyem körül ebédszünetben, egy papírral és egy tollal a kezemben, és vártam a megfelelő alkalmat. Háromszor is meg kellett sokszor ismételnem a nevemet, mert vagy nem jött ki hang a torkomon, vagy érthetetlenül kezdtem beszélni. Annyira remegtem, hogy komolyan aggódtam, hogy rosszul leszek.

Ez már nincs, közel sem félek annyira. Meg is erősödtem azóta. Nem gondoltam volna, hogy ezen kívűl is mennyi minden fog történni velem, ami ennyire edzetté tesz. Nagyon sokszor eszembe jutnak Anyukám szavai, egyre igazabbak, egyre tisztábbak, és egyre jobban rám vonatkoznak.

Ha valami miatt sajnálom, hogy nem lesz gyerekem, az az, hogy nem tudom ezeket továbbadni.