Olyan hamar elment a Karácsony, hogy fel sem fogtam, csak most gondolok vissza rá. Az utóbbi időben nem szeretem, csak azt a részt, amikor ajándékokat veszek, főleg Bencének.
Ezek gyakorta utazások, amiket hónapokkal előtte elkezdek szervezni, újraszervezni, továbbgondolni.

Amióta Anyukám meghalt, még jobban kiüresedett az egész, bár ez a folyamat már rég elkezdődött, de az unokaöcsémék miatt még azért volt benne valamennyi erő. Az utolsó két Karácsony, főleg az első, amikor már majdnem biztosra tudtuk, hogy Anya beteg, voltak a legjobbak, mégha ez furán is hangzik. A másodiknál már nem volt olyan jól, de az elsőnél előtte engedték haza a kórházból, még a legelején. Vártuk a szövettant, de éreztem, sajnos ez nem lehet vaklárma, bár az lett volna.

Gyerekkorom Karácsonyaira szívesen emlékszem vissza, és össze is gyújtöttem a fejemben, hogy mit is jelentettek akkor nekem.

Várakozást, izgalmat, az ajándékok után való kutatást, a hangosan nyikorgó szekrényajtót, ahol az ajándékok voltak, és lehetetlen volt úgy kinyitni, hogy ne hallja meg valaki a kis lakásban.

Azt, hogy a Nagymamám nálunk aludt, láthattam, mikor felkelek, megmutathattam neki a szobámat, sokat lehettünk együtt.

Amikor a Nagymamámmal le kellett mennünk sétálni, ameddig megjön a Jézuska, és figyeltük az ablakokon átsejlő karácsonyfákat, az ünnepi készülődést. „Ott már megjött a Jézuska.“- mutatott fel Mama egy ház első emeletére. Mosolyogtam, és tudtam, nemsokára hozzánk is jön.

Amikor másnap reggel felkeltem, és újra megnézhettem, mit kaptam.

Bejglit ettem reggelire, és rajzfilmeket néztem a nappaliban pizsamában.

Anyám arcát, ahogy ő örül a legjobban annak, hogy ajándékozhat. Saját ajándékait a térdelve a földön bontotta, hatalmasakat nevetett, bárcsak ismerhettem volna akkor, mai fejjel.

A halas mizériát, amikor egy nappal előtte már a kádban úszott négy ponty, kettő mienk, kettő Anya barátnőjéké. Sírok, hogy ne öljük meg őket, engem inkább levisznek addig sétálni, mert már a tudattól rosszul vagyok. Unokatesóm egyszer kihisztizte, hogy engedjék szabadon a halakat. Addig üvöltött, hogy Apám testvére felkerekedett a gyerekkel, és a Dunába engedte az ebédnek szánt állatokat. Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban meddig bírtak a pár fokos, mocskos vízben, de a sztori szép. Ha nekem kellene elejtenem a vadat – halat, csak zöldséget és gyümölcsöt ennék. 

Azt hogy a karácsonyfáról úgy ettem a szaloncukrot, hogy a csomagolást a fán hagytam, így csak huszonhatodikán derült ki, hogy teljesen üresek a celofánok. Volt hogy wc-re menet, az éjszaka közepén lopoztam be a nappaliba, ahol a szüleim aludtak, és legeltem a kókuszos édességet.

Most mit jelent?

Nem is tudom, talán magányt. Tavaly még Vikivel voltam, előtte Katival sokat, mindig átjött valaki. Most senki.

Bence aznap ment vidékre, a szüleihez, de neki sem sikerült túl jól. Megúszós volt és személytelen, mint a mienk.

Apám igyekezett, Margitka is, de neki is találkoznia kellett a lányával, így nem sokat volt ott. Gyorsan ettünk, lezavartuk az ajándékozást, és mindenki ment a dolgára. Tesómék haza, hogy otthon folytassák, én is a macskához.  Tavaly még estig otthon voltam apámmal, de idén, Margitka miatt, tudva, hogy ő még visszamegy, nem lesz egyedül, hamar feladtam. Ha Bundi nem lenne, megőrültem volna.

Semmi, de semmi karácsonyi érzésem nem volt, túl akartam esni rajta.

Bencével az ajándékozás jól sikerült, de mivel előző nap tartottuk, nem volt benne sok ünnepi.  Szeretnék már vele lenne Szenteste (persze, Apámmal délután), nyugalomban, rohanás nélkül, egy tágas lakásban, ami padlótól a plafonig fel van díszítve. Persze, Bundi miatt a fát maximum projektorral tudnánk a falra vetíteni.

Lehet ez a korral jár, hogy kikopnak ezek a dolgok? Már családom lenne klasszikus esetben, és visszajönne az érzés.

Rettenetesen vágyom családra, egyre jobban. Nem kell feltétlen hogy vérszerinti legyen, csak legyen, és érezzem erősen, hogy ha hátradőlök, van aki elkapjon.