Bár Bencével már laktunk együtt, de akkoriban a három napot vidéken dolgozott. Bár nagyon kellett az a pár nap külön, de rossz is volt, hogy amire egy szintre kerültünk az újboli találkozásnál, addigra megint elment.

A lakásom sem volt alkalmas arra, hogy ne egyedül lakjak benne, ez beigazolódott pár embernél, de Bencénél a legerősebben.

Ő gyakran kel korán, és legtöbbször későn jön haza, bizonytalan infókkal lát el, mikor végez, és mivel egy légtérben éltünk, muszáj volt megvárnom, még akkor is ha én már aludtam volna, mert tudtam, úgyis fel fogok ébredni arra, ha hazajön. Neki nem túl konfortos úgy zárni a napot hogy lábujjhegyen kell kommandózni a lakásban, átesve a macskán, a telefonjával világítva. Érthető igény, hogy leülne még egy kicsit, inna egy teát, akár megnézne egy filmet, de nem tud, mert nincs olyan pontja a lakásnak, ahol ne látnám és hallanám.

Mikor újra összejöttünk a nagy szakítás után, folyamatosan abban gondolkoztam, hogyan tudnánk együtt lakni. Nem tartott sokáig, valahogy ez elmúlt, és elkezdtem újra értékelni az egyedül töltött pár napot, amikor van olyan este is, amikor nem találkozom senkivel, csak Bundival.  Így más volt, hogy tudtam, ő van, létezik, és szabad akaratomból vagyok egyedül.

Rajongok a lakásomért, tizenhárom éve lakom itt, egy évre terveztem a Julival való szakítás után, maximum egyre.

Azóta sok minden történt, bennem is, a lakásban is, ezért többször felmerült, hogy lehet hogy okos lenne továbblépni. Valószínű csak úgy tudnék fejlődni, ha elengedek olyan dolgokat is, amiket bár szeretek, de tudom, hogy visszatartanak. Nagyon sok idő eltelt itt, és rajongok mindenért, ami ez a lakás, a környék, minden, de ha nem csak az érzéseimre hallgatok, akkor be kell látnom, hogy szintet kell lépjek. Az sem segített a változtatásban, hogy ameddig az bérleti díjak a duplájára nőttek, én szinte ugyanannyit fizetek. Az utóbbi időben voltak emelések, de jelképes mértékben, és még így is nagyon baráti a történet, azt is kiemelve, hogy sohasem láttam a tulajdonost, csak egy barátját, nem idegesít, és mindent kifizet ami elromlik. Erre mondaná (és mondja is) mindenki, hogy nem szabad innen elmenni, meg kell becsülni. Ráadásul ennél sokkal többet nem is tudnék (vagy igen, de nem utazhaznék) kifizetni, és amit most fizetek, lassan egy szobát adnak csak ennyiért, ahova nem vihetek állatot. Tudom, elképesztő szerencsés vagyok, hogy az első albérletem így sikerült, kevesen mondhatják el magukról, nagyon hálás vagyok érte.

Hiába tudom, hogy a biztost nem cseréljük el a bizonytalanra, de ugyanakkor meg is cáfolom ezt. Sokszor feltettem magamnak azt a kérdést, hogy „O.K:, de mennyi ideig akarok itt lakni? Ötvenhárom évesen is itt fogok ülni az amúgy fantasztikus, világszám teraszomon, és örülök, hogy még mindig nem adják el a fejem felől a lakást?  Tudom, hogy ennek semmi értelme, és tovább kell lépnem, talán már korábban, de úgy tűnik lassan eljött az ideje.  Ha belegondolok, könnyezni kezdek, és ha lejátszom magamban, hogy visszanézek az üres lakásra, amiben már nem az én elképesztő mennyiségű emlékeimet látom, összeszorul a torkom, és azonnal tudnék zokogni.  Már attól is, ha elképzelem, hogy nem a kedvenc kisboltomba járok majd minden nap ötször, mert mindig valamit vennem kell. Imádom azt a helyet, mint minden mást itt. Oda mentem be először vásárolni, mikor ideköltöztem. Story magazint, bort és chipeset vettem. A bolt tulajdonosának képe azóta a nappali falán van keretbe. Persze, ő nem tudja, valószínű nem értené, mi van velem.

Most újra felmerült a költözés gondolata, mert azért szoktam ingatlanokat nézegetni, nem csak Budapesten, a Világ minden táján, nagyon kikapcsol, és jól esik vágyakozni, milyen jó lenne, ha ilyen lakásom /házam lenne. Igazából ez nem álom, mert azt gondolom, ezek lesznek egyszer és kész. Ahogy telik az idő, talán kicsit kevésbé lelkesen mondom, de nem vagyok hajlandó letenni arról, hogy nekem medencés házam lesz.

Edittel beszéltem múltkor telefonon, és mondta, hogy ő már feladta hogy neki kávézója lesz Olaszországban. Két év van köztünk. Mondtam, hogy amikor majd kényszerzubbonyban visznek el az Arany Alkony Nyugdíjas Otthonból, akkor is azt fogom ismételgetni, hogy nekem medencés házam lesz.  Abban már kevésbé reménykedem, hogy az aláírásomból fognak mások medencés házat venni (ezt mondogattam általánosban, mikor autogrammokat osztogattam), de nem vagyok hajlandó lemondani az álmaimról. Ha lemondanék, mindenről eltolnék magamtól.

Szóval nézegettem az ingatlanokat, és találtam egyet Budapesten, kábé az elsőt ami tetszett. Mivel elég nagyok az igények (és alacsony a színvonal), nehéz olyat találni, ami nem félmillió forint, és van is benne lehetőség.  Volt egy, ami tetszett, de kicsit messzebb volt a várostól, mint amiben gondolkozom, eljátszottam a gondolattal, mi lenne ha összeköltöznénk.

Meddig lehetne amúgy csinálni ezt a kétlaki dolgot, úgy hogy már laktunk együtt? Ez is visszalépés.

Mondtam is Bencének, neki is nagyon tetszett, meglepő módon nem kötött bele nagyon semmibe, de aztán elhalt a dolog. Másnap én felmentem a környékre, ahol a lakás van, de nem igazán tudtam magam ott elképzelni.  

Bence a napokban felhívott, hogy egy ismerőse ajánlott neki egy lakást (mert beszélgettek a hirdetésről), ami abban a házban van, ahol ők laknak.  Bence lelkesen mondta, hogy mennyire jó, 25 négyzetméteres terasz, az egyik szoba kétszintes, óriási belmagasság. Annyira pörgött, hogy össze is vesztünk kicsit, mert mondtam, hogy jó, nézzük meg, de azért nem lelkesednék ennyire anélkül mielőtt látnánk. Belém is hasított azonnal, hogy ez most lehet hogy éles, és tényleg elköltözöm. Pánikrohamszerű tüneteket is produkáltam, miután három órát beszélgettünk a lakásról, amit csak hallomásból ismertünk.  Bence meg volt győződve róla hogy ez egy szuper lakás, bár voltak olyan dolgok, amik már az elbeszélés alapján sem tetszettek, és úgy állította be, hogy ez a mi lehetőségünk, és ha most nem élünk ezzel, akkor vége, elment, nem lesz többet.

Ezzel még jobban stresszelt, fokozta a pánikomat, hoznom kell egy döntést.  A biztos lakás, a szabadságommal, vagy egy bizonytalan a barátommal.

Nyílván ha száz százlékig (van ilyen?) biztos lennék ebben a kapcsolatban, vagy repkednék a szerelemtől, akkor beleugranék bármibe, de nem biztos hogy abban az állapotomban jó döntést hoznék. Ha szétmegyünk, szét kell költöznünk, mert a másik nem tudja egyedül fizetni a lakást, viszont köt a szerződés, két kis lakást pedig ki tudja, ki tudunk e fizetni, úgy hogy most sem tudnék ha a piacon kellene keresgélnem. Tudom, nem kell erre gondolni, mert valószínű tök jó lesz, de ez is felmerült bennem. Az biztos, hogy egy új, közösből könnyebben megyünk külföldre is, mint innen. Ez egy lépés. Kockázatos, de ettől izgalmas is. Bár a szüleim folyamatosan biztonsági játékosok voltak, amit az ő helyzetükben meg is tudok érteni, és nagyon nehéz magamból kiverni ezt a mentalitást, mert ezt láttam otthon. Nem rossz, de sok esetben hátráltató dolog ez, mint ahogy a mellékelt ábra is mutatja.

Valóban kihagyhatatlannak tűnt az ajánlat, az ára is jóval piaci ár alatt volt, kevesebbre jön ki fejenként, ismerős szomszédokkal, nagyon rugalmas feltételekkel (egy havi kaució, akkor költözhetünk, amikor akarunk...), de azért hidegebb fejjel gondolkoztam mint Bence, miközben erősen bennem volt, hogy jajj, itt kell hagynom mindent.

Tudom hogy jót fog tenni, de rettenetesen félek. Ahogy telik az idő, egyre jobban ragaszkodunk dolgokhoz, nálam ez fokozottan így van. Tudom, milyen elveszteni valamit, és abba amim még van, foggal, körömmel kapaszkodom.

Két napig beszélgettünk a lakásról, próbáltam megbarátkozni a gondolattal. Mondtam Bencének, nézzük meg, amint lehet, ne húzzuk az időt, ne ringassuk magunkat olyanba, ami lehet, hogy nem is létetik.  Hétvégén fel is mentünk, mivel a szomszéd Bence ismerőse, meg tudta bármikor mutatni a lakást. Úgy indult, hogy a harmadikra kellett felmenni, nem volt lift, és a belmagasság kétszerese volt annak, ahol most lakom.

Ezt még talán el tudtam volna viselni, bár magamat ismerve, hogy napjában mennyit rohangálok fel és le, nem lett volna túl kényelmes, nem beszélve az idős apámról.  Tényleg, neki mit mondok? Az alap, hogy végighallgatom, hogy nem kellene ugrálnom, becsüljem meg amim van, szerencsés vagyok. Ez mind igaz is, de azért nem fekete vagy fehér minden. Hazudjak, hogy egyedül bérlek ki egy kétszer akkora lakást, miközben pontosan tudja, mennyit fizetek ezért, mert mindig elmondom, hogy mennyire olcsó. Vagy jelentsem be, hogy összeköltözöm Bencével?  Nem tudom, de ezzel most nincs erőm foglalkozni, elég nekem a költözés gondolata is.

Felmásztunk a harmadikra, a hatalmas villában, a Havanát idéző lépcsőházban. Azt imádtam, a dekadenciájával együtt, mert a koszlott falak mögött ott volt a magasztosság is.  Előbb bementünk az ismerőshöz, aki a lakás mellett kettővel lakik, annak az embernek a közvetlen szomszédjaként, akié a lakás. Ez volt az egyik, ami nem tetszett, nem akartam a tulajtól három méterre lakni.

Az ismerős lakása fantasztikus volt, hatalmas terekkel, óriás belmagassággal. Szerintem a nappali a konyhával volt vagy hetven négyzetméter.  Gondoltam, hogy a másik nem lesz ilyen minőség, de azért másra számítottam.

A konyha, ahova először beléptünk nagyon tetszett mindkettőnknek, a maga klasszikus angol stílusával, semmi modern, minden autentik, hatalmas ablakok, szuper.

A hálószoba, amihez Bence előzetes elmondása szerint tartozott egy „toronyszoba“, nem volt valami nagy, sőt már az ágy berakásának kérdésnél elakadtunk, mert nem fért volna be. Mindenhol beépített szekrény, ami elvette a teret, és ronda is volt. Ahol nem, ott könyvespolcok, amin a tulaj könyvei, melyeket nem akar elvinni. Mondjuk az elején leszögeztem, hogy ha nem üríti ki a cuccait, szóba sem jöhet, mert nem fogok más holmijai között élni.

„Jajj, kedvesem, ne haragudjál, hogy átcsöngetek, de kellene az az Ady kötet, tudod, ami a hálószobátokban....Bence alszik? Jaj, csak egy pillanatra ugrom be, az unokámnak kell az iskolába....“ NO WAY!

A háló felett valóban volt egy galéria, nagy belmagassággal, de se lejönni, se felmenni nem tudtam a kis lépcsőfokokon. Lehetne chill out szobát csinálni belőle, ha húsz éves lennék, de erre már nem vágyom.  Nagy nehezen lemásztam a lépcsőn, mögöttem Bence. Elindultunk a nappali irányába. Útba ejtettük a fürdőt, ami pont fele akkora volt mint a mostanim, és azt sem a londoni Ritz elnöki lakosztályáról koppintották.

Még itt is lelkesedtem, mert annyira meg akartam felelni saját magam és Bence elvárásainak, hogy ezt most szertném, kell, egyetlen lehetőség.

A nappali tragikus volt, 1975 erdei iskola style, a bútorokat LEHET hogy el tudják vinni. Itt is végig beépített szekrények padlótól plafonig. Értem hogy négyen laktak a lakásban korábban, de ennyi szekrény Lady Gaga összes fellépőruhájának elég lenne. Elképesztő sok cuccom van nekem is, de mindennek van határa.

A terasz, amitől a legtöbbet vártuk, volt a legnagyobb csalódás. Azt gondoltuk, fedett, de kiderült, egyaltalán nem. Állt rajta a víz és a jég mikor kimentünk, szóval ez azt jelenti hogy az négy hónapján kívül, amikor kint tudunk lenni, kertészkedni (szerettem volna egy felfújhatós medencét is), használhatatlan.
Annyira csúszott, hogy egy lépés után majdnem elestem. Elkezdtem még jobban értékelni a leszőnyegezett, kanapével ellátott teraszomat, ahova minusz tízben is ki lehet ülni egy cigire. Szárazon.

Igaz, sötétben néztük meg, de a lakás adottságai nem voltak jók sajnos.  Mindketten nagyon csalódottak voltunk, mert én is, kezdtem beleélni magam.

Bence talán még erre is rábeszélhető lett volna, de ő egy szobából költözik, ahol két éve lakik, én pedig A lakásomból ahol tizenhárom éve vagyok. Olyan helyre szeretnék költözi vele, ahova örömmel megyek, és feledteti azokat a rossz érzéseket, amik akkor jönnek, mikor itt kell hagynom imádott lakásom.

Tudom, hogy olyan igényeim /nk vannak, amiktől egy ingatlanos azonnal elrohanna, de csak azután miután alaposan körberöhög, de mivel szerencsére nem az van, hogy költöznünk KELL, mert felmondták a mostanit, hanem van időnk megkeresni azt, ami akkor és ott a tökéletes mindkettőnknek. Anyagi kompromisszumot előbb hozok, mint olyat, hogy nincs erkély, vagy nincs kád. Nézegettünk még párat, volt is három, ami tetszett, egyik a kedvenc környékemen, tulajdonostól. Annak írtunk, ha visszaír, akkor kiderül.

Lehet hogy ez az év a változásról fog szólni. Remélem csak jó tekintetben.

Írtam Bencének, és persze magamnak, hogy letisztuljanak a gondolataim a költözéssel kapcsolatban.

Nagyon sokat gondolkozom a lakáson, gyakorlatilag csak ezen. 

A kezdeti tiltakozásom nem arról szólt, hogy nem akartam Veled lakni, sokkal inkább arról, hogy nehezen engedek el dolgokat, és nem vagyok jó abban sem, hogy döntéseket hozzak. 

Inkább megvárom, amikor már nincs más választás. Ez nem jó hozzáállás, és ezen javítanom kell. 

Persze, félek a függetlenségtől is, hogy elveszik a privát szférám, de ezzel kapcsolatban sem ártana fejlődni. 

Tudom, lépnem kell, egy ideje érzem, de nem mertem belegondolni sem, hogy el kell hagyonom azt a lakást, amit rajongásig szeretek, és már a gondolattól is elszorul a torkom. 

Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy úgy nem tudok emberileg sem fejlődni, ha nem változtatok az életemen. 

Jelnek fogom fel, hogy pont elkezdtem nézegetni, mikor szóltál, hogy van ez a szupernek tűnő lehetőség, ugyanakkor olyan döntést szeretnék hozni, amiért érdemes változtatni. 

Mikor a külföldre költözésen gondolkoztunk, igaz, nagyon elméleti szinten, és lakásokat néztünk, akkor olyanokat kerestünk, amik nagyon tetszettek, persze, hozzájárult az is, hogy olyan helyeken nézelődtünk, ahol imádnánk élni, és akár még kompromisszumokat is kötnénk, mert a közeg olyan erős élmény, hogy megéri. 

Jó lépés lehet hogy először itthon költözünk el, és meglátjuk, mi lesz, de lépésenként haladunk, nem egyből Floridáig rohanunk. 

Bármi történhet, de ésszerű állomásnak tűnik, még akkor is ha van benne kockázat, de hát ez mindenre elmondható. 

Sokkal jobban félek a középszertől és a lelkesedésem elvesztésétő, mint attól, hogy nem jó döntést hozok. A rossz is talán jó irányba sodor, szeretném ezt hinni. 

Az, hogy irráilisak az elvárásaink pedig azért nem baj, mert nem sűrget semmi, ha ebben az évben ez megtörténik, az már tök jó, ha nyárig, és lehet terasz partit tartani, akkor az külön szuper, éppen ezért van lehetőség arra, hogy olyat vegyünk ki, amelyik mindkettőnknek megfelel. Szeretnék rajongani érte imádni hazamenni, hogy feledtesse a mostani iránt érzett majdani hiányérzetem. 

Tudom, hogy nem reális amiket megfogalmaztunk, de én nem adnám fel csak azért mert ilyenre kevés az esély. 

Mennyi esély volt arra hogy mi találkozzunk, úgy hogy elméletben már ével óta kerülgettük egymást, csak nem tudtunk róla.

Olyan lakásban szeretnék Veled élni, ahol nagy terek vannak, egyben a konyha a nappalival, kicsit nagyobb terasz van, mint a mostani (hogy legyen fejlődés), van egy háló, és a macskának egy szobája, ami nem baj ha nagyon kicsi, de be lehet rendezni, úgymond gyerekszoba, elférnek azok a képek a falon, amik a többi helyre már nem fértek, vagy nem mutattak jól, ahol lehet kicsit vadulni.

Szeretnék egy nagyobb fürdőt, ahol jó időt eltölteni reggel, egy tágas konyhát, ahol még én is belevágnék valami komplex étel elkészítésébe, egy étkező részt, ami motivál minket arra, hogy reggelizzünk, leüljünk, megadjuk a módját. 

Egy családi fészket szeretnék, olyat, ahova jó megérkezni, ahol az előszobában még nem derült ki, hogy otthon van e a másik, olyat ami közös, benne mindennel, amik mi vagyunk. 

Ez amit lefestettem egy kb. nyolcvan négyzetméteres lakás, de még százban is ellennék. Tudom, hogy nem életszerű, hogy lenne ilyenre pénzünk, de ki tudja? Külföldön is össze kellene húzni a nadrágszíjat, itt is megpróbálhatjuk. Az sem túl kedvező neked, hogy téged jobban érint minden emelés, mert most is kevesebbet fizetsz, de hátha van megoldás. 

Szóval igent mondok a megkeresésre. :) Járjunk nyitott szemmel, és meg fogjuk találni azt a helyet, ahol mindketten boldogok lehetünk. 

Válasz is érkezett.

Örülök ennek a levélnek, én is sokat gondolkodtam a lakás kérdésen és ugyan erre jutottam, mit Te! Ebben most nagyon egyetértünk! Tényleg nem sürget minket senki és semmi, szerelemnek kell lennie mindkettőnknek az új lakással, hogy el költöztünk!

Este beszéljünk, csók.