Azt terveztem, csak a repülőn írom meg az elmúlt napok történéseit, de nem akartam, hogy az indulás úgy kezdődjön, hogy szorongás van benne.  Hónapokkal korábban elkezdtem szervezni az utazást, az idei szokásos Spanyolországot, igaz, voltam már idén, de nem egyedül, hanem Lacival, és most sem maradhatott ki a kedvenc helyem, egyedül.

Kicsit módosítottam a desztináción, mert úgy volt olcsó jegy, utána mindenhova már háromszor annyi, így nagyon büszke voltam magamra, hogy megvettem, pedig még gondolkoztam rajta, hogy várok egy kicsit, biztos lesz olcsóbb. Jól tettem, hogy nem vártam. Ez nekem egy játék, az utazás szerves része, hogy minél olcsóbban, de nagyon extrán hozzak ki egy utat. Rengetegszer végigpörgetem a városokat, térképen nézem, mi lehet mellette, ami esetleg nem felkapott, de érdemes megnézni, keresek hozzá szállást, ha nagyon jó, lefoglalom, de lemondhatókat nézek, ezért ezeket módosítom, ha látok jobbat.

Az utolsó hetet már nagyon nehezen bírtam, számolgattam a napokat, hogy indulhassak, teljesen kész vagyok Budapesten. Viki halála óta nem nagyon voltam sehol, csak két napot Törökországban.  Kell hogy kicsit kiszakadjak, nagyon vártam, hogy induljak.

Ki is mentem a reptérre időben, bár az új csomagkezelési rendszerrel kapcsolatban nem gondoltam volna, hogy több mint másfél órát kell majd sorban állnom, de még így is időben voltam. Legalábbis azt hittem. A sorban állva összeismerkedtem két lánnyal, akik hasonló útra készültek, nem voltak még, ezért sok tanácsot adtam nekik. A végén, realizálva hogy sokan le fogják késni a járatot, beültettek még két check in pultos asszonyt, és mondták, hogy jöjjenek azok, akinek a leghamarabb megy a gépük, ugyanis öt különböző járat utasfelvételét intézte összesen négy ablak.

Akkor már rohanás volt, de valahogy nem esett le hogy mennyire. A két lányt, bár mögöttem álltak, előlre engedtem, ez volt a baj. Ők mentek az A – hoz biztonsági ellenőrzésre, mert ott kevesebben voltak szerintük, én pedig a B – hez, szóval nem találkoztunk. Ott még siettem, bár kiszedtek a kapuban, beálltam a scan gépbe, kézzel is megnéztek. Ahogy végeztem, a duty free előtt ránéztem a táblára, és láttam, hogy 16. 40 helyett 17. 15 – kor indul a gép Meg is nyugodtam, hogy késik, nyílván a hatalmas sor miatt, van még időm enni. Nem tudom, hány óra volt akkor mikor ez történt, de körülbelül háromnegyed négy. Mivel láttam, hogy van még másfél órám, ettem, cigitem, vásároltam a reptéren vizet, újságot.

Nem volt kiírva még a kapu, ezért nem is erölködtem nagyon. Egy idő után megjelent, hogy A13, ekkor volt egy órával a feltételezett indulás előtt, de nem vagyok ebben sem biztos így utólag, mert olyan, mintha valami időcsapdába kerültem volna. Gondoltam, lemegyek, maximum ott várok, már nagyon mentem volna. Azonnal. Leértem, láttam egy másik légitársaság két desztinációjának beszállítása zajlott, az A15 -ös és A16 -os kapunál, az egyik azonos volt az én úticélommal. A 13-as teljesen üres volt. Ittam még egy kávét az automatából, de már ott furcsa volt, hogy miért nem áll itt senki. Nem lehet, hogy én vagyok az egyetlen, annyi olyan ember van aki indokolatlanul korán érkezik, és már ott szendvicsezik a flaszteren. Vártam 5- 10 percet, majd bementem, és megkérdeztem egy ott álló hölgytől, ugye a 13-ról fog majd menni a gépem?

„Az a gép már elment.“ – hangzott a válasz, az a mondat, ami rémálmaimban szokott előjönni, és amit senki nem szeretne soha hallani.

„Elment? De az volt kiírva, hogy késik, és csak negyed hatkor indul 16.40 helyett.“

Kiderült, hogy bár a legelején még gondoltam is rá, nehogy összekeverjem a két járatot, mégis a biztonsági ellenőrzés után azt követtem a szememmel. Így is elúsztam, enni akkor sem lett volna időm, nem tudom, mi történt velem.

Egymás alá volt kiírva, egy város volt csak közötte, nem volt nehéz összekeverni, bár tudom, rettenetesen nagy lúzerség. Gyakorlatilag akkor értem volna el, ha azonnal megyek a kapuhoz, de valahogy nem is emlékszem arra, hogy láttam volna a másik, jó járatot, mintha a szemem és az agyam ignorálta volna.  Egy emlékem van, amikor látom hogy „kapu zárva“, de fel sem fogtam. Teljesen megzavart ez a hatalmas sor, meg talán annyira lazán kezelem már az utazást, hogy nem figyelek elggé.

Megfordult velem minden, ott álltam három alkalmazottal, és láttam magam előtt az egész eltervezett nyaralásomat elszállni, a gépemmel együtt. Azonnal elkezdtem gondolkozni, mit lehet tenni, bár olyan sokk alatt voltam, hogy csak hülye kérdésekre futotta.

„Nem lehet, hogy még nem szállt fel, még csak ülnek bent, és mégis felszállhatnék?“

„Esetleg az egy óra múlva induló másik légitársaságra nem tudnék egy jegyet venni? „

Mondták, hogy nem érnék vissza, fel kell vennem a csomagomat.

Kicsit megnyugodtam, hogy a csomagom nem ment el egyedül nyaralni, bár logikus, hogy utas nélkül ez nem történhet meg, leszedik ha nem jelensz meg indulás előtt maximum húsz perccel.

Nyugtatgattak, hogy ha kimegyek, menjek a jegyértékesítéshez, és át tudom foglaltatni. Átfutott az agyamon, hogy mi van, ha csak egy hét múlva megy, mivel vége a szezonnak. Mondták az alkalmazottak, hogy úgy tudják, hét elején is megy, és olcsóbb átfoglaltatni, mint venni egy újat.  Nem csak én késtem le, hanem egy ötvenes férfi is, bár ő azért, mert úgy gondolta, elég ha öt perccel indulás előtt jelenik meg a gépnél, addig ő kávézgat. Én is ezt csináltam, de én azzal a tudattal, hogy van még időm, ő meg azzal, hogy moziba megy, és maximum lemarad a reklámról.

Próbáltam higgadt maradni, bár ebben a helyzetben nagyon nehéz volt. Egyből felhívtam Bencét, hogy mi történt, és megyek haza, ha elinéztem itt mindent. Mindent, kivéve amiért jöttem, hogy elmenjek végre.

Egy alkalmazott kikísért minket a poggyaszkiadáshoz, ott érdeklődtünk, hol van a bőröndünk. A férfi, akivel a gondolatát is utáltam, hogy egy csapatban játszunk, folyamatosan telefonált, belhézott mindenkivel, hogy neki leszedték a csomagját, amiben szerszámok voltak, mit képzelnek ezek. Én próbáltam együttműködő lenni, kedves maradni, hiszen akárhogy is csűrjük, csavarjuk, én basztam el.  Ha jót nézek és rohanok, elérem. Nem sokon múlt, hogy véletlenül is sikerüljön, de mégsem. Úgy tűnik, nem szabadott akkor elutaznom. Átvillant az agyamon, hogy mi van, ha lezuhan a gép, vagy ilyesmi. Sok telefonálgatás után, mondták, nemsokára megérkezik a csomag a szalagra. Addigra befutott a nyaralásból hazaérkezett embertömeg, akik vidáman várták a poggyászt, tele emlékkel. Az enyémben ugyanazok voltak, mint amiket délelőtt becsomagoltam. Nagyon rossz érzés volt ott állni és várni, hogy átvegyem a csomagom, és hazamenjek. Los Angelest juttatták eszembe, csak most ráadásul egyedül vagyok.

Kattogott az agyam, miközben vártam, hogyan lehetne megmenteni az utazást. Elkezdtem vadul nézegetni, mi megy még ma, mivel tudnék elrepülni mégis. Swiss- t találtam csak 400 fontért, tíz órás utazással, átszállással. Ennyire nem akartam azonnal menni. Nagyon bíztam abban, hogy hamar megérkezik a táskám, nyitva lesz még a jegyértékesítés, és sikerül nem túl nagy összegért átrakatnom.

Ha van még hely! Teljesen kész voltam, majdnem elájultam, de muszáj volt uralkodnom magamon. A szállást, az első két éjszakára, egy überszuper belvárosi lakást bebuktam, azt ki kellett már fizetni. Utána mentem volna egy másik városba, északra, annak elbuktam két buszjegyét, amit előre megvettem, és volt még egy lemondható szállásom, abban a városban, ami teljesen kiesett így a túrából, ráadásul az egy a kettőből, ahol eddig még nem voltam abból az ötből, ahova készültem. Gyorsan lemondtam az applikáció segítségével azt a két éjszakát, aznap volt a határidő hogy ezt megtehessem, szóval mázlim volt a sok szarban, hogy ez legalább sikerült.

Fél órát vártam a szalagnál az összeomlás szélén, közben folyamatosan az újratervezéstől forrt az agyam. Kiesik három éjszaka, ha sikerül a keddi járattal elmennem, de még megmenthető a hetven százaléka, az hogy milyen költséggel, majdnem mindegy, el kell mennem! Szinte rohantam kifele, hogy megtaláljam a jegyeladás pultot, minél előbb derüljön ki, el tudok e utazni három nap múlva. Bezzeg akkor rohantam volna, amikor kellett volna. Hamar sorra kerültem, mondtam, mi van, közben idegesen álltam az egyik lábamról a másikra, és arra gondoltam, tuti ötvenezer lesz, addig nyomogatja a gépet. Harmincnégy lett, és még be is csekkolt visszafele is. Így a jegyem annyi lett, mint amennyi lett volna, ha nem fogom ki ezt az olcsót, bár ennyiért nem mentem volna.

Teljesen kikészültem mire kiértem, és nem hittem el, hogy ez történt. Ráadásul egy ilyen banális dolgon csúszott el minden, és lett semmivé az, amit tervezgettem.  Fel volt építve a tíz nap, volt benne minden, szuper szállásokkal, csomó programmal, és most ez elveszett.  Oké, nem az egész, és egy részét meg tudtam menteni, vettem egy új vonat jegyet, foglaltam egy új szállást, és ha nem szól közbe más, el tudok menni három nap múlva, de olyan rossz érzés, mikor eszembe jut, átfut a testemen.

Hazaértem, és ittam két fröccsöt minimális borból. Berúgtam tőle, olyan régen nem ittam, de muszáj volt, nagyon el voltam keseredve.  Csomó dolgot összeszedtem már hazafele, a reptéri buszon, hogy miért jó hogy nem mentem el, vagy mit jelenthet ez. Mikor úgy tűnt, hogy meggőztem magam, belémhasított, hogy ezt alaposan elszúrtam, és nem lesz teljes így az utazás, hiányozni fog belőle valami.

Vagy nem fog, vagy még jobban teszek róla hogy most már ne is hiányozzon.

Történt volna velem valami, ha elmegyek?

Miért kellett itthon maradnom?

Az a város, amit nagyon szerettem volna megnézni, miért marad most ki?

Miért nem lehetek tíz napig kint, csak hetet? Bár kezdetben annyit is terveztem, de több lett belőle, vagyis mégsem.

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztam magam, és igyekeztem megnyugodni. A vasárnapot Bencével töltöttem, meg voltunk egy születésnapon, legalább elterelte a figyelmemet, de bennem volt még nagyon.

Ma már kicsit jobb, mert holnap indulok. Ma be kellett mennem a könyvelőhöz egy sűrgös dolgot aláírni, amit úgy tűnt, pénteken elrendeztünk, de kiderült, van még mit. Talán ezért nem volt szabad hogy elmenjek. Bár tudom, megoldották volna úgy is, ha nem vagyok, de mivel valóban fontos az ügy, jobb a lelkiiesmetem hogy én intéztem. Legalább találtam egy magyarázatot, így könnyebb.

Holnap nagyon korán kimegyek, és bár százharmincnegyedszerre ülök repülőre, nagyon fogok figyelni, hogy ezúttal oda is érjek, és kihozhassam a maximumot belőle.

Már a levegőben vagyok, el sem hiszem, de nem volt most sem zökkenőmentes, pedig most nagyon figyeltem.  Nagyon korán kiértem, tanulva a múltkoriból, ezúttal nem szúrhattam el, saját hibámból nem.

Delegáció is érkezett Budapestre, így nem lehetett tudni, mikor lesz lezárva a reptérre vezető út, ezért tényleg nagyon korán indultam, nem kockáztattam, hogy beragadok valahol. Szerencsére ezt sikerült elkerülnöm, de azzal nem számoltam, hogy mekkora káosz lesz a reptéren. Mikor végre sorra kerültem a több, mint egy órás sorbanállás közben, közölték, hogy bár ki van írva a check – in, még nem lehet, várni kell minimum egy órát. Nem hittem el, hogy nem megy egyszerűen most sem. Kiálltam, vártam, próbáltam higgadt maradni. Egy idő után újra beálltam, de amire megint sorra kerültem, már másoknak is mondták, hogy még fél óra. Szerencsére volt időm, de nagyon feszült voltam a szombati eset miatt, meg kezdtem unni, hogy órák óta nem sikerül feladnom a csomagom.

Már mindenki türelmetlen volt, össze-vissza beszéltek, ide álljunk, oda álljunk. Volt egy idősebb hölgy, aki nem engedelmeskedett a huszonéves alkalmazottnak, hiszen fél perce a check in pultos azt mondta, ott kell állni, ahogy ő is tette.  A paraszt követelte a beszállókártyáját, persze, nem adta át, így hívta a rendőröket. Ők azon kívül hogy ellenőrizték, sorba áll e mindenki, nem tudtak mit tenni.

Mi lett volna a vád? Nem adta át a beszállókártyáját vagy nem állt rendesen sorba?  Vicc az egész. Nagy nehezen sikerült becsekkolni, bár a számítógépes rendszer nem működött, így kézzel oldották meg.

Először nem is akarták engedni, hogy feladjam a csomagom, úgy hogy ők hirdetik, hogy az új rendszer szerint nem lehet felvinni a fedélzetre, csak kiegészítő szolgáltatás vásárlásával. Mondtam, hogy biztos hogy feladom, mert tele van olyan méretű folyadékkal, amit nem vihetek át a biztonsági ellenőrzésen.  Így készültem, ennek tudatában pakoltam, most már ne szórakozzanak.  Hangoztattam, hogy mivel legutóbb lekéstem a gépet (igaz, az én hibámból, bár ha rendesen zajlik a check-in, nem lett volna rohanás, úgy hogy én akkor is időben kiértem), szóval ha valaki felszáll a gépre, az én leszek.

Iszonyú stresszes voltam, mindent megnéztem tízszer, mintha először repülnék.  Isten segedelmével már a gépen vagyok és haladok Spanyolország felé, ahol a formám szerint rosszabb idő van, mint itt, és esik, de már semmi nem érdekel.

Remélem eláll addig és megmenthető a nyaralás.  Nagyon nehezen viseltem ezt a három napot, olyan lassan telt az idő, hogy az őrület szélén voltam, nem találtam a helyem, és folyamatosan az kattogott a fejemben, hogy nekem most egészen máshol kellene lennem.  Persze, jó volt hogy ott volt Bence és Bundi, velük tudtam lenni, de azért nagyon megviselt .

Lehet az kellett, hogy a hatalmas várakozásból, a napok, órák számolgatásából kizökkenjek kicsit, és még nagyobb ajándék legyen hogy meg is érkezem.  Lehet, hogy túl sok lenne a tíz nap, és ezért redukálódott egy hétre. Bár ez gyenge magyarázat, hiszen egy hónapig is ellennék Spanyolországban, ott szeretek a legjobban lenni, minden másodpercét élvezem, ha csak egy padon ülök, azt is.

Hamarosan megérkezem, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ez a hülyeség kitörlődjön belőlem. Remélem sikerül.