Ma van három éve, hogy Anya meghalt. Nagyon fura, mert olyan, mintha ezer éve lett volna, annyira elhalványodott bennem sok minden, hogy szinte lelkiismeretfurdalásom van miatta.  Nem mondom, hogy minden nap konrétan gondolok Rá, de bennem van. Azt hiszem, nem is merek belegondolni, félek továbbpörgetni a gondolataim.  Nem mondom, hogy jobb lett, sőt rosszabb. Annyi olyan szituáció van, amikor szükségem lenne rá, és tudom, én is adhatnék neki.

Már kisírtam magam, mert persze meghallgattam a kedvenc számát, ami annyira meghatározó volt, annyira Őt jelentette.  Egy filmből van, amit gyerekkoromban anyám havonta többször is megnézett, így én is láttam, de azt hiszem végig nem sokszor, vagy egyszer sem, csak szakaszokban.  Anyám mindig sírt rajta a meghatódságtól, apám már készítette a zsebkendőt mikor az utolsó jelenet következett, ahol az a bizonyos dal elhangzik.  Mindenki nevetett rajta, anyám csak sírt, de a végén már ő is röhögött, hogy mennyire ki tud készülni egy filmen, bármin. Pont mint én.

Nagyon hiányzik, és siratom azt az időt, amikor túlságosan lázadtam ahhoz, hogy közelebb kerüljek hozzá. Annak viszont örülök, hogy kaptunk egy kis időt együtt, viszont az igazságtalan, hogy úgy, hogy tudtuk, hamarosan vége lesz.  Ez az idő akkor is felbecsülhetetlen, nem sok lezáratlan dolog maradt. Ijesztó hogy már csak az apám maradt (meg a tesóm, de vele nem sok kontaktom van), de ő is csak egy fantom, nem igazán tudunk mélyre menni egymással, és egyre jobban nem. Mikor még anyám élt, sok olyan esetben tetszelgett békítőbíró szerepében, mikor apámmal nem értettünk egyet. Ő is, én is szenvedélyes emberek vagyunk, én sokkal jobban, és mikor igazságtalanságot érzékelek, teljesen ki tudok kelni magamból, felléphetnék vele egy drámai előadás keretein belül.

A tudat, hogy az embernek vannak szülei, segítenek gyereknek maradni, mert ott a támasz, még akkor is, ha az a bástya már gyengébb, nem olyan erősek a falai, láthatóvá váltak hibái.  Azt hiszem, ezt soha nem lehet feldolgozni teljesen, és lehet hogy nem is kell.

Ilyenkor derül ki, mennyire nem dolgoztam fel magamban még ezt a dolgot, hiába volt ott a majdnem két éves „felkészülés“ és az azt követő több mint három év, amióta nem láttam.

Ez egy nagyon fura folyamat volt, sokféle érzéssel, sok szenvedéssel, Neki és a környezetének is. Amikor az ember tehetetlen, az a legrosszabb, segítenék, de nem tudok. Az utolsó Karácsonyon írtam neki egy levelet, neki is, Apának is.

Apáéba az volt, hogy mennyire büszke vagyok rá, hogy fegyelmezetten viseli, és támogatja az imádott feleségét, és ez mekkora példa nekem.

Anyáéba pedig az hogy éveket adnék az életemből, csak hogy egy kicsit még legyen velem. Komolyan gondoltam, nagyon szeretném, ha most itt lenne, legalább pár percig. Megölelne, megfogná a kezem, és kimondaná a nevem.

Csak egyetlen egyszer még hallanám a hangját.  Olyan nap ez mint a többi, de mégis más, ilyenkor meg születésnapján jobban érzem őt, erősebben bennem van.

Három éve ilyenkor összeomlott a Világ, és azóta sem épült újra. Akkor valami elveszett belőlem, megszűntem gyereknek lenni, nem voltam az Édesanyám kisfia többé, és elvesztettem azt, ami egész addigi életemben a támaszom volt, még akkor is ha sokszor elmentünk egymás mellett, de a tudat, hogy van valaki, aki feltétel nélkül szeret pont elég ahhoz az egyensúlyhoz, amit három éve, pont ezen a napon elvesztettem.

Azt gondoltam akkor, feldolgoztam, megéltem, eltettem egy olyan helyre, ahol pont abban a közelségben van, hogy bármikor előhívhatom, valójában nem történt semmi, csak nem gondolok rá, vagyis tudatosan nem.  Elfog a kétségbeesés, a keserűség hogy nincs tőbbé, nem lát, nem vesz részt az életemben, teljesen elvesztem.

Potyognak a könnyeim, és szinte hallom ahogy mondja: „Ne sírj már, mert én is elkezdek sírni.“

Van két hangfelvételem tőle, amit már betegsége alatt rögzítettem a telefonomon, azt hiszem pont azért amire használom. Elég ijesztően racionálisan hangzik és fura is, de tudtam, hogy szükségem lesz rá később.  Elmentettem száz helyre, elküldtem magamnak emailben, és akármikor újra előkerül, lementem, rettegek, hogy elveszik és ennyi sem marad. A hangja sem.  Semmi különös, az egyik egy telefonbeszélgetés egy barátnőjével, ahol jobbulást kíván neki, mert megfázott. Közben ő a halálos ítéletével a kezében nevetgélt, és aggódott másokért.  A másikban családi körben beszélgetnek, apám is ott van.

Mindkét felvételen tele van energiával. Mekkora érték lesz egy ilyenből, mennyire fura az élet. Mennyi szó lett kimondva, de ha tudnánk melyik az utolsó sokkal tovább ízlelgetnénk, mert tudnánk, nem lesz több.

Üvöltve zokogtam, olyan távoli, annyira húsbamarkolóan fájdalmas. Nem sokkal fél évvel később meghalt, nem telefonált többé, nem nevetett, nem szólt hozzám, felfoghatatlan, elfogadhatatlan.  

Nem tudom, lesz e olyan pont, amikor megnyugszom, de kizártnak tartom. Nem gondolok rá minden nap, tompult a fájdalom is, tudok róla vidáman beszélni, de a tudat, hogy nincs Anyukám, legalábbis a fizikai valójában, teljesen megsemmisít, és azt hiszem, ez örökre így marad.