Így, a nyár végén óhatatlanul is mérlegelni kezdenék, ha nem félnék szembenézni a ténnyel, elvesztettem a legjobb barátom.  Nem telt el három hónap sem azóta, de olyan érzés, mintha az egész nyár erről szólt volna. Bence is pont ezt mondta tegnap, hogy így érzi.  Lehet hogy ez már valóban régóta erről szólt, csak nem következett be.

Annyiszor, és egyre többször eszembe jutott korábban is, hogy mi lesz ha meghal.  Nem gondoltam teljesen komolyan, de annyira ijesztőek voltak a jelek, hogy tudat alatt volt racionalitása, még akkor is ha valahogy úgy képzeltem, lesz egy intő jel, amitől minden megváltozik. Esetleg én tudok rá olyan mértékben hatni, hogy legyen eredménye, egyszer eljut hozzá, és cselekvésre ösztönzi.

Rengeteg jel volt, de én nem mindig vettem őket észre, ő pedig nem foglalkozott velük. Észrevettem, de tehetetlen voltam, és nagyon nyomasztott ez az érzés. Akkor, amikor benne voltam, abban a két hétben szembe tudtam nézni a dologgal, legalábbis úgy éreztem. Kellett az erő, mert sok olyan dolog volt, amit praktikusan el kellett intézni, sok ember várta tőlem a megoldást, amit meg is kapott, nullahuszonnégyben rendeltem. Most azonban, hogy lecsillapodtak a dolgok, legalábbis a felszínen, azt érzem teljesen kiüresedtem.

Olyan természetes volt, hogy ott van, hogy írok neki, hogy mindent, de mindent megoszotok vele, hogy most érzem igazán, mennyit jelentett.

Az utóbbi időben sokszor voltam rá dühös, mert nem küzdött, nem akarta, nem osztotta meg, és nem volt jelen, de valahogy mindig azt hittem, lesz ez még jobb is.  Lesz olyan, mikor jobb passzba kerül, egy utazástól, jön egy új pasi, lesznek újabb munkahelyi kihívások, Most már látom, amit akkor nem akartam észrevenni, hogy ő régóta feladta ezt. Tudja hogy tudom, valószínű sajnált is, de látva, mennyire erős vagyok (az ő szemében irreálisan), azt gondolta, valahogy megoldom.

Nem tudom, képes leszek e ugyanolyannak maradni, mint amilyen előtte voltam.

Legalább a tudat megvolt, hogy valakivel feltétel nélkül szeretjük egymást, valakivel ezer sztorink van együtt, ha összeveszünk, jót röhögünk utána, ha szar passz van, elfogadjuk, ha öröm, akkor osztozunk benne.

Klisék, de igazak, és azt hiszem nem vagyok képes ugyanúgy folytatni. Valószínű minden hasonló esemény megváltoztat minket, Anyukám halála is formált, mint ahogy minden egyes csalódás is az életemben. Persze, a jó dolgok is, de azt valahogy természetesnek vesszük, pedig nem azok. Nagyon nem.

Viki egyik pillanatról a másikra eltünt az életemből, eltüntek az üzenetek, a chat, az emaileket nem merem megnyitni, mint ahogy azokat a képeket sem, amiket különböző meghajtókon örzük, több tízezer darab fotó, videó, minden. Egyszerűen minden!  Volt hogy belefutottam üzenetekbe, előkerültek hirtelen, és beleolvastam. Távolinak tűntek, és rettenetesen fájt olvasni őket. Ilyenkor természetes, hogy elkezdem felfejteni, hogy mikor írta ezt meg azt, mit jelenthetett, de tudom, ennek semmi értelme.

Tudta, mi van, legalábbis sejthette, és azt is, hogy az nem elég, hogy megírja nekem adott esetben, hogy hány, vagy gyenge, mert a válaszom mindig ugyanaz volt: „Menj el orvoshoz.“ Lehet hogy korábban még tudtam volna hatni rá, de egy barát sem léphet át egy határt. Ott van, lehet rá számítani, ha kérik, segít, tanácsot ad, de neki is megvan az élete, ami ugyanúgy zajlik a maga jó és rossz dolgaival, de az irányítás nem az ő kezében van.  Természetesen ebben van magam megnyugtatása is, persze, hogy lelkiismeretfurdalásom van, pedig tudom, nem kellene.  Az agyam tudja, a lelkem nem.

Viki valószínű nem tanult meg élni, nem tudta hogy kell. Mikor megismertem fiatal volt, huszonéves , akkor még kereste önmagát, albérletről albérletbe, pasiról pasira, sok kudarccal, csalódással. Fiatalon az ember mindent kibír, és nem is foglalkozik semmivel.  tána férjhez ment, és közel tíz évig elengedhette magát, mert mindent a férje intézett. Ő leadta a fizetését, ami pont a hitelre volt elég, és a többit Ákos menedzselte. A számlákat, a házzal kapcsolatos dolgokat, mindent. Viki nem is tudott semmiről, megcsinálták helyette, pedig ő régen egy önálló nő volt, de ha valaki átvesz mindent, hát legyen.

A szakítás után, mikor a komoly lefele csúszás kezdődött, amiről akkor nem tudtuk, hogy ezzel végződik, egyedül maradt ezekkel a dolgokkal, hiába segítettem neki sok mindbenben, akkor is neki kellett figyelnie rájuk.  Elszokott tőle, kicsúszott a lába alól a talaj, és nem tudott felkelni. Szerintem nagyon fontos, hogy eljussuk az aljára, és a csúcsra is, szóval a szélső pontok, de tudni kell, hogy mikor és hogyan kell felállni onnan, mert csak akkor van haszna.  Persze, könnyű mondani, de az embernek egy idő után már gyakorlata lesz ezekben a dolgokban, még akkor is ha minden történet más és más.

Látta rajtam is, hogy sokszor mélyen vagyok, de utána tudom, muszáj kirángatnom magam belőle. Annyival könnyebb a helyzetem, hogy általában volt mellettem valaki, mondjuk ő is sokat volt Ákos mellett, és Botond, aki azután következett sem nyújtott olyan megoldást, ami használható lett volna, hiába képzelt bele Viki sokkal többet.  Rettenetesen érzem magam, mintha egy egész szervemet műtötték volna ki, és a helyén nincs semmi.

Fura és egyben ijesztő is belegondolni, mennyire kikoptak mellőlem az emberek, szinte már senki nem maradt mellettem, és én sem mellettük.  Nem tudom, ez karma e, vagy csak véletlen, de ha mérleget készítek, akkor jelentős a veszteség.

Erik külföldön él, bár mielőtt kiköltözött volna, megkopott a kapcsolatunk, de ennek barátságban nem tulajdontok túl nagy jelentőséget. Vannak időszakok, amikor az ember eltűnik, szerelmes, sokat dolgozik, szívesebben lenne egyedül, de legalább a tudat él, hogy ott van, és igazi barátként bármikor lehet folytatni. Az emberek változnak, de az alap, ami összetart egy kapcsolatot, megmarad.  Erikkel kezdetben ismerkedtünk, volt is köztünk valami, vagyis csak elkezdődött. Úgy éreztem, ő többet akar, én nem tudtam kezelni, és friss volt még nekem ez a dolog, így önkéntelenül is játszottam vele. A viszonyunk kikopott, és átvette a helyét a bizalom és a barátság. Nem éreztem sose hogy attől kevesebb lenne, hogy voltunk együtt, sőt, nem lebegett már ez a fejünk felett többé. Megpróbáltuk, nem sikerült, de többet kaptunk helyette.

Szinte sose találkozunk, néha csetelünk, talán évente egyszer összefutunk, de nehezebben megy az egymásra hangolódás. Volt hogy külföldön találkoztunk, ott, ahol ő él, volt hogy Magyarországon, de ezek rohanósra sikerültek. Hiányzik hogy nem az életem része, talán soha nem lesz újra. Nekem ő volt az egyetlen klasszikus meleg barátom, akivel olyan dolgokat csinálhatok, amiket másokkal nem, és itt nem a szexre gondolok.

Kati, aki meglopott, érthető módon szintén kikerült a körből, bár nála is volt jele ennek, egy kicsit teher lett a végére, folyamatosan azt hallgattam, mi miért rossz, túl sok volt a negatív energia, bár sokkal korrektebb lenne, ha bár eltávolodtunk egymástól néha azért lehetőség adódik egy jó beszélgetésre. Ez sem fog megtörténni többet, úgy mint régen biztos nem.

Laci folyamatosan utazik, extrém sokat, ez a munkája, az élete. Nekem is az életem része, de ő erre rendezkedett be, kihasználja, amíg megteheti, megy, és én ezt meg is értem. Ugyanakkor hiányzik, és zavar, hogy ki kell fogni egy időpontot, mikor épp itthon van, és lehetőség adódik a találkozásra. Hiányoznak a bulik is, a hajnalig tartó tombolás és tánc, amit csak vele tudtam úgy megélni. Lehet, hogy ezek az idők tényleg elmúltak, és akkor sem lenne többet ilyen, ha a közelben lenne.

Vera hol van, hol nincs. Mikor beteg volt, és segítettem neki, ott volt, vagyis inkább én voltam ott neki, de utána nem volt már olyan szoros a viszonyunk.  Érezzük hogy közünk van egymáshoz, nem véletlen találkoztunk pont akkor amikor hasonlót éltünk át anyukánkkal kapcsolatban, de a napi életben elkerüljük egymást. Nem hibáztatom, tudom hogy szeret, és gondol rám, én is rá, de napi kontakt nem alakult ki, és ezt el kell fogadni.  Azt mondja, engem az Isten küldött neki akkor, mikor megismerkedtünk, én is hasonlót éreztem. Elsöprő volt és magától értetődő. Korábban is ismertem, vagyis csak látásból, Vikiék munkahelyén dolgozott egy időben, meg nem lehetett nem ismerni, mert egy időben tőle zengett a média.

Zsolt is kikopott, már nem járok hozzá, pedig ő mint szintén HIV pozitív ember, sokat segített nekem lelkileg, és remélem én is kicsit neki. Imádom a bölcsességét, hogy mindig megnyugodtam nála, és akármilyen állapotban mentem, mindig magabiztosan távoztam. Szeretek nálam idősebbekkel lenni, gyerekkoromban is inkább ezen emberek társaságát kerestem.

Andi halálán sem tudom túltenni magam, sokszor eszembe jut, igazságtalannak érzem, hogy nem sikerült legyőznie a betegséget pont neki, aki megérdemelt volna még egy esélyt, tudott volna vele élni.  Tudom, nem így működik, nem észérvek döntenek, de akkor nem tudom, hogy ebben az esetnben például mi.

Viki pedig olyan felfoghatatlan és tehetetlen ürességet okoz bennem, hogy amint belegondolok, mi történt, azonnal szédülni kezdek.  Viki az életem része volt, a családom. Ott is inkább támasznak éreztem magam egy ideje, de ez a feladat engem inspirált, bár jobban szerettem volna, ha kezébe venné a saját életét. A tudat, hogy ő volt nekem, nagyon megnyugtató volt, még akkor is ha változtak az idők. Naponta beszéltünk, mindent tudtam róla, és ő is rólam, családtagnak tekintettem, aki sohasem ítélkezett felettem, ismert és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Én ennél hevesebb vagyok, ha valami nem testszik, megmodnom, sokszor kíméletlenül, de ez hozzátartozik a stílusomhoz, és sokszor a féltés beszélt belőlem.

Mennyi „t“ van az igék végén, mennyire fájdalmas ezt együtt látni, mennyire nehéz elfogadni, hogy ez már a múlt, nincs többé.

Anyukám elvesztése volt az első lecke, hogy megtanuljam, minden eltűnhet hirtelen, még az is, amit olyan biztosnak és egyértelműnek vettünk.  Megtanultam küzdeni egy vesztes csatában, és értékelni azt ami megadatott még együtt. A lehetőség azonban, hogy mivé fejlődhetett volna a kapcsolatunk, teljesen felkavar. Akkor jött volna hogy az újra egymásra találásunk után, egymást jobban megismerve, új síkra lépjen a kötelék. Ha nem lett volna beteg, máshogy alakult volna, talán nem lettem volna ennyire nyitott, húztam volna még az időt, hiszen azt gondoltam, rengeteg van még.

Egy lecke is elég lett volna, egy ijedség, ami ráébreszt mindenkit a családban, hogy óvni kell azt, amink van, és számíthatunk egymásra.  Nem így történt, és emiatt elvesztettem őt, mint lehetséges barátot is. Őt is.

Nem véletlenül éreztem annyira elveszettnek magam, mikor nem voltunk együtt Bencével, az ő elvesztését már nem bírtam, úgy hogy Viki még életben volt.  Végignézte ahogy kínzom magam, de mellettem volt, hogy szinte szándékosan a legmélyebb szintre toljam magam, hogy utána már automatikus legyen a lábra állás. Ha nincs mélyebb, akkor vagy meghalsz, vagy felállsz, mert nincs tovább zuhanni.  Viki nem tudott felállni, és abban sem vagyok biztos hogy én képes leszek rá.

Ennyire egyedül lenni olyan érzés, mintha elfogyott volna az erőm, nincs miből új energiát meríteni, egy – egy részem odalett.  Van még bennem annyi, hogy újra építsem magam, vagy ezek a tátongó lukak mindig ott lesznek bennem?

Lementettem akkor pár ember posztját, aki kiírta részvétét, nem volt sok, mert szinte titokban lett tartva. Olvasom ezeket, látom a nevet, és nem tudom felfogni, egyre jobban nem, ahogy megy az idő, egyre fájdalmasabb, elfogadhatatlanabb, megdöbbentőbb. Azt hangoztattam mindenkinek és magamnak is, hogy muszáj tovább menni, és erősnek kell lenni, de most úgy érzem, teljesen elvesztem.  Nem vagyok benne biztos hogy fel lehet ezt egyedül dolgozni. Saját szintemen eljutottam akkor, a sokk hatására valameddig, de az nem volt valós. Most érzem, hogy az nagyon a felszín volt. Most kellene szembenéznem, de nem merek.

Ott van mindenhol, a mailem tele van a leveleivel, oldalt látom a chat fiókot, mindent. Nem beszélve a Facebook emlékekről, amiket feldob minden nap a rendszer. Imádtam ezt a funkciót, tök jó volt megnézni, mi volt x évvel ezelőtt, de most nagyon felkavar, mikor közös képeket látok Vikivel. Rengeteg van, kifogyhatatlan. Viki azt mondta a nővérének, nem bírná ki ha elvesztené a családját, beleértve engem is. Teljesen kikészült anyukám kapcsán is Nem ismerte, de mint legjobb barát nagyon beleérzett. Nem mutatta, de tudtam, hogy nagyon megviseli őt is. Bár szerintem felületes volt a viszony közte és a családja között, de a tudat, hogy vannak, megnyugtatta, mint ahogy az én esetem is hasonló volt anyukám betegségéig.

Izraelben is szóba került, hogy szerinte mennyire bátor vagyok, hogy ezt végigcsináltam, és ő nem bírta volna. Mondtam, hogy dehogynem, ha muszáj, akkor nincs más opció. Akkor azt is mondta, hogy anyukája sokszor mondta, hogy bárcsak lenne egy olyan gyereke is mint én. Akartak mindig egy fiút is a két lány mellé, de nem jött össze. Mostanában sokszor mondta Vikinek, hogy olyan gyereket szeretnének, mint én. Megható volt, még akkor is ha nem ismernek annyira, és nyílván a Viki elbeszéléséből vonták le a következtetéseket, melyek Viki elfogultsága miatt torzulhattak.

Annyi dolog tornyosult fel körülöttem, amiket nem tudok vele megosztani, hogy szétrobban a fejem. Sose ítélkezett, mindig röhögésbe fulladt, és megnyugodtam tőle. Ahogy megy az idő, egyre többször villan be, hogy nincs többé. Olyan, mintha a szívembe döfnének egy kést, annyira fáj, hogy teljesen letaglóz.  Nem tudom, hogyan fogom elfogadni, és eltenni magamban, de ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

Bence lehetne a témaszom, és bizonyos értelemben az is, de annyira más ritmusban élünk, hogy nehéz így ezt kialakítani . Rengeteget dolgozik, ha találkozunk, akkor is későn, korán kel, hulla fáradt, hétvégék sem teljesek, és abban az alig több mint egy napban, mikor nem dolgozik, érthető okokból pihenni szeretne.  Emiatt elhanyagoltnak érzem magam, még akkor is, ha tudom, nem a haverjaival sörözik, hanem dolgozik.  Ha én is hulla fáradtan esnék haza minden nap a munkából, valószínű nem lenne időm ezen pörögni, és értékelném azt a pár órát is, de most ez van, ebben is tudni kellene működni együtt.

A rengeteg veszteség az elmúlt három évben történt, és csak kapkodom a fejem, próbálok racionális magyarázatot találni rá, de nem megy, le vagyok taglózva.

Javier megsimogatta a sírt, és megigazította fején a sapkát. Sóhajtott egyet, majd megfordult, hogy elinduljon a szűk úton, ami a faluba vezetett. Kezdett hűvös lenni, így örömmel nyugtázta, hogy hozott egy pulóvert magával.  

Lassan ment, mintha az is bizonyította volna, mennyire nem képes elszakadni tőle. Visszanézni nem mert, félt, hogy újra beléhasít az elveszettség. Injább csak ment előre, nem gondolva semmire.