Eltelt két hónap Viki halála óta, két nappal meg kevesebb is, és úgy érzem, egyre rosszabb. Számítottam erre, Anyukám kapcsán megtapasztaltam, hogy nem az a legnehezebb, amikor elmegy, az lehet egyfajta megkönnyebbülés is, sokkal rosszabb az az érzés, amikor nem jön vissza, vagy nincs ott.

Viki tudta minden titkomat, és soha nem ítélkezett. Megpróbált megérteni, és nem tudtam olyan extrémet mondani, amitől kiakadt volna.  Fordítva is így volt, bár az utóbbi időben sok mindent titkolt előlem, mert tudta, elmondom a véleményem. Nem szemétségből, hanem mert védeni akartam. Sokszor be is igazolódott, amit mondtam, rossz vége lett, és jött a letargia.  Ettől védtem volna, de tudtam, nem lehet.

Csak Viki értett meg igazán, és ezt közben észre sem vettem. Annyit mondta hogy rám támaszkodik, hogy én elfelejtettem hogy én is rá. Eltolódtak az arányok, de most veszem észre, mennyire hiányzik. Mennyire elmondanék neki dolgokat, mert benne igazán bíztam. Régebben voltak olyan szituációk amikor kicsit több alkoholt fogyasztva elmondott magáról dolgokat idegeneknek, túl sokat is, akkor szóltam neki hogy ezt hagyja abba. Se magáról, se rólam ne mondjon senkinek semmit. Utálom a pletykát, engem nem érdekel, hogy ki, kivel, hol, nem foglalkoztat, nem okoz élvezetet hallgatni, és beszélni sem róla.  Bence gyakran beszél idegenek magánéletéről, le is szoktam állítani, nem érdekel részletesen, ki milyen hitelt vett fel, és amúgy ki nem hagyna egy alkalmat sem, ha idegenekkel való szexuális együttlétről van szó. Nem érdekel.

Bizalmatlan is vagyok, senkiben nem bízom. Van egy pont ameddig igen, de utána nem nagyon. Bencében nyílván igen, de teljesen csak a szüleimben. Persze, a nyaralás után kibékültünk, mint mindig, de megelőzte azért pár nap, amikor valőban nem akartam látni, és ezt közöltem is.  Vikiben bíztam, de teljesen máshogy mint Apámban és Anyámban, ő is kb. Bence szintjén volt, azzal a különbséggel hogy Vikinek több mindent elmondhattam. MIndent, ami foglalkoztatott akár szexuálisan, akár csak valami extra dolog, amit Bence nem biztos hogy megértett volna.

És most magamban kell tartanom, nem tudom kimondani, és elkezdett nagyon idegesíteni ez az érzés. És mi lesz később?

Még két hónap sem telt el Viki nélkül.

A puszta jelenléte is támasz volt, biztonságban éreztem magam én is mellette, de annyira kereste az én kezemet, hogy megfogja, hogy én nem éreztem az erőt visszafele, pedig ott volt, csak legyengült formában, haldokolva, amit szintén nem vettem észre. Észrevettem, de mégsem.

Mintha egyre több olyan dolog lenne, amit el kellene mondanom valakinek, vagy csak azért érzem így, mert most nincs senki akivel megoszthatom.  Ha csak leírtam chaten, és kaptam egy röhögő fejet, vagy egy olyan ikont, amit gyakran használtunk, akkor megnyugodtam. Vagy egy szomorú emoji, vagy bármi, hogy látta, érti, támogat.

Sohasem mondtam el neki, mennyire fontos nekem, de talán a cselekedeteimben érezte, bármikor számíthat rám. Olyan voltam mint egy idősebb fiú testvér (bár ez valójában fordítva volt), aki ott van, megmenti, lebassza ha olyat csinált, ha kell üvölt, de olyan performanszt kanyarítva mögé hogy a teátrális mozdulatok után röhögésbe torkollik az egész.

Nem tudom már elmondani neki, hogy mennyire sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni. Én, aki olyan voltam a szemében mint a szikla, aki mindent kibír, közben pedig néha össze is omlik. Lehettem volna példa, de csak támasz voltam. Támasz egy olyan dologban amiben az ő részéről nem volt őszinteség. Szégyellte magát előttem, hogy nem elég erős, és én elvárom a környezetemtől hogy legalább a saját maga szintjén legyen az, és ne adja fel.

Ebben a lakásban ahol tizenkét éve lakom, annyi minden történt, hogy gyakorlatilag mondhatjuk, itt nőttem fel, itt ébedtem tudatomra.  Itt vállaltam fel melegségemet, egy hosszú hetero kapcsolat után itt kezdtem új életet. Ide járt fel rengeteg barát, Vikivel együtt rendeztük be, itt születtek és mentek tönkre kapcsolatok, ide jöttem haza Anyukám kemói és halála után, Viki halála után is. Túl sok minden történt, nem tudom elengedni, pedig kellene.

Emlékszem, mikor ideköltöztem. Viki férjével hárman elmentünk az Ikeába, hogy vásároljunk pár szükséges bútort, mert a lakásban semmi nem volt csak hűtő és sütő. Mikor odaértünk, bemondták, aznap korábban zár az áruház, egy óra múlva. Ennyi időnk volt összeszedni mindent, kapkodva, a lista alapján haladva. Nem tudtam, meddig fogok itt lakni, egy évre terveztem, és reménykedtem még a kibékülésben is Julival. Éppen ezért igyekeztem minél olcsóbban megúszni, csak olyanokat vásárolni, amikre valóban szükségem van. Volt egy kék asztal leértékelve, azt választottam ki legelőször. Mivel nagyon kevés időnk volt, ezért szétszóródtunk, és úgy dobáltuk be a termékeket.

„Van egy kék lámpa is kell? „

„Kék párnák?“

„Jöhet!“

Így lett minden kék, hosszú évekig, amíg nem jöttem rá, mennyire idegesít ez a szín, legalábbis ennyire koncentráltan.

Eltelt 12 év, és még mindig itt lakom, nagyon megszerettem ezt a lakást. Sokat vagyok itthon, úgy alakítottam ki a környezetem, hogy jól érezzem magam.

Párkapcsolataim során többször beigazolódott, hogy ez a lakás nem alkalmas két embernek, igazi szingli albérlet, minden egymásból nyílik, és itt a minden egy szoba és egy konyha, meg persze egy fürdő, az egyetlen helység, ami külön van.  Kristóffal és Bencével is küzdöttünk, hogy nem lehet elvonulni, nem lehet becsukni egy ajtót, ha a másik aludna, nincs tér a minőségi élethez.

Voltak gondolatok mindkét kapcsolatban, amikor terveztem, elköltözöm, de sose tudtam megtenni. Ragaszkodom a lakásomhoz, amire sajátomként tekintek.

Bencével jött az áttörés, aki sok mindenben segített annak érdekében hogy a lakás egyetemista lakból valódi otthon legyen. Sok ötlete volt, és a megvalósításig is el tudott jutni, ha kellett, ő cipelte haza a dolgokat, ezzel engem is arra ösztönözve, hogy fejlődjek, és olyan teret alakítsak ki magamnak, amiben tényleg jól érezhetem magam.

Tényleg minden itt történt, mindent itt éltem meg, ami meghatározta az életemet.

Ide jöttem haza az orvostól amikor közölték, HIV pozitív vagyok, itt dühöngtem, sírtam, és ráztam a fejem, hogy ez velem nem történhet meg.

Sokat köszönhetek ennek a helynek, szerencsés vagyok, hogy megtaláltam.  Nem is kellett sokat keresnem, ezen kívűl még egy lakás volt amit megnéztem, de azt sem hivatalosan, mert egy barátom mutatta, egy ismerőse lakása volt.  Akkor még nem nagyon voltak képes ingatlan hirdetések, fura belegondolni, hogy szöveg alapján hogy lehet felkelteni valaki érdeklődését, de akkor ez ment.  Megláttam, és felhívtam. Nem tudom, mi fogott meg benne, a környéket sem nagyon ismertem, valahogy sose keveredtem ide korábban, vagy csak érintőlegesen.

A főnökömet kértem meg, jöjjön el velem megnézni. Akkor én 26 éves voltam, de úgy lázadtam, mintha 19 lettem volna. Fura ruhákat hordtam, kialakult stílusom volt, nem biztos hogy külsőleg ideális bérlő képét mutattam. Sztereotípiák! Akkor is vezető beosztásban dolgoztam, akkor kezdtem, legalábbis a névjegykártyámon valami komoly dolog állt. Ezzel és a főnököm határozott fellépésével megkaptam a lakást, és azóta itt vagyok.

Nehezen fogom itthagyni, túl régen lakom itt.

Remélem egy ideig nyugtom lesz, de ugyanakkor lehet hogy jót tenne a változás is.

Nem tudom, elég biztos vagyok e Bencével való kapcsolatomban ahhoz, hogy összeköltözzek vele. Nem úgy mint eddig, amikor az enyémben laktunk, és előjogaim voltak, hanem ha a kapcsolat bukta, akkor az mindent visz magával, és mindketten lakás nélkül maradunk.  Nem mintha ki tudnánk ketten fizetni egy olyat amilyenben kényelmesen tudnánk közösen élni, de azt hiszem, ha nagyon akarnám, meg tudnám oldani.  Kicsit megijedtem, hogy így van e kifutása a kapcsolatunknak, de valószínű ez normális ennyi idő után.

Rettenetesen hiányzik Viki, olyan űrt hagyott maga után, hogy nem tudom, mihez kezdjek. Sokan kérdezik, mit fogok ezzel kezdeni, hova fogom magamban tenni.

Elképzelésem sincs.

Javier hunyorogva a tér felé nézett, már majdnem a szája is mosolyra húzódott, de aztán az utolsó pillanatban alábbhagyott a lelkesedése. Azt hitte legjobb barátját látja kijönni a cukrászdából. Szomorúan jutott el a tudatig, hogy ez nem lehetséges. Ő már nem él. Nem csatlakozik a délutáni üldögéléshez a parton.

Olyan üresnek érzett mindent, hogy szinte kongott minden körülötte.

Sóhajtott egyet, és dörmögött valamit maga elé.