Ma bekövetkezett az, amitől mindig is rettegtem, amióta tudom, HIV pozitív vagyok, és bizonyos időközönként meg kell jelennem az ambulancián.

Miután végeztem bent, kiléptem az ajtón a kis váróba hogy utána az udvaron legyek minél hamarabb.

Ilyenkor már nem nagyon nézem, ki ül kint, csak menekülök kifele. Most azonban megakadt a szemem Norbin. Azt hittem, rosszul látok, újra fókuszáltam, ő a szemembe nézett, köszöntünk egymásnak, én pedig gyorsan elhagytam az ambulanciát.

Mikor kiértem, csak a fejemet fogtam, és hangosan ismételgettem hogy „nem, nem nem, nem nem, NEEEEM!“ Mintha a sok NEM meg nem történtté tette volna az egészet. Ha sokszor kimondom egymás után akkor nem létezik.

Norbit abban az évben ismertem meg amikor kiderült a betegségem.  Néhány hónap telt csak el, nem nagyon találkoztam senkivel, de vele igen.  Csak orális kapcsolat volt köztünk, talán az egyetlen azokban az időkben, amikor én voltam az aktív fél. Akkoriban talán magamnak bizonygattam, hogy minden rendben van, az élet megy tovább, nem kell bezárkóznom, élnem kell az életet, mintha mi sem történt volna. Persze, nagyon óvatos voltam, de akkor még magam sem hittem el, amire azóta sincs bizonyíték, hogy én orális szextől fertőződtem meg. Talán most sem hiszem. Tudom, nagyon felelőtlen voltam, hogy annak ellenére hogy tudtam a státuszomat, belementem a legkisebb kockázattal, de mégis azzal járó dologba.

Mennyi az esély arra hogy pont ugyanaz történt vele mint ami velem?

Egy sérülés a szájban és egy friss fertőzés? Megtörténhet egymás után kétszer az amire Szabó egyszer azt mondta, hogy „ilyen csak a mesében van.“?

Lehet hogy én okoztam az egészet úgy hogy tudtam hogy kockázatos vagyok? Tudtam, de nem gondoltam hogy ennyitől baj lehet. Tudtam, de magam sem hittem el hogy ezzel árthatok neki? Vagy régebben vagy csak mostanában lett beteg? Tudta rólam? Régen tudta, hallotta, és nem is lepődött meg hogy ott lát engem? Lehet, benne is ugyanezek a kérdések pörögnek, mióta meglátott kijönni a rendelőből?

Miközben távolodtam az épülettől olyan remegés jött rám, mint a kezdetek kezdetén. Rutinná vált az egész, de persze, mindig féltem ettől, hogy kivel fogok találkozni ott, és lesz e olyan, aki esélyes hogy összekapcsolódik az én sztorimmal. Nem hittem el hogy ez megtörtént, és csak arra voltam képes hogy többször hangosan kimondjam, hogy „nem hiszem el!“

Teljes sokk alatt hagytam el az épületet. Azt terveztem, iszom egy kávét a büfében, mielőtt kiváltom a havi gyógyszerem, de most menekültem, hogy minél távolabb kerüljek a helytől. Féltem a találkozástól, rettegtem a kérdésektől, a felelősségtől. Úgy éreztem magam mint egy patkány aki menekül a süllyedő hajóról, mert félti a koszos életét. Azt amit lehet, meg sem érdemel, mert lehet hogy másokat is tönkretett azzal hogy nem vigyázott eléggé?

Lehet, be kellett volna akkor zárkóznom, és mindenkivel kerülni még a legártatlanabbnak tűnő kapcsolatot is. Saját karanténba helyezni, és onnan csak a gyógyszerszedés után kiengedni magam. Hány olyan lehet még akit megfertőzhettem? – tettem fel magamnak a kérdést?

El kellett telnie legalább egy órának, amire megnyugodtam. Gyakorlatilag senkit nem tettem ki a legkisebb veszélynek sem, de mi van ha mégis?

Persze, mindkét fél felelőssége, de ha én tudom a betegségem, akkor teljes mértékben az enyém.

Simán lehet hogy semmi köze a dolognak hozzám, hiszen Kristóffal ugynabban az évben jöttem össze, akivel több mint egy év alatt volt ugyanilyen szintű szex és nem lett semmi baja. Szerencse vagy racionalitás? Nem tudom, de teljesen padlóra kerültem az esettől. Kikészültem és visszajöttek a régi érzések, a rettegés, a bizonytalanság. Egyszerű lenne megtudnom, mi az igazság, ha rákérdeznék Norbitól, de nem merek. Nagyon félek a választól hogy ugyanabban az évben kapta el mint én. Persze, akkor sem tuti hogy tőlem, de az esély megvan rá. Nem bújkálhatok, mint egy gyilkos, egy utolsó patkány aki menti az irháját.

Teljesen fel fog emészteni ez az egész. Ha ezt tudom, és nem mondják akkor hogy nem kell gyógyszert szednem, akkor az elején elkezdtem volna, és semmi kétség nem férne hozzá, hogy nem okoztam bajt senkinek.

Újra 2010-ben érzem magam, amikor rettegek mindentől, mindenkitől, és magamtól is. A felelősségtől, a rossz döntésektől, attól hogy ártottam másoknak.

Ezek után újra úgy fogok vérvételre menni, hogy a bokorban bújkálok, nehogy találkozzak valakivel, vagy utolsó pillanatban érek oda, és kitalálom, hogy nem engedtek el a munkahelyemről? Tudok így élni elvileg addig mint minden más ember, aki nem kapott egy ilyen stigmát az élettől?

Szembe tudok e valaha nézni ezzel az egésszel úgy hogy közben a felelősségemet is tudom vállalni még akkor is ha ez kegyetlen őszinteséggel jár, vagy bújkálok egész életemben, és elhesegetek magamtól minden olyan gondolatot, ami ezzel összefüggésbe hozható?

Teljesen kikészültem, nem tudom mit csináljak. Egyedül vagyok ezzel a dologgal Bencének tudtam hirtelen elmondani, aki megnyugtatott, hogy ne gondoljam túl, simán lehet hogy az egész csak véletlen, és semmi közöm hozzá.

Soha nem éreztem magam ennyire magányosnak. Mindenki kikopott mellőlem, senki nincs akivel megbeszélhetném, mint akkor amikor megtudtam, hogy beteg vagyok. Nem áll mellettem az egészségügy, sem a barátaim, senki. A macska az egyetlen aki feltétel nélkül szeret, érzi, ha bajom van, és vigasztalni próbál, legalább azzal hogy mellém fekszik. Annyira szorosan hogy érezzem a levegővételét.

Egyedül vagyok és ez kétségbeejtő. Olyan állapotban, hogy egyáltalán nem érdekel semmi és senki. Ha itt vége lenne az életemnek, csak azt sajnálnám hogy a macskát nem látom többet. Nem akarok gondolkozni, nem akarok félni, aggódni és magányos lenni.

Nagyon vigyáztam mindenkire, szinte kínosan, nem történhetett baj, és miért lennék mindenért én a felelős? Az agyammal tudom, hogy nem lehetek mindenért én a hibás, de ez most akkora arconcsapás volt, hogy nem tudom kezelni. MIért gondolom, hogy csak tőlem lehet? Csak én lehetek az oka?

Minden mozdulatomra figyeltem, nehogy baj legyen, de akkor is.

Mostantól ez így lesz mindig? Nem a betegség öl meg, hanem a lelkiismeretem?

Meddig lehet ezt így csinálni? Nem vállalhatok magamra mindent, de túlságosan lelkis vagyok hogy elengedjem magam mellett a dolgokat. Nagyon régen volt a Norbis eset, és tényleg ártatlan volt az egész, addig annyi minden történhetett vele is. Nem tudom, mi a megoldás, hogy megtaláljam a lelki békémet.

Soha nem ártanék senkinek semmilyen szinten sem. Még arra is figyelek, ha valakiről tudom, hogy benne van, soha senkinek nem mondom el.

Bencének is úgy meséltem a történetet, hogy nem mondtam nevet, pedig ismeri az illetőt. Söt a későbbi barátjával kapcsolata is volt. Ő nem gondolkozik ezen, hogy esetleg kinek adhatta át, sose beszélünk erről. Biztos én vagyok a szélsőség, hogy tönkreteszem magam ezzel, de nem tudok kibújni a bőrömből.  

Elvesztem. Újra.