Megvan a szállásom, ma utazom, de előtte még reggel el kellett mennem Viki munkahelye elé, hogy Csillának átadjam a kulcsokat, hogy tudjanak szombaton pakolni. Nem szerettem volna ebben részt venni már, így is túl sok időt voltam ott, többet mint amit lelki sérülés nélkül ki lehet bírni. Szerette volna teljesen lezárni, legalább fizikailag, de nem ment volna, túl sok dolog volt közös a lakásban, gyakorlatilag minden. Csilla azt mondta, hogy néhány tárgyat, képet eltesz, tárolja a pincéjükben, és egyszer majd ha kell valami, vagy csak szeretném megnézni, szóljak nyugodtan. Mint az egyik kedvenc filmemben az Amélie csodálatos életében, mikor visszakerül egy régen látott, gyerekként eldugott kis doboz, ami másnak csak kacat, de a férfinak kincset jelentett, mindent, ami kellemes emlék a felhőtlen gyerekkorból, aminek gondtalan légiességét csak akkor fogja fel az ember, amikor rájön, nincs többé.
Mindig sírok ezen a jeleneten, mondjuk gyakorlatilag mindenen. Nem csak szomorúságból, sőt, leggyakrabban nem, hanem meghatódástól. Ugyanilyen volt Anya is, elképesztő, hogy ahogy megy az idő, egyre jobban hasonlítok rá. Kicsiként mindig Apához hasonlítottak, mert azt mondták született inteligenciával rendelkezem, persze, elfogultak voltak, és szerintem ilyen nem is létezik, de jól esett. Anyám is úgy nézte a filmet, hogy ha olyan jelenet ment, ami felkavaró volt, például műtét, gyilkosság, vagy csak a nő mögött már ott állt az erőszaktevő késsel a kezében, akkor eltakarta az arcát, de csak annyira, hogy két ujja között kilásson. Dettó. Ha pedig érzelem volt, potyogtak a könnyei. Szintén.
Volt egy nagy kép, amit Vikivel való megismerkedésünk után kábé egy évvel csináltam neki, azt kértem Csillától, tegye el, de nem tudom, el tudta e vinni, mert elég robosztus. Rengeteg újságból vágtam ki fejeket, amiket felragasztottam egy kartonra, de nagyon sokat, egymás mellé, közéjük elrejtettem a barátainkat, Vikit is, meg az akkori macskáját. Iszonyú meló volt, offline kellett akkor még megoldanom, válogatnom magazinokból, körbevágni, felragasztani. A felénél derült ki, hogy ekkora felülethez sokkal több kép kell, mint ahogy először gondoltam. Két hétig napi szinte csináltam. Viki bekereteztette pirosba, üveg került rá, és minden lakásában a fő helyen volt. Sokszor szippantott be minket, mindig volt egy arc, amit még sose láttunk. Nem voltam képes azt sem elhozni, még akkor sem, ha lehet, hogy nem látom többet, de talán így hogy Viki nincs már, nem is jelent semmit.
Azonban elhoztam az Elfújta a szél című könyvet, amit Viki sokszor elolvasott, én sose. Nem is értettem, hogy volt képes egy ennyire ijesztően vastag könyvet elolvasni. 1200 oldal, gyakorlatilag embert lehet vele ölni. Én ennél sokkal türelmetlenebb vagyok, szélsőséges szinten. Beleírtam a születésnek és a halálának a dátumát az elejébe, és azt hogy Örökké…
Beletettem azt a képeslapot is, amit Bencével hoztunk neki Görögországból, amikor születésnapjára elvittem pár napra. Az már nem kerülhetett be a gyűjteményébe, ötvenediknek. Viki örült mindig a legjobban az ajándékoknak, amiket külföldről hoztam, ezért neki szerettem a legjobban vásárolni. Ha csak egy követ vagy egy kagylót hoztam, akkor is széles mosollyal helyezte valami fő helyre, a többi közé.
Ezenkívül egy macskás fából készült szobrot vettem magamhoz, mikor a macskát etettem. Először Erzsébetnek akartam adni emlékként, de aztán nem futottam vele össze akkor, így megtartottam. Akkor esett le, hogy ez a szobrocska megismerkedésünk óta minden lakásban ott volt, számszerint azt hiszem tizenkilenc. Megvan a pontos szám, mert Viki egyszer leírta nekünk, talán egy éve sincs hogy elküldte. Meg akartam keresni, de ahogy kiadta az összes emailt a szűkítésnél, nem tudtam továbbmenni. Ott hagytam abba az elsőnél, amikor egy levél végére azt írja, hogy Szeretlek.
Sokezer email van, együtt kell élnem velük, de el is kell tolnom magamtól, mert belahalok.
Egyébként Erzsébetnek amúgy is van emléke Vikitől, mert egyszer rendeltünk neki egy Mickey egeres karórát az ebay-en. Viki egyszer volt nála, és teljesen ledöbent, hogy minden Miki egeres a lakásban. Párnák, bögrék, takarók, minden. Az agresszor Erszébet valójában egy örök gyerek volt, aki rajongott a hires egérért. Mikor Viki ezt elmesélte, mondtam, nézzünk valamit neki, biztos örülne.
Mikor megérkezett, Viki felvitte, én valahol külföldön lehettem, és átadta, mint kettőnk ajándéka. Erzsébet nagyon meg volt hatva, mondta, hogy csak ünnepnapokon fogja viselni. Nem nagyon tudta kezelni a helyzetet, eddig mindenki támadta, mert tényleg meg tudta keseríteni mások életét, most pedig ajéndékot kap. Viki halála után is mondta, hogy neki van emléke, az óra, és mennyire szereti. Mi kezdettől fogva mögé láttunk, és igazunk is volt. Nagyon könnyű ítélkezni, melós, de hosszú távon sokszor kifizetődő megnézni a miérteket.
Viki szülei eldöntötték, mi lesz a hamvakkal. Hamvasztást Vali elintézte már, vidékre viszik, és beteszik abba a sírba ahol a nagypapája fekszik. Nem akarnak temetést továbbra sem. Eddig nem, de mostanra megértettem az ő oldalukat is. Nem akarják hogy boldog, boldogtalan elmenjen a temetésre, mint program, vagy csak azt nézni, ki hogy rendül meg, ki hogy viselkedik. Ez egy kis település, nehéz ezt megúszni. Az anyukája üldözési mániája is azt mondatja, hogy nagy esély van arra, hogy sokan nem jószándékból mennének el. Az is benne van szerintem, hogy elég sok kérdőjel van ebben az ügyben, amire lehet, kellemetlen lenne válaszolni egy temetésen, okot adhat a pletykára.
Felmerülhetnek a “miért nem mentettétek meg?” és az alkohollal kapcsolatos kérdések, még akkor is ha tudjuk, nem ilyen egyszerű az élet. Egy kívülálló szájából abszolut jogos a kérdés, de nehéz erre válaszolni. Dénes bácsi is mondta, hogy milyen kár hogy nem ismerhette Vikit, mert lehet, hogy meg tudta volna menteni, mert ő embereket is ment. Mindent és mindenkit, akinek segítségre van szüksége. Viki mostanában többször mondta, főleg másoknak, hogy negyven éves koráig szeretne élni, és hogy nem viselné el, ha elvesztené a szüleit, vagy engem. Nem bírná ki, belehalna. Ezzel megelőzte ezt, mi pedig itt maradtunk a feldolgozhatatlan fájdalommal.
Bár így hogy nincs lezárva, nincs egy búcsú, sokkal nehezebb, lebeg a levegőben. Szerintem a temetésnek nagyon is helye van a gyászban, tesz egy halvány pontot a történet végére. Anyukámnál is nekem egy utolsó találkozást jelentett, egy búcsút. Nagyon fájt, de kellett.
Tartunk hónap végén egy szűk baráti összejövetelt, de az sokkal inkább lesz szerintem emlékező est, mint egy lezárás. Ott is azt fogjuk hinni, Viki elutazott, és majd jön.
Mi következk most? Nem tudom. Fel kell dolgoznom, helyére kell raknom, de hogy hogyan, fogalmam sincs, mint ahogy arról sem, van e ennek egyaltalan helye. Annyi kérdőjel van, annyi megválaszolatlan kérdés. Most de jó volna Vikivel leülni, és meghallgatni, mi történt valójában.
A legjobb az ha úgy tartom meg magamban Őt, amilyennek hittem, nem gondolkozom tovább, nem gyártok elméleteket, csak hagyom hogy szétfollyon bennem.
