T4- Tévedés, Titok, Türelem, Teljesség.

HIV, ahogy én él(t)em meg.

HIV, ahogy én él(t)em meg.

búcsú

2018. november 14. - javier mendez

 

Reggel, mikor végeztem a macskánál, felhívtam Dénes bácsit, hogy a mai nap nem fog összejönni, mert semmilyen értesítést nem kaptam arról, hogy ma érkezne a ketrec. Mondta, semmi baj, majd szóljak, és megszervezzük. Nagyon csalódott vagyok, holnap utaznék el, nagyon szükségem lenne rá s bár féltem a teljes lezárástól, amikor már Murci sincs a lakásban, és el kell engednem az egészet, de nagyon fáradt vagyok, nem tudom, hogy fogok kibírni még pár napot. Nem az etetés, a napi kétszeri elfoglaltság miatt, nem az a terhes, hanem az egész, lelkileg. Eltelt összesen két hét, és én úgy érzem, mintha két hónapja lennék szociális munkás.

A könyvelőmtől jöttem hazafele, mikor hívott a futár, hogy itt van a házban, hozta a csomagot. Mondtam, adja le a portásnál, megyek. Újra visszahívtam Dénes bácsit, aki vidéken volt, munkában, alig hallott valamit. Megírtam neki üzenetben mi van, és reménykedtem benne, mégis jó neki a mai nap, és nem úgy kell törölnöm a mai napot, hogy közben a ketrec is megérkezett. Szerencsére mondta, oké, este jön Murciért. Vegyes érzelmek voltak bennem, többször elsírtam magam útközben.

Tehát vége. Ma lesz ennek vége. Féltem, hogy ha ez lezajlik, el kell fogadnom, hogy tényleg megtörtént, nem csak egy rossz álom.

Hazafele még vettem egy puha fekhelyet is a macskának, szerettem volna mindent megadni neki, és tudom, Viki is ezt akarná.

Lepakoltam otthon, és átcipeltem a 18.5 kilós, lapra szerelt ketrecet. Nem nagy távolság, de ekkora súllyal nem volt könnyű, legalább negyed óra volt, mire átérte vele. Többször le kellett tennem útközben, nem volt fogása és nagyon nehéz volt. Az elején a hónom alá fogtam, de majdnem kiszakadt a kezem, sokkal szélesebb volt, mint amire rá tudok fogni. Az út felétől a fejemen vittem, egyensúlyoztam a másfél méteres dobozzal, teljesen leizzadva küzdöttem. Arra gondoltam, ha belepusztulok is, de átviszem. Ha ott esek össze a sarkon, akkor is át fog kerülni valahogy. Sikerült is, de volt még két köröm a többi cuccal. Mindent összekészítettem, megetettem a macskát, elmondtam neki, hogy jó helyre fog kerülni, el akartam hinni, hogy így van. El kell engednem őt is, még akkor is ha ő nem csak egy macska, nem csak Viki macskája, hanem szimbolikus értelemben véve maga Viki.

Ő jelentette, az utolsó cérnaszálat, amiben még Ő van, az a vékony kis kötelék, amit ma el kell vágnom. Nem tudom, fel vagyok e rá készülve, de most nem adhatom fel.

Mindenem remeg, annyira kimerült vagyok. Nem tudok pihenni, ameddig nem zárul le ez a része. Nem tudok megnyugodni, ameddig nem engedtem útjára.

Utána mi lesz?

Elképzelésem sincs.

Megtettem volna egy idegen macskáért is, de Viki állatáért még többet is. Ha állatokról van szó elvesztem a józan ítélőképességem, nálam Ők állnak mindennek a csúcsán, bármit megtennék értük. Ebben az esetben pedig nem is kérdés.

Sok olyan visszajelzést kaptam az elmúlt két hétben, hogy mennyire jól nyomom, milyen erős vagyok, és hogyan tudom ezt végigcsinálni. Nincs más választásom, ösztönből cselekszem, meg kell tennem.

Ma amikor rohangáltam a két lakás között, határozottan éreztem Vikit. Átfutott valami a testemen, olyan volt mintha átmenne rajtam, és éreztem hogy büszke rám, hogy ennyi mindent elintéztem, és most már minden sínen van. Bárcsak a minden valóban a mindent jelentené, és el tudnám mondani Neki, hogy,

Képzeld, megszelidült a macska.

Képzeld, mennyire abszurd volt ez az egész.

Képzeld, újra rájöttem, mennyire szeretlek, és mennyire a részem vagy, és mennyire megvisel az, hogy amit természetesnek vettem, nincs többé.

Hívott Vali, megvannak a patalógia eredmények. Volt egy visszér a nyelőcsőben, ami megpattant, lehet a sok hányástól, mert állítólag az utóbbi időben vért is hányhatott. Azt tudtam, hogy előfurdult hogy hányt, de hogy állandóan, azt nem. Májnagyobbodás. Szívbetegség, magas vérnyomás. Bakteriális tüdőgyulladás. Ez nagyon fura, annak azért lehetnek tünetei, mondjuk, a többinek is, de ha nem figyelsz rájuk, olyan mintha nem is lennének, ezt gondolhatta Ő is.

A penészes lakás, a legyengült immunrendszer is okozhatta. Összetett az egész, egyik következhetett a másikból.

Azzal hogy nem evett, még jobban megágyazott ezeknek a betegségeknek. Sokszor mondta, miután evett két falatot, hogy „kajakóma“, nagyon elfáradt utána. Mennyire lehet legyengülve a szervezet, ha minden apró étkezés ledöntötte a lábáról. Ilcsi is mondta, hogy neki is írta korábban, hogy nem eszik a munkahelyén, mert akkor nem tud dolgozni, este pedig már nincs kedve. Nekem azzal magyarázta, nem szeret mások előtt enni.

Mindenki felé volt egy indok, biztos saját maga felé is. Azt is írta Ilcsinek, szinte büszkén, hogy ő nem borozik, az a kislányoknak való, ő bizony vodkázik. Ilcsi úgy értette, hogy alkalmanként, amikor más borozik, mert valami van, buli, esemény, összejövetel, akkor ő a vodkát részesíti előnyben. Nem gondolta, hogy ez napi szinten, vagyis reggeltől estig zajlik.

Dénes bácsi fél kilenc, kilencre ígérte magát, valahol a belvárosban mentett veszélyeztetett macskákat. Tízkor felhívtam, mikor jön, mondta, nemsokára. Tizenegy lett belőle, én már a kapuban álltam a maradék csomagokkal érkezése előtt jóval, nem tudtam otthon ülni. Olyan idegese voltam egész nap, mintha le kellene kapcsolnom Vikit a lélegeztető gépről. Szimbolikusan pontosan ez történt. Tudom, hogy a legjobban cselekedtem, nem hagytam, hogy kicsússzanak a kezemből a dolgok, de akkor is nagyon megvisel.

Utolsó cigi a ház előtt, nem várom már többet Vikit itt. Olyan mint mikor Izraelbe mentünk, és hajnalban vártam a kapuban, reménykedve hogy nem aludt el.

Úgy képzeltem el magam előtt, hogy ez a pillanat nappal lesz, vagyis legalább világos lesz, de így, vaksötétben sokkal lehangolóbb és magányosabb az egész.

Komor, üres, sötét.

Állok a kapuban, nagy zsákokkal, és várok valamire, ami lezár egy olyan korszakot az életemben, amit sose akartam hogy vége legyen.

Megjött Dénes bácsi, majd Bence is. Nagyon nehezen fogták meg a macskát, érezte, hogy el kell mennie a lakásból, ezét ellenállt. Mikor én kimentem cuccokat pakolni az autóba, akkor sikerült elkapni. Mikor már nem látott engem, megadta magát. Belátta, hogy nincs más választása. Amire visszamentem, már a kapuban állt mindenki, Murci a hordozóban. Rettenetesen sajnáltam, rá sem mertem nézni. Ott ül egy hordozóban a kapuban, meghalt a gazdája, megváltozott az élete. Ha kicsit elengedem magam, biztos hogy elkezdek zokogni.

Még sok cucc volt a lalásban, azokat is elkezdtük kipakolni. Közben megjelent a szomszéd Klárika, aki rákezdett ugyanarra, “mi történt?”

Bence elmondta neki tömören, amit már pár napja a férjének is elmondtam. Nem adta fel, amikor én voltam a soros, hogy forduljak a csomagokkal a lakás és a kapu között, tőlem is megkérdezte. Megint nem voltam abban a hangulatban és helyzetben hogy részletesen kifejtsem, ezért csak újra megköszöntem a kedvességét, hogy virágot hozott.

Mikor kint vártuk a taxit, elhaladt lassan, erősen villlogva egy mentő a ház előtt. Keretes volt az egész. Két hete délelőtt mentő vitte el Vikit, két héttel később este mikor kipakolunk, mentő megy el, és visz el valaki mást. Kinek változik meg épp most az élete? Lehet hogy jó, lehet hogy tragikus, rossz irányba.

Mindent kipakoltunk, körbenéztem, lekapcsoltam a lámpákat az üres lakásban. Nagyon fura volt, hogy nem volt ott senki, se Viki, se Murci, senki sem.

“Szia Viki!” – mondtam hangosan, és bezártam a lakást.

Olyan volt, mintha kitépték volna a szívemet.

Miközben vártunk, Dénes bácsinak az az ötlete támadt, hogy kellene egy ruhadarab Vikitől, amin a macska érezheti a gazdája illatát. Nem baj ha ki van mosva, érzik azt úgy is. Mondtam, visszamegyek. Rohantam át a gangon, mint egy eszelős, pontosan úgy mintha újra, még egyszer, most tényleg utoljára megölelhetném Vikit. Bár nem nagyon ölelkeztünk, ő akart volna, én nem vagyok annyira ölelkezős típus, van, hogy igen, de általában nem. Most mennyire megölelném. Túl késő. 

Kerestem egy piros pólót, Viki kedvenc színe, és újra körülnéztem. Még üresebb volt a lakás, szinte kongott. Ez volt az utolsó, vége van.

A kapuban még összefutottunk egy lánnyal, aki kutyasétáltatásból jött vissza, ő is részvétet kívánt. Ezek szerint mindenki tudja már. Murci mikor már kint volt a lakásból, és a hordozóban várt, nem sírt, megnyugodott, érezte jó helyre megy, és azt is, nincs más választása.

Bepakoltunk a taxiba, odaadtam Dénes bácsinak a maradék pénzt Viki megtakarításából. Fogtam a hordozót, nehezen adtam oda, de tudtam, muszáj. Egyik kezemmel megszortottam Dénes bácsi kezét, másikkal megsimagattam a vállát, de nem tudtam már mit mondani, csak annyit, hogy nagyon köszönöm. Elköszöntem Murcitól is, de szeretném még látni valamikor, ha eljön az ideje.

Hazafele sétálva felszakadt minden, és nagyon sírtam. Tehát vége, hivatalos, nem álom, nem fikció, nem csak azért találtam ki, hogy írhassak egy felkavaró, hatásvadász történetet, valóság. Bence mondta, hogy nyugodjak meg, mert most már jó helyre került. Az agyam tudta, de annyira fáradt és elveszett voltam, hogy nem tudtam már tartani magam. Annyi ember sírását hallgattam végig az elmúlt két hétben, úgy hogy én nem engedhettem meg magamnak hogy két percnél tovább sírjak. Most sem ment igazán, hamar abbahagytam. Ahogy távolodtunk a lakástól, tényleg olyan érzés volt, mintha egy szervemet kiszedték volna.

Végleg. Soha nem lesz már semmi olyan, mint régen.

A bejegyzés trackback címe:

https://hivsztori.blog.hu/api/trackback/id/tr4914362345

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása