Felesleges ilyeneken gondolkozni, de eszembe jutott többször, hogy mi lett volna ha ez Izraelben történik? Simán benne volt a pakliban, pláne hogy ott a szokásosnál több tehernek volt kitéve, és elképesztő meleg volt, én is sokszor majdnem elájultam.

Mi van ha ott esik össze vagy kezd el vérezni? Mi van ha úgy megyek haza a tengerpartról, hogy ott fekszik pontosan úgy mint ahogy a lakásában? Tudtam, hogy baj van, hogy sokszor nem érezte jól magát, de valahogy a következményekbe sose gondoltam bele úgy igazán. Hogy egyszer ott fog feküdni, és mentőt kell hívni hozzá. Mentőt hívni külföldön, jó esetben angolul ügyet intézni, biztosítás nélkül. Tudva, hogy Izraelben nem adnak olcsón semmit, egy intenzív kezelés gondolom milliós nagyságrend.

Én egy időben mindig kötöttem biztosítást, nem a legdrágábbat, csak legalább egy alapot, de mióta valaki mondta, hogy a bankkártyához is van, igaz elég basic, azóta nem jut eszembe. Ha hosszabb időre megyek, egy hónapra például, akkor mérlegelek, de mostanában nem foglalkoztam vele, így Vikinek sem mondtam. Neki nem volt bankkártyája, így intézhettem volna azt is, de annyira nincs benne az utazási rutinomban egy ideje, hogy fel sem merült bennem. Szerencsére nem is történt baj. Ott nem. Amikor Kristóffal nyaraltunk a Vörös- tengernél, akkor is éppen hogy hazaértünk, és meglett a baj, ami vakbélműtéttel fejeződött be. Akkor sem múlt sokon, de azt már szinte el is felejtettem, legalábbis nem gondolok rá.

Tényleg nagyon meleg volt, és már a szállásra vezető úton többször meg kellett állnia, le kellett ülni, alig kapott levegőt. Az az igazság, hogy ott, akkor szembesültem vele igazán, mennyire rossz állapotban van. Ott derült ki számomra, hogy ebből nehéz lesz saját akaratból felállni, és az is, hogy annyi akarat sincs már benne, mint ami eddig volt.

Annyira sovány volt, hogy abban a két esetben, amikor lejött a tengerpartra, mindenki úgy nézett rá, mint egy beteg emberre, aki lehet, hogy az utolsó útján van. Jól látták, csak mi ezt még nem tudtuk. Talán tudtuk, de nem jutott el az agyunkig. Emlékszem, mikor a Maldív- szigeteken nyaraltunk Julival, akkor is láttunk egy párt a vacsoránál, akinek a női tagja borzasztóan sovány volt, talán még extrémebb, mint Viki az utoló időkben. Nagyon látszott a nőn, hogy nagyon rossz állapotban van, de ennek ellenére vagy épp ezért eljött nyaralni. Lehet hogy utolsó kívánság volt, nem tudom, talán beleképzelem, de a kontraszt, amit a vakítóan zöld pálmák és a beteg test festett le, ezt mondatták velem.

Ha ott történik Vikivel, akkor engem életem végéig szanatóriumban kezelnének. Nem kell ilyeneken gondolkozni, de akkor is bennem van.

Azért örülök, hogy elmentem vele még utoljára nyaralni. Látni akarta a tengert, teljesítettem az utolsó kívánságát, még ha nem is tudtam, hogy ez az, együtt voltunk, és bár nem volt tökéletes a nyaralás, legalább ott voltunk. Lehet hogy ő ott már tudta, hogy hamarosan meghal? Azért mosolygott rajta, mikor dühömben mondtam neki? Nem tudom eldönteni, hogy vagy nagyon felelőtlen és tudatlan volt, vagy egész egyszerűen lassú és tudatos öngyilkosságot követett el, ami közben mesterien keverte a kártyákat.

Bazdmeg Viki!

Kezd leesni, mi történt, naponta többször kiborulok.

Anyukámmal, nagymamámmal és Vikivel álmodtam, Viki volt a nagyanyám, én pedig vért köptem. Mióta semmi alkoholt nem iszom, sokkal kevésbé élénkek az álmaim, és nem emlékszem, hogy rosszak lennének. Fura, de ez sem volt kifejezetten az, de azért vidám sem.

Valószínű nem fog megjönni a ketrec a macskának holnap, mert semmilyen értesítést nem kaptam, így a macskát sem tudják elvinni, tolódik minden. Nem tudom, hogy fogok még kibírni akár egy napot is. Sajnálom, és nehezen engedem el Murcit, elkezdtem hozzá ragaszkodni, ami megnehezíti a dolgom. Közben pedig olyan fáradt vagyok, hogy alig állok a lábamon. Szerdán elutaztam volna egy kecskefarmra, gondolkozni és írni, így azonban nem fog összejönni.

Dénes bácsi azt írta ma, hogy úgy gondolja, nem adja örökbe, nem tudnák szeretni annyira mint amennyire szüksége van rá, megtartja ő, tizenharmadiknak. Minden üzenetén sírtam ma, amit küldött.

Belémhasít és máris torzul el a fejem, facsarodik a szívem, és teljesen beleszakadok. Olyan erővel érkezik, hogy fizikailag is rosszul érzem magam.

Egy volt kolleganő kitette egy régebbi közös képet és egy gyertyát. Majdnem megállt a szívem, mikor megláttam, itt megint valóság lett. Ha nem törölték volna a profilt, ilyenből még sokat, sokáig látnék. A képen Viki még nagyon jól néz ki, aki nem ismerte, nem érthetné, hogy egy fiatal, életerős nő miért és hogyan hal meg. Hát megint a Facebook. Egy rákbeteg sem tölt fel (kivéve ha ezzel úgymond harcol) egy képet ahogy kemót kap, vagy rossz passzban van. Mindenki jobbat és többet akar mutatni, a Facebook pedig erre tökéletes platform. Ijesztő.

Kezdetben lefoglalt az hogy racionális, sokszor orvosi magyarázatokkal győzködjem magam és a környezetem, hogy a tragédia miért következett be, akárcsak egy szóvívő, higgadtan, tényszerűen, akár következtetéseket levonva. Mikor ezekből kifogytam, és lezajlottak ezek a körök, realizálódik, hogy ezek nem csak ok- okozati összefüggések halmaza, hanem meghalt a legjobb barátom.

Ez már nem csak az hogy felhívom Tónit, és elmondom neki, mit tudtam meg Valitól, hanem valóság, megtörtént, nem tudunk rajta változtatni.