Fura érzes, hogy nem látom a Facebookon, és minden olyan képnél, amit tudom, hogy Ő lájkolt csak az látszik hogy “1 other”. Ennyi maradt belőle a közösségi médiában, ami ugyanúgy az életünk része volt, talán túlságosan is.

Voltam a macskánál, nem jött elém az ajtóba. Nagyon aggódtam, hogy a tegnapi nap után, milyen állapotban találom. A szokásos szellőzetlen lakáson túl szarszag is volt, a macska pedig a Viki ágyában, a galérián panaszkodott. Felmásztam hozzá, és láttam, a matracra kakilt. Nyílván a sokktól, az “altatástól”, a stressztől. Fogtam egy zsebkendőt, és kidobtam. Vettem légfrissítőt, befújtam kicsit a lakást. A bejárati ajtó feletti kis ablak folyamatosan nyitva van, de nem elég, nem szellőzik ki rendesen. A szoba ablakát nem merem kinyitni, mert ha kimegy Murci, kergethetem a gangon, erre nem vagyok most képes. Második látogatásom alkalmával még mindig nagyon éreztem, ezért vettem egy mély levegőt, lelki és fizikai értelemben is, felmásztam újra, és az aznap vásárolt gumikesztyűben lerángattam a lepedőt, és a végtermékkel együtt egy szemeteszsákba tettem. Találtam zsebkedőket is vérrel, mintha véres köpet lett volna bennük, azokat is kidobtam. Szörnyű trauma volt ez is, de meg kellett csinálni.

Közben azt mondogattam magamban, “azért ember az ember, hogy uralkodjon magán.” Alapból felmászni arra a szűk galériára, ahol a legjobb barátnőm alig több, mint két hete haldoklott, nem könnyű.

Mondtam Valinak még ez első ottlétem után, mi történt, és ki fogom dobni a lepedőt, írta, hogy a Viki kolleganője, Csilla segít. Pár nap múlva átmegy velem, és lehúzza az ágyat, mert ez inkább “női feladat.” Nem vártam meg, megcsináltam, különben sincsnek női és férfi feladatok, amit meg kell csinálni, azt meg kell, nem kívánságműsor. Én voltam ott, én csináltam meg, mint ahogy a vért is otthagyhattam volna, de nem tudtam.

Nagyon fura úgy belépni a lakásba, hogy Viki már nem él, olyan üres, fájóan az. Eszembe jutott a nagymamám, akit rajongásig szerettem, rengeteg időt töltöttem vele. Tizenkilenc éves voltam mikor meghalt, ekkor találkoztam először a halállal. Nagypapám előbb ment el, de vele nem volt sok kapcsolatom, korán elváltak, új családja volt, csak ünnepekkor jött. Tisztán emlékszem az érzésre, amikor Mama a kórházban volt, én pedig ültem a kedvenc foteljében, a TV-vel szemben, az asztalon a műsorújság, mellette a szemüveg. Annyira üres volt az is, mintha eltűnt volna belőle az élet, és csak tárgyak maradtak. Ismerősek ugyan, de nem tudok velük mit kezdeni.

Vikinél szinte ijesztő volt ott lenni, olyan volt, mintha betörtem volna, féltem, ki csenget be, mikor látja hogy mozgás van, kivel kell beszélgetnem. Viki mindig otthon érezte magát a lakásomban, nagyon szeretett itt lenni, egyszer ki is írta egy papírra, amit azóta is őrzök, hogy nálam mindig megnyugszik, és köszöni, hogy az én lakásom az ő itthona is lehet néha. Nekem sosem alakult ki ez Viki lakásában. Lehet hogy a macska ellenszenve miatt, lehet hogy azért mert meglehetősen kautikus és rossz levegőjű volt, nem tudom.

A macska továbbra is rádiót hallgat. Pár nappal Viki kórházba kerülése után találtam ki, hogy veszek egy elemes kisrádiót, bekapcsolom neki, hogy halljon hangokat, ne kattanjon annyira meg. Kiválasztottam az info csatornát, amin folyamatosan beszélnek, hallgassa azt. Félidőben volt, hogy átkapcsoltam neki a Mária rádióra, hogy vallási kérdésekben is otthon legyen. Egyébként nagyon kedves, nagyon vár, bújik, teljesen kész van, nagyon sajnálom.

Az előszoba – konyha részen szoktam végig lenni abban a kétszer negyed órában ott vagyok, mindig meghallgatom Murcival a híreket. Nem megyek bentebb. Nem tudnék leülni sehova, képtelen lennék nézni azt a sok emléket, és a sok vért, ami már csak az agyamban létezik, de ott kitörölhetetlenül. Kivittem a szobából egy széket, és ülök a konyhában, simogatom a macskát, kitakarítom az almát, enni adok neki, naponta frisset, ha nem eszi meg csak a felét, kapja az újat, rengeteg kaját vettem. A napom egyik része, hogy azon gondolkozom, mivel tudnám meglepni Murcit, amitól pillanatnyilag jobb kedve lesz. Életében nem evett még ilyen ételeket, így bőven tudok újat mutatni.

Eddig is nagyon sajnáltam, és nem értettem, Viki miért ennyire érdektelen vele szemben. Tudom hogy szerette, de valahogy ha tenni kellett érte, akkor nem sikerült odáig eljutnia. Annak idején kifizettem az ivartalanítását, Vali pedig a mellműtétjét, mert be volt gyulladva neki ott valami. A mellműtét elég abszurdan hangzik egy macskával kapcsolatban, de nagyon röhögtünk mikor Murci megtámdott, mindig mondtam neki, hogy “bazdmeg Murci, én fizettem az ivartalanításodat!” Vali pedig, mint most kiderült, ugyanezt mondta neki, csak a saját tételét rakva a mondatba. “Bazmeg Murci, én fizettem a mellműtétedet!”

Másnap reggel mentem újra, szinte kipattanok az ágyból, hogy a macska minél hamarabb lásson. Elkezdtem ragaszkodni hozzá, és ez most az én állapotomban nem túl szerencsés. Annyira sajnálom, hogy egyedül van, bár ő sokkal jobban hozzá van szokva, mint Bundi, akit fél napra sem akarok egyedül hagyni. Viki amikor elment valahova, akár három napra is otthagyta. Én nem bírnám ki. Egyébként nagyon cuki a macska, bújuk, szeretetre vágyik, még a tekintete is megváltozott.

A két szál fehér rózsa az ajtó előtt vázába került, Klárika gondoskodott róla, én képtelen voltam még ezt is menedzselni. Láttam, nyitva van az ajtó, gondoltam, beköszönök, mert múltkor furan alakult a találkozás, és akkor megígértem, benézek a macska után, de annyi teendő volt, hogy nem tudtam magamról. A bejárati ajtóval szemben ült Károly bácsi, az amputált lábú, idős, de szellemileg meglepően friss szomszéd, a pszichológus Klárika férje, akiről szintén sokat mesét Viki, bár az utóbbi időben kevesebbet beszélgettek, mert egyre több lett a szélsőjobboldali megnyílvánulás az öregek részéről, és Viki nem szeretett volna meddő vitákba bocsájtkozni, kerülte a konfliktust, mint mindig. Kérdeztem, itthon van e a felesége, de nem volt. Megköszöntem a virágot, igazán nagyon kedves gondolat, bár személy szerint sokkot kaptam tőle. Mondta, ez csak természetes.

Elmondtam neki nagy vonalakban, mi történt, de kiderült, látták, mikor elvitte a mentő. Én akkor bent lehettem a lakásban, biztos a vért mostam fel. Gondolom Károly bácsi elmeséli Klárikának is amit beszéltünk, nem kell kétszer elmondanom. Mondta, Viki azt ígérte, születésnapján, elmegy velük Erdélybe, amitől elmondása szerint Viki nagyon boldog volt, várta.

Az elején nem rémlett, hogy mondta volna, de utána összeraktam, írta hogy utazzunk ősszel, mondtam, ok, de én megyek Spanyolországba, de oda egyedül, meg az egy fárasztó túra lesz. Aztán találtam Görögországba olcsó jegyet és szállást, így gondoltuk, elmegyünk oda. Akkor merült fel, hogy a nyár még jobb mint ősz, mert így beleesik a születésnapja, bár elígérkezett medvelesre. Nem értettem miről beszél, de valahogy Görögországra terelődött a szó, meg hogy milyen lehetőségek jöhetnek még számításba. Jegelnünk kellett, mert a jegyek drágábbak lettek, és a helyben sem voltunk biztosak. Annak fényében, mi történt pár héttel a tervezett utazás előtt, nem lehet véletlen. Szóval akkor írta, hogy van ez a medveles, de velem szívesebben menne. De nem írta hogy ez Klárika, és hogy Erdély. Írt egy települést, de nem tudtam, hol van. Lelkesedett Károly bácsiéknak, de nekem nem mesélte ezt sem, csak megemlítette, hogy ott be van írva valami. Állítólag régebben megbeszélték már.

Mikor egy pillanatra megállok, belémhasít a gondolat, hogy nem egy idegen macskáról gondoskodom, hanem Vikiéről, nem egy filmben vagyok, és nem egy álomban, hanem ez valóban megtörténik.

Gondoskodom a macskáról, mert Viki MEGHALT.

Ez a két szó egymás mellett a két legidegenebb dolog, amit valaha láttam. Nem létező kombináció.

Felszakad belőlem a kétségbeesett sírás, amit a fáradtság és a tehetetlenség is felerősít. Pár másodpercig, esetleg percig tart, aztán visszazökkenek abba, hogy dolgom van, és mint egy eszelős csinálom. Rettenetes meghasadás.

Mostantól kinek írok minden reggel email-t?

Mostantól kinek írom le mit álmodtam?

Mostantól kinek mondom el a bánatom?

Mostantól kinek adok tanácsot a rettenetesen nagy élettapasztalatommal, amiből a végén igazi nyugger életbölcsesség lesz?

Mostantól kinek mondhatom, hogy szedje össze magát, mert élni jó?

Mostantól kinek írom le, hova utazom legközelebb?

Mostantól kinek hozok ajándékot mindenhonnan, ahol megfordulok?

Mostantól kinek mondom el, mennyire idegesítenek a gyerekek a szomszédban?

Mostantól kinek mutatom meg, idén milyen szép lett a teraszom?

Mostantól kinek idézetem fel a közös emlékeket, amiktől mindketten vinnyogtunk a röhögéstől?

Mostantól kinek küldjem el a rengeteg mémet, amit gyártok?

Mostantól kinek tátogjak, és küldjek el például Zámbó Jimmy dalokat, amiket teátrálisan adok elő, tudva hogy Ő nagyon nevet rajtuk.

Mi lesz mostantól? Mi az üzenet?