Tovább vásárolgattam a macskának, jó pótcselekvésnek bizonyul, hogy megadok mindent annak, akit Viki nagyon szeretett. Sosem voltak ilyen menő cuccai, igazából semmilyenek sem. Viki bár szerette, nem sok mindent tett meg a macskáért. Ha szépítjük, ha nem, így van. Se oltás, se játékok, sem olyan ételek, amik egészségesebbek, ugyanannyiba kerülnek, csak tenni kell értük. Ebben az esetben annyit, hogy igent mondani azokra a felvetéseimre, hogy mikor rendelek az én macskámnak, nézzünk Murcinak is. Sok nagyon jó minőségű, olcsó étel van, és nem a közértben kell megvenni drágán, a szart, és még házhoz is szállítják. Nem érdekelte. Nem akarta sem a macska sem a saját életét jobbá tenni.

Sokat gondolkoztam azon hogy ez a fajta érdektelenség mikor alakulhatott ki. Ákos egyértelműen elkényeztette, a házasság alatt sok terhet levett a válláról, nem tanulta meg, hogy működik az élet. Kezdetben tudta, aztán nem kellett foglalkoznia vele. Ha másból nem akart, de belőlem tudott volna erőt meríteni, hiszen látta, mennyi mindenből álltam fel, és ez a barátok dolga többek között, hogy kicsit példát is mutassanak. Nem feltétlen azzal, hogy megmondják, mit, hogyan kell csinálni, hanem saját életükön keresztül egy másik oldalt bemutatni. Valamit az ember megfogad, átvesz, valamit nem. A rossz példa is példa.

Viki korábban egy magabiztos, jó nő volt, aki Ákost az ujjai köré csavarta. Sok dologért lelkesedett, élvezte az életet, jókat evett, nevetett. Sok minden megmaradt ebből, az evést leszámítva, de minden valahogy megkopott, elvesztette a színét, a ragyogását.

Beszéltem ma is Valival telefonon, felhívta a lakás tulajdonost, akitől megint egy olyan történet került napvilágra, amit mindenki elől eltitkolt.

Mesélte, hogy hónapokkal ezelőtt felajánlották Vikinek, hogy felújítják a lakást, megcsinálják a fűtést, a fürdőt, kifestenek, kicserélik a nyílászárókat. Ehhez csak annyit kellett volna csinálni hogy Viki két hétre beköltözik egy panzióba, ahova macskát is vihet. Kifizetik neki, és mikor letelik a két hét, uganazért a lakbérért visszamehet a felújított lakásba. Viki nem ment bele, többször is kérlelték, nemet mondott. Nem vállalta a macerát. Ez jellemző volt. Ezt a sztorit sem tudtam. Miről beszélgettünk akkor naphosszat? A semmiről, azokról a dolgokról, amik nem járnak konfliktussal. Ismert, hogy nagyon hirtelen ember vagyok, nem finomkodom, nyersen odavágom, amit gondolok. Ettől gondolom félt. Félt, mert tudta sok esetben igazam van. 

Ugyanakkor fura, mert mindig voltak problémák a lakással, nem volt jó a fűtés, nem volt elég konnektor, penészesek voltak a falak, húzott az ablak, a bejárati ajtó is hagyott némi kívánnivalót maga után, alig lehetett rendesen becsukni. Viki mindig mondta, hogy szólt, majd jönnek a szerelők, aztán vagy nem jöttek, vagy jöttek, de nem volt alkatrész, vagy nem is tudom. Utólag már azt látom, Vikinek nem volt elég türelme ahhoz hogy ezt végigcsinálja. Nem csak a teljes felújítást, amit senkinek nem mondott, de egy- egy dolgot sem. Nem érdekelte, mint ahogy olyan dolgok sem, hogy például kiégett az izzó a csillárban. Nem nagy dolog, de javít az ember közérzetén, és tesz érte, hogy jobb legyen. Apróság de ha valamit veszünk a lakásba, attól jobb lehet a közérzetünk, hogy nem a rossz, régit használjuk, hanem újat. Őt nem érdekelte, semmi sem érdekelte. Pedig egy szavába került volna, megvettem volna az izzót (mint ahogy meg is tettem egyszer), és becsavartam volna. Amikor nem volt hosszabbító, már mentem is, megvettem, visszavittem, megoldottam. Helyette.

Akkoriban írtam neki, hogy költözzön el, üvölt a szomszéd Erzsébet, le van rohadva a lakás, keressünk ennél jobbat, sokat fog változtatni a hangulatán ha nem egy sötét földszinti lakásban kell laknia. Úgy tűnt érdekli a téma, megnézegette a hirdetéseket, amiket átküldtem neki, írt is mindegyikre valamit, leginkább azt, melyik, miért nem jó. Valóban nem találtunk tökéleteset ennyi pénzért. Mindig azt mondta, szeretne a környéken maradni, minél közelebb hozzám. Biztonságot jelentett neki, hogy itt vagyok mellette, tud segítséget kérni. Meg is történt, csak sajnos túl későn. 

Felmerült az is, hogy abban a házban nézzünk lakást, ahol én lakom, volt is egy, aminek ugyanaz a tulajdonosa, mint az én lakásomnak, volt is hogy kiadó volt, de akkor Viki még a férjével lakott. Elég drágák ebben a házban a lakások, szinte luxusnak számít az adottságaival. Belegondolva, nem tudom, hogy tudnék e itt lakni tovább, ha ebben a házban történik ez a szörnyűség. Így is nehéz az utcájában sétálni, pedig mennyire szeretem ezt a környéket.

Mindenért küzdeni kell, egy új fürdőszoba szőnyegért is tenni kell, mert el kell menni érte, egy új lakásért is, mert nyelni kell egy nagyot, és tovább kell menni, annak érdekében hogy az ember lehetőségeit figyelembe véve jobb körülményeket biztosítson magának. Túlélési ösztön. Azt hiszem az Vikiben nem volt meg. Nem küzdött semmiért, csak hagyta. Közben pedig eljátszotta, hogy a tulaj bár szereti, de link, mert nem csináltat meg semmit. Úgy hogy tálcán kínáltak neki egy felújított lakást két hét kvázi nyaralással. Nem lett volna tőle kevésbé hangos a lakás, vagy sokkal világossabb, de új lett volna. Ha új ruhánk van, egészen máshogy viseljük, mint egy régit, ami kopott, mint ahogy egy új lakásban máshogy ébredünk, ha tiszta a fal, záródik az ablak, nem megy ki a hideg, nem beszélve arról hogy pénzünk is marad, hogy már nem az ősrégi fűtőtesttel kell melegíteni a szobát, vagy ebben az esetben az udvart.

Ma is összefutottam Erzsébettel, megint a házzal szemben beszélgettünk, megint megjelent egy újabb ember, ezúttal az új szomszéd, a meleg fiú, Danika anyukája, aki halála előtt pár nappal átment Vikihez. Szoktak találkozni, úgy is, hogy most Danika külföldön van nyár végig munka ügyben. Már tudta, de ha nem tudta volna, Erzsébet azonnal tájékoztatta volna, amit nem bántam, nem tudtam mindenkinek elmondani, nem is ismertem mindenkit. Vele is beszélgettem kicsit, mint mindenkivel, végeztem a feladatom.

Gyerekként sohasem értettem, hogy ha haláleset történik, miért nem sír mindenki nulla- huszonnégyben, hogy fér bele akár egy mosoly, hogy tudnak létezni, dolgozni, egyáltalán folytatni az életüket. Mára megtanultam, és anyukám szokásos mondása is ezt bizonyítja.

„Azért ember az ember, hogy uralkodjon magán.“

Ezt ismételgettem, mikor be kellett lépnem az üres lakásba, az emlékek közé, amikor remegve nyiottam ki a lakást, amikor vért kellett felmosnom a padlóról, vagy csak amikor észnél kellett lennem. Nem ülhettem le egy padra zokogni, nem engedhettem meg magamnak, és nem is lettem volna rá képes. Feladatom van, és ez talán segít abban hogy ne gondolkozzak. Ne hibáztassam magam, ne lovagoljak a „mi lett volna ha“ kezdetű mondatokon, és ne kezdjek értelmetlen, véget nem érő elemzésekbe. Elméletben működik, de sokszor elfog a kétségbeesés, de akkor muszáj megráznom magam.

Ma volt az állatorvosnő, meg Dénesi bácsi beoltani a macskát. Másfél órás jelenet volt, nem gondoltam volna hogy ennyire nehéz lesz. Persze, azzal nem számoltam, hogy a macska meg fogja érezni, hogy orvos jön hozzá, két idegen ember. A féreghajtót szájon át viszonylag egyszerűen beadták neki akkor még nem volt bizalmatlan, de utána esélytelen volt elkapni. Miközben tartották a macskát a szűk előszobában, megérkezett a közvetlen szomszéd néni, Klárika, aki szintén jóban volt Vikivel (ki nem?), ránktörte az ajtót két szál fehér rózsával, hogy jelezze, leteszi az ajtóban. Szegényt szinte ki kellett zavarnom, mert hárman küzdöttünk Murci ellátásával. Majd becsengetek hozzá és megköszönöm, de nem tudok egyszerre ennyi dologra figyelni, gyakorlatilag sokkhatás alatt cselekszem.
Mikor már faladta volna a csapat, mert a macska üvöltött, elbújt, folyamatosan fújt, támadott, mondtam, hogy ebből a lakásból senki nem mehet úgy ki, hogy a macska nincs beoltva, szóval bármi áron, de meg kell csinálni, nincs másik időpont, nincs több lehetőség, ezt is nagyon nehéz volt megszervezni.

Már párnákkal, bekerítéssel, és egyáb praktikákkal próbálkoztunk, amikor a macska beszaladt a fürdőszobába. Ott sikerült elkapni, de én akkor már a lakás lehető legtávolabbi pontján álltam, a sírás határán, nem bírtam hallgatni, ahogy a macska visít, annyira sajnáltam. A macska azonban kiszabadult, és beszaladt a szék alá. A doktornő szinte messziről beleszúrta a bódító injekciót, majd megvárták hogy a galérián hasson a szer, ahova Murci még utolsó erejével felmenekült.

Egy idő után Dénes bácsi felment érte, és lehozta a tehetetlen testet. Én akkor már az ajtó előtt, az udvaron mászkáltam fel, s alá. Azt még láttam, hogy a hűtő tetejére fektetik, és elkezdenek vért venni a teszthez, és beadni az oltásokat. Úgy éreztem magam, mint aki a kórházban járkál a folyosón, miközben a felesége bent szül, remegtem az idegtől. Néha benyitottam, érdeklődtem, minden rendben van e. Látták rajtam, nem viccelek, mikor azt mondom, egyszerűen képtelen vagyok elviselni az állatok szenvedését, még akkor is ha nem bántották. Megszakadt érte a szívem, és Viki helyett is izgultam érte.

Miközben remegve toporogtam kint, azon gondolkoztam, mi van, ha a macska beteg? FIV – re tesztelték, ami a macskáknál az AIDS, csak nem olyan jó kilátásokkal. Mi van ha a macska AIDS-es? Nem lehet ekkora fordulat az amúgy is túlzó sztoriban, nem akarok már több sokkot. Akkor mit csinálnak vele?  Nem sokkal utána a doktornő is feltette ezt a kérdést, hallottam kintről. Dénes bácsi megnyugtatta, hogy akkor is elviszik, csak elkülönítik.

Kicsit megkönnyebbültem. Pár perc telt el, amikor kintről meghallottam a jó hírt.

“Negatív.”

A macska egészséges.

Miután minden kezeléssel, oltással végeztek, megkapta az “ébresztő injekciót”. Megvárattam velük, míg teljesen magához tér. Hívtam Dénes bácsinak taxit, kicipeltem a csomagok egy részét, hogy ne jövö hét kedden kelljen mindent elvinni, és nagyon megköszöntem mindenkinek. Minden költséget kifizettem, majd hazasétáltam. Sápadt voltam, izzadt, és remegtem. Kedden viszik el, nem lehet előbb, mert ki kell alakulnia a védettségnek.

Még írtam üzenetet a doktornőnek, hogy köszönöm még egyszer a segítséget, amire azt írta, jó ember vagyok, hogy ennyire törődöm ezzel a macskával. Ezen is sírtam, most már bármin tudok, nem mintha eddig nem tudtam volna, csak nem volt rá időm.

Dénes bácsi kifele mondta, hogy ha lenne egy nagy ketrec, akkor nem az erdészetbe vinné ki, hanem nála lehetne, és onnan megpróbálna örökbe adni. Kell a ketrec, mert a következő oltásig el kell különíteni. Nem értettem pontosan, hova kerül, de bízom Dénes bácsiban, más választásom nincs is, és abban a tudatban szeretnék élni, hogy mindent megtettem Viki macskájáért. Rendelek holnap egy ketrecet, a legnagyobbat amit árulnak.

Mikor bezártam az ajtót szembesültem, hogy a két virág ott hever a bejárat előtt. Még hivatalosabb lett, még valóságossabb, bizonyíték is van rá.