Mióta ilyen kedves a macska, naponta kétszer járok etetni. Fel sem fogtam, mi történt, és szerintem nagyon sokáig nem is fogom, egyszerűen képtelen az agyam arra hogy befogadja.

Mikor mentem a lakásba, kint ült a házzal szemben Erzsébet, a szomszéd, aki Viki felett lakott.

Sok gond volt vele, mondta is a tulaj, mikor kivettük a lakást, hogy van egy lakó, aki sokszor kiabál. Azt gondoltuk, néha üvölt egy jót, és ennyi. Később kiderült, hogy ennél azért többről van szó. Erzsébet az igazi körgangos ház karakter, eléggé megkeserítette a lakók életét. Folyamatosan üvöltözött a lányával, aki Viki elmondása szerint folyamatosan kész volt valamitől. Amikor a lány nem volt otthon, halkabb lett az élet, kevesebb lett a csapkodás is. Emlékszem, mikor pakoltunk be, odeköltözésnél alig két évvel ezelőtt, összefutottam vele a gangon. Egyből tudtam, róla van szó. Bemutatkoztam illedelmesen, nagyon kedves voltam vele. Megkérdeztem, merre van a kuka, mert tudtam, ő tartja rendben az egész házat, ha kérdezek, amire válaszolhat, talán közelebb kerülünk egymáshoz.

Bár én nem laktam ott, sokat látott, így azt hitte, Viki férje vagyok. Mindig kérdezte, hogy hogy van az ura?

Viki sose szállt vele vitába, nem cáfolta, így maradt.

Rengeteget röhögtünk Erzsébet legújabb történetein, amit úgy keltettem életre, hogy csináltam egy kamu Facebook profilt, egy kitalált vezetéknévvel, és bejelöltem azt a pár embert, aki hallomásból már ismerte az asszonyt, akit kezdtünk megkedvelni. Viki titokban fotózta, amit feltöltöttem az oldalra, háttérbe photoshoppolva különböző tájakat, Erzsébet socail media content lett. Persze, senki nem láthatta, csak az a négy ember, aki járt már valaha Vikinél, és elcsípte a hangos kurvaanyázást a gangon. Volt hogy Vajna Timivel pózolt egy magángép előtt, volt hogy az angol királyi család egy rangos eseményén vett részt, és olyan is ahol rögtönzött klasszikus zenei koncertet adnak a gangon, ahol Viki ült az odaszerkesztett zongoránál.

„Gyertek koncertre, szarok!“ – írta.

Mindig posztolt, anyázva, üvöltve az üzenőfalon, és üzengetett Vikinek. Nagyon jól szórakoztunk rajta, az életünk részévé vált. Közben folyamatosan attól „féltünk“ hogy lebukunk, vinnyogtunk, mikor elképzeltük, hogy egyszercsak ránk ront a nem kis terjedelmével, és a fejünkre ül. Mindig mondtam Vikinek, azt bizony nem élné túl. Továbbra is gyakran üvöltött hosszú órákat reggelente, de mint embert megszerettük, mögé láttunk, ugyanakkor jól is szórakoztunk rajta ahogy terkerte a káromkodásait.

Erzsébet pont ott volt, mikor Vikit elvitte a mentő. Épp mentem vissza a mentőkkel való telefonbeszélgetés után, mikor összefutottam vele a gangon. Mondtam neki, hogy Viki rosszul van, várjuk a mentőt, vérzik. 

Kérdezte, segíthet e, mondtam, köszönöm, nem.

„Nagyon szeretem a Vikit.“ – vallotta be esetlenül.

Visszamentem a lakásba, és elmondtam Vikinek, hogy azt üzeni Erzsébet, hogy szeret. Mennyire abszturd hogy az utolsó mondataim egyike ez volt amit Vikinek mondtam. Nem azt hogy szeretlek, és nem azt hogy örültem, hogy az életem része voltál. Honnan tudhattam volna, hogy meg vannak számolva azok a mondatok, amiket elmondhatok neki. Nem tudtam, hogy mi az utolsó. Sose lehet tudni.

Kint ült Erzsébet a padon, odaültem mellé. Párszor láttam már ugyanezen a padon ücsörögni, de akkor nem volt egyedül, így nem mentem oda. Akkor még Viki élt.

Köszöntem, lerogytam vele szemben, és csak annyit mondtam.

„Meghalt Viki.“

Láttam rajta, hogy megdöbben a hír hallatán. Látta mikor kiviszik a mentősök, mert mindig a ház előtt kavar, mintha az egész környék az övé lenne, de nem számított erre. Elmondta megint, hogy nagyon szerette, én pedig azt hogy elmondtam Vikinek, pont egy hete, amikor visszamentem a lakásba hozzá, a találkozásunk után. Elérzekenyült, ő maga sem tudott mit kezdeni ezzel az egésszel. Biztosított arról, hogy ha valamire szükségem van, szóljak.

Közben kijött a kapun egy idős néni, aki szintén a házban lakott. Miközben haladt felénk, Erzsébet odakiabált neki.

„Meghalt a Viki!“

„Ki?“ – érkezett a válasz a nénitől aki épp akkor ért a padhoz, átadtam neki a helyet, leült.

„Az a kis vékony nő, tudod...“ – folytatta Erzsébet.

„Az aki a fél lábú alatt lakik...? „ – értetlenkedett tovább Rózsika

„Nem, aki majdnem alattam. Tudod, a szőke, nagyon vékony.“ – mutatta fel kisujjat Erzsébet nyomatékot adva annak hogy Viki valóban alig volt több, mint negyven kiló.

Nem voltam benne biztos, hogy Rózsika tudatában van, kiről van szó, de bekapcsolódott a beszélgetésbe. Sajnálta, így félig ismeretlenül is.

Egy ponton Erzsébet odafordult hozzám.

„Hogy dolgozol?“ – kérdezte. Le sem esett, miért kérdezi, ezért adtam egy kitérő választ.

„Össze-vissza.“

Nem is értettem, miért kérdezi, ameddig nem fordult oda a padon pihegő Rózsikához, akin annyi smink volt, hogy Erzsébet meg is jegyezte, hogy az egész arca rúzsos. „Az májfolt.“ – tette helyre a dolgokat a szomszéd.

„Repülőgépet vezet!“ – mondta Erzsébet büszkén majd a fejével felém biccentett. A még nagyobb nyomaték kedvéért egyik ujjával rám is mutatott.

Akkor jöttem rá, hogy miről van szó.

Viki azt mondta neki, hogy pilóta vagyok. Mikor kérdezgette Erzsébet, hol vagyok, mondta Viki hogy épp hol. Mikor már sokadik desztináció jött szóba, rákérdezett, hogy „mivanpilóta?“, és kapott rá egy „igen“ választ. Az igaz volt, épp hol voltam, de az nem hogy pilótaként. Ezen is rengeteget röhögtünk, hogy mennyire menő hogy pilóta vagyok. Viki ezt is jobbnak látta ráhagyni, mint azt is, hogy a férje vagyok. Örült hogy pilóta a férje.

„Ha van valami olcsó jegy, szóljál.“ – folytatta Erzsébet a hazugság cunamiból kerekedett sztorit.

„Jó.“ –zártam le a témát.

Bazmeg Viki!

Annyira megírnám neki, annyira röhögne rajta, hogy ennyire extrém történetbe kevert.

Azt hogy nem vagyunk házasok, elmondtam neki amikor belekezdtem a szomorú hírbe, nem akartam hogy özvegyként tekintsen rám bárki, pont elég az hogy a legjobb barátomat veszítettem el. Megkérdezte, sose jártunk e, mondtam, hogy nem. Ezután még jobban meglepődtem a pilóta topic-on, mert azt hihettem, innentől semmit nem vett komolyan.

Viki itthagyott ezzel az Almodóvár filmbeli szituációval, amit a rendező annyiszor megcsavart, ahányszor lehetett, és közben valószínű drogokat is fogyasztott.

Miután írtam mindenkinek, hogy mi történt, hogy ne abból vegyék észre, hogy egyszerűen eltünt Viki, belémhasított egy név.

Ilcsi!

Ilcsit akkor ismertem meg, amikor Vikit. Együtt laktak a belvárosban, sokat jártam oda, mert Ilcsivel elkezdtünk járni. Idősebb volt nálam, tapasztaltabb az életben, és teljesen szét volt csúszva. Akkor nagyon bírtam, inspirált, de utána meg is szakadt a kapcsolat, mert egyre nehezebben viseltem el. Egyszer még meglátogattam Londonban, de utána semmi. Viki párszor mesélte, hogy szokott vele telefonon beszélni, és hogy mennyire fárasztó. Azt el tudom képzelni, nekem sem volt sokszor tüelmem hozzá, csak amikor zsenge kamasz voltam.

Pont mentem át Viki lakásába aznap sokadszor, hogy áthúzzam egy gurulós bőröndbe a kétszer 15 kiló száraztápot, mikor hívott. Mondtam, nem tudok sokat beszélni, de így is több mint tíz perc lett. Semmit nem sejtett, még távolabb volt mint bárki más, csak a socail media felületekről tájékozódott, így a kép ami benne élt, még távolabb volt a valóságtól. Mennyire szánalmas amúgy ez, le kell csökkenteni ennek a jelentőségét, mert nekem is olyan érzésem volt, mintha minden nap találkoznék Vikivel, hiszen chat, email, ilyenek, közben pedig egy hónapja nem láttam. Ijesztő.

Ilcsi nagyon sírt, teljesen sokkot kapott. Semmit, még annyit sem sejtett, mint az itthon élő barátai, teljesen a semmiből kapta a hírt, hogy meghalt egy barátnője. Meg kellett nyugtatnom, válaszolnom kellett a kérdéseire, sokadszor, józanul, higgadtan.

Ő abban a tudatban volt, hogy Viki karrierista, rengeteget dolgozik, nincs ideje enni, és annyit stresszel hogy nem is menne. Ilcsi fejében kialakulhatott egy határozott nő képe, aki üzleteket köt, pénzt keres. Közben ennek nem sok köze volt a valósághoz. Viki szerette azt bizonygatni, mennyit dolgozik, miközben mindenki aki közel volt, látta, hogy nem teljesen így van. Szinte délelőtt járt dolgozni és nagyon gyakran négykor ment haza, maximum ötkor. Amikor leadás volt, akkor tudom, hogy sokat dolgozott, de az esetek többségében a nap felét végigchateltük, azt a felét főleg, amikor a munkahelyén volt. Nem mondom, hogy nem jó szakember, biztos jó volt abban amivel foglalkozott, de akkor miért kell felnagyítani mindent?

Semmi gáz nincs ezzel, de miért kell többnek mondani valamit? Attól jobb lesz? Saját magának tudnia kellett az igazságot. Vagy ennyire nem érdekelte, mi a valóság? Sok más dologgal kapcsolatban is így volt, hogy valamit túlvetített. Sokkal egyszerűbb volt valamiről többet mondani, mint tenni érte, hogy valóban több legyen. Lehet hogy ebben volt egy lepattintás is Ilcsi felé, ezzel hárítva amit nekem is elmondott, hogy hívta ki Vikit Angliába, látogassa meg. Összezárva Ilcsivel, azt hiszem értem, miért nem akart menni.

Holnap jön az állatorvos meg Dénes bácsi a macskához. Nagyon jó lenne, ha mégis valahogy megoldaná hogy elviszi és addig külön tartja, amíg nem alakul ki a védettség. Így is készülök, hátha működik.

Ma összesen négy órát beszéltem telefonon erről különböző barátokkal. Nagyon kimerültem, remeg kezem- lábam, annyira fáradt vagyok. Úgy érzem magam, mint egy szociális munkás, nem, nem csak úgy érzem magam, hanem szociális munkás vagyok. Nem merek belegondolni abba, hogy mi történt, mert intéznem kell a dolgokat. Nem menekülhetek el.

Viki volt férje, Ákos küldött este üzenetet, többet is. Sosem voltunk barátok, azt gondoltam nem kedvel, lehet így is volt, meg azt is hogy talán azt gondolhatja, rossz hatással vagyok a felségére. Nem is sejtette, hogy én mindig mellette álltam, amikor felmerült a neve a házasság vége fele. Mindig mellette kampányoltam. Azt írta, köszöni hogy vigyáztam Vikire, és hogy fegyelmezetten intéztem mindent az elmúlt napokban.

Tehetetlenség.

Aggódás.

Harag.

Szeretet.

Ezeket sorolta fel, amiket érezhettem én is, mint ahogy ő Vikivel kapcsolatban. Amikor nem tudsz mit tenni, sorszserű az egész. Felvetette találkozzunk, ha nem is voltunk jóban, van egy közös pont az életünkben. Nagyjából együtt ismertük meg Őt.

Ákos teljesen összeomlott, szerintem most esik le neki minden, ami eddig történt, beleértve a válást is. Fel sem fogta, mi történt körülötte, és már véget is ért. Nagyon szerette Vikit, aki az ujjai köré csavarta, és kicsit talán tönkre is tette. Nem szándékosan, nem akarattal, csak egyszerűen ha szeretnek, és mi nem pont úgy, vagy annyira, akkor a másik sokat sérülhet. Itt is sokat sérült mindkettőjük.

Viki konkrétan belehalt, Ákos pedig képtelen továbblépni.

Beszéltem Rachellel, akivel Vikin túl megbeszéltük, mennyire gáz a social media, mennyire műanyag, és milyen káros tud lenni. Én sem vettem észre, hogy az utóbbi időben mennyire keveset találkoztam Vikivel, hiszen minden nap kapcsolatban voltunk virtuálisan. Sok emberrel évek maradtak ki, de mivel láttam őket napi szinten, fel sem tűnt. 

Aki nem volt közel Vikihez, és csak a Facebookon látta, az azon túl hogy nem néz ki túl jól, ételekről szóló posztokat látott, mintha enne, programokról, mintha minden rendben lenne. Saját magunknak is bizonygatjuk, hogy milyen jó az életünk, és itt is előjön, amit Vikinél sokszor éreztem, könnyebb megmutatni, mint tenni érte, hogy valóban olyan legyen, mint amilyennek láttatjuk.

Enikő mesélte ma telefonon, hogy idén februárban találkozott Vikivel, beültek egy italra. Mikor végeztek, Viki mondta, menjenek hozzájuk, de Enikőnek nem volt kedve, így elbúcsúztak. A búcsúból a Deák tér közepén egy csók is lett. Viki ezeket csak ártatlan kitekintéseknek fogta fel, és Enikő sem tulajdoníthatott neki túl nagy jelentőséget, bár neki valós kapcsolata is volt nővel, ellentétben Vikivel.

Szóval csókolóztak este a város közepén, amikor Enikő arra lett figyelmes, hogy Viki a földre esik, magával rántva Enikőt is. Valakinek nem tetszett amit látott, és megrúgta Vikit. Nem látták, ki volt, mert hirtelen történt, és az illető hamar eltünt, de Viki a földre zuhant, és mikor felkelt nagyon fájt jobb oldalt bordája. Nem tudta Enikő pontosan megmondani, hogy a bordáját rúgták e, vagy az eséstől ütötte meg. Teljesen kiakadtak, jogosan, hogy valaki így fejezi ki a nemtetszését azzal kapcsolatban hogy két nő csókolózik az utcán, sötétben, a belvárosban. Viki tombolt, hogy meg fogja ezt írni, meg milyen országban élünk. Sosem mondta el nekem. Ezt sem. Pedig ha valaki, én egyetértettem volna a felháborodásával, és támogattam volna mindenben.

Ugyanekkor történt, és csak most raktam össze, hogy hallottam ezt a történetet, hogy Viki írta, fáj a jobb oldalon a melle alatt, a bordájánál. Akkor azt írtam neki, ott van a mája, ez nem vicc, ha az fáj. Meg akart győzni arról hogy az a másik oldalon van, de tájékoztattam, nincs igaza. Amikor már a kórházban volt, és láttam a korábbi leleteket, összeraktam, hogy valószínű valóban a mája fájhatott. Egészen eddig. Enikő mesélte, hogy sokáig fájlalta utána, ami egyértelműen az ütés/ rugás következménye lehetett.

Pár nappal az eset után felhívta Enikőt és mondta neki, hogy megrepedt a bordája, nem is ment dolgozni. Volt orvosnál, megröntgenezték, és megállapították, hogy megrepedt. Akkor Enikő ezt elhitte, de beszélgetve erről, most már ő sem tartja életszerűnek hogy Viki elment volna a bejelentett lakhelyéhez tartozó SZTK- ba, ami nem volt közel a mostani lakóhelyéhez. A munkahelyével szerződésben lévőbe nem mehetett, hiszen az ilyenekre nem terjedt ki, és különben sem ment vissza előző nyár óta folytatni a kivizsgálást. Valószínű csak mondta, hogy elejét vegye annak hogy Enikő erősködni kezdjen, ha fáj, menjen orvoshoz.

Erre nekem azt mondta, beszorulhatott a levegő. Mondta úgy hogy pontosan tudta, hogy mi történt, volt mögötte egy valódi sztori. Hagyta hogy baszogassam azzal hogy lehet, hogy a mája fáj. Ráadásul úgy hogy többször elmondta, hogy még mindig fáj, és valami rémlik is, hogy nem ment dolgozni, azt hogy egy hétig, nem tudtam.

Ha nem akart elmondani az igazságot, akkor miért panaszkodott, mintha nem tudná a fájdalom okát? Miért játszotta el a tudatlant? És a legfontosabb, miért nem bízott bennem, hogy ezt elmondja? Felbasztam volna magam? Nagyon, de ő is, ezzel csak támogattam volna őt. Nekem alap lett volna hogy szinte azonnal, első dühömben felhívjam, és elmeséljem.

Bárcsak válaszolni tudna ezekre a kérdésekre, mint olyan sok mindenre, ami nem tiszta az üggyel kapcsolatban. Válaszolna, hogy mi történt aznap, meg előző nap, amikor látni lehetett (volna) a tragédiát, miért titkolózott, mi játszódott le benne.

Senki nem fog már válaszolni, csak azok a történetek segítenek némileg összerakni a képet, amik most, utólag kiderülnek.
Mindenkinek van több is, olyan mintha Viki profin keverte volna ezeket a kártyákat, de azt hiszem, nem mindig volt tisztában azzal, kinek mit mond.

Nem éreztem rajta érdeklődést és lelkesedést sem az utóbbi időben, tényleg mintha kívülálló lett volna, egyfajta lebegés állapotban. Folyton visszapörgetem az eseményeket, mik lehettek a jelek, de tudom, ennek semmi értelme nincs. Ha tudtam volna hogy ez az utolsó email, az utolsó szó, az utolsó tanács, lehet, mást mondok. Nem tudjuk, soha sem tudhatjuk mi lesz az utolsó.

Sokszor eszembe jutott, hogy baj lesz, rettegtem tőle, hogy egyszer bekövetkezik, de most hogy megtörtént, rájöttem, nem vettem komolyan a saját érzéseimet sem. Valahogy a baj alatt a halál nem jutott eszembe, mint eshetőség, még akkor sem, ha volt hogy magamban ez is előjött, de nem gondoltam komolyan.

Sokat aggódtam, mikor nem vette fel a telefont, mikor nem válaszolt, mikor szomorú volt, mikor nem voltam elég ahhoz hogy felvidítsam.

A legrosszabb dolgok jutottak eszembe, de most, a lehető legrosszabb után nem tudja felfogni az agyam.