Bencéhez mentem délután, vagyis Biankához, vittem neki tojást ajándékba, de mivel nem volt bent, elindultam Bence felé, mert tudtam, együtt vannak. Spotify-t hallgattam, beállítottam, javasoljon nekem számokat, nem volt kedvem egy konkrét zenéhez sem.

Mikor már közel voltam, Aretha Franklin Son of preacher man száma ment, nem az a verzió, ami a Spar-ban, pontosan egy hete, hanem egy általam még kevésbé ismert, tele Halelujah-val. Megborzongtam, hogy megint ez szól, és vajon mi lehet Vikivel. Pont vége lett, odaértem Bence munkahelyéhez, és abban a pillanatban csörgött a telefonom. Vali volt, gyorsan felvettem, fel sem fogtam, de tudtam, miért hívott.

Viki meghalt.

Mondtam valamit, de nem emlékszem, csak arra hogy azonnal le kellett ülnöm. Bence nem volt bent, leültem egy ház lépcsőjére, és csak néztem magam elé. Tudtam hogy ez fog történni, és azt is hogy mikor ez valósággá válik, teljesen más érzés lesz. Annyira letaglózó volt és erős, hogy teljesen összetörtem. Hívott Bence, hogy hol vagyok.

“Meghalt Viki.” – mondtam halkan.

Később odajött, ahol ugyanabban a pózban ültem, teljesen megsemmisülten. Felhívtam azokat akikkel napi szintű kapcsolatban voltam, nem tudtam sokat beszélni, de mindenki így volt vele. Azoknak, akikkel csak chat- ben voltam a témával kapcsolatban, azoknak írtam. Le kellett foglalnom magam, át kellett adnom, osztoznom kellett a gyászban azonnal, mert hatalmas erővel söpört át rajtam az érzés, olyan volt mintha összeroppant volna a gerincem.

Kerek egy hét volt, de szinte órára pontosan. Múlt hét kedden délre értünk be a kórházba, és negyed kettőkor hívott Vali. Lehet, nem egyből telefonáltak, de kerek egy hét. Anyukámnál is egy hét volt, kórházban hat nap.

Vali mondta a telefonban utána, mikor beszéltünk, hogy a család nem akar temetést, nem tudják, mit csináljanak majd a hamvakkal. Felvetette, hogy Viki nem akart temetést, és a tengerben szeretett volna nyugodni, ez valahogy szóba került. Egyébként én is. Mondtam, hogy ha elhamvasztják, és kiszednek egy jelképes mennyiséget a hamvakból, akkor én elviszem ősszel Dél– Spanyolországba, és beszórom a tengerbe. Teljesen abszurd erről beszélni. Kis mennyiség, Úristen!

Én csak segíteni akartam, de aztán kicsit tovább mentünk, és mondta, mi lenne, ha elvinném az egész urnát. Mondtam, hogy az nem fog menni, nem lehet csak úgy egy urnányi hamvat elszórni, az ajánlatom sokkal inkább jelképes mint funkcionális.

Közben pedig teljesen szürreális, hogy halála után nem sokkal erről beszélünk, de az az igazság, hogy az elmúlt egy hétben is felmerültek ilyen kérdések, mivel akkor már azt mondták hogy ez hamar le fog csengeni sajnos.

Nem sokkal utána kitöröltette a nővére a Facebook-ról egy kolleganője segítségével, inaktiválták a profilját. Nem szerettek volna semmit kommunikálni rajta, értesíteni azokat, akikkel csak a közösségi média felületein érintkezett. Nekem ez nagyon fura, bár én is írtózom amikor egy Facebook profil átalakul gyászoldallá, tele gyertyával, szomorú fejjel. Közben pedig felmerül bennem, hogy egyszercsak eltűnik, és aki nem volt közel hozzá, de ismerte és szerette, az honnan értesül majd arról, ami történt? Lehet hogy összefutok valakivel az utcán két év múlva, és teljesen naívan megkérdezi:

“Mi van a Vikivel? Rég láttam.”
“Viki két éve meghalt.” – érkezne a válasz egy olyan sokk után amire lehet hogy évek elteltével sem leszek felkészülve.

Eltűnt mindenhonnan, mintha nem is létezett volna, a sok közös kép, a vicces posztok, folyamatosan ott volt mindenhol.

Írtam mindenkinek, aki ismerte, és tudom, hogy szerette. Végigpörgettem az összes ismerősömet, és megírtam a rossz hírt, joguk van tudni, és én sem szeretnék “Hiányozni fogsz” posztokat kitenni.

Eszembe jutott, mikor mondta Viki anyukája azon a hétfőn telefonba, hogy szegény Vikit mennyi csalódás érte, hogy megszerette Botondot, és annak gyerekeit is, mennyire nehezen viselte a szakítást, meg a többi.
Nem akartam vitatkozni vele, mert mindenkinek más a története, de sajnos erről szól a felnőttkor. Szembe kell nézni a rossz dolgokkal, de a jó dolgokra is van befolyásunk. Rajtunk is múlik, miből lesz jó, és miből rossz. Muszáj felnőni, szembenézni, és megismerni magunkat annyira, hogy tudjuk, mikor mit kell tennünk, és ha rosszul döntünk, tudjunk korrigálni. Nem okoskodok, ebben a helyzetben meg aztán pláne, de sok gondola pörög az agyamban amióta ez zajlik, de most egy olyan ürességet is érzek, hogy lebénult tőle az egész agyam. Eddig tudtam, hogy lélegzik, és bár nem volt racionális remény, a csodában mégis hittem, csak nem akartam bevallani sem magamnak, sem másoknak. 

Nem merek átmenni a macskához, nem vagyok képes a szemébe nézni, és “elmondani” neki hogy meghalt a gazdája. Rettegek ettől, ezért is szóltam Bencének hogy bármennyire is későn jön, jöjjön át velem.

Átmentünk Murcihoz, aki tegnapról mára megszelidült. Életében először engedte hogy megsimogassuk, dorombolt, bújt, teljesen megváltozott. Pontosan érezte hogy meghalt a gazdája, és nincs más választása. Nem kell küzdenie már, ránk van utalva. Tudta, hogy nem kell várnia már, nem fog visszajönni, nem fogja megsimogatni úgy, ahogy csak ő tudta, be kell érnie velünk. Teljesen ledöbbentünk, nem hittük el hogy ez történt, annyira hihetetlen az egész. Tudom, hogy az állatok mennyire okosak, de erre nem számítottam. Nem gondoltam arra, hogy egyik napról a másikra egy kezelhetetlen macskából szelíd és kedves állat lesz, hogy pontosan tudja, mi történt, lehet hogy már előbb, mint mi.

Nehéz volt nem elsírni magam, amiben volt már este részem, amikor meghallgattam pár közös dalunkat. Úgy gondoltam, ma eddig el kell jutni. Többször lesz ilyen, de az első sokkot fel kell dolgozni.

Elképzelésem sincs, hogyan fogom ezt kibírni.

Javier becsukta maga mögött az ajtót, nagyot sóhajtott. Ürességet érzett, de ez most más volt, mint eddigi életében. Olyan erősen telepedett rá a magány, hogy beleborzongott. Nem tudta, mostantól mi lesz, bár eddig mindig felállt, most nem látta magát a jövőben. Fel sem fogta még, mi történt, de érezte, hogy olyan változás jött az életébe, ami nem tűnik el nyomtalan. Megváltozott a Világ körülötte és Ő maga is.