Írt Viki anyukája, hogy az 1% esély 20%-ra növekedett, mert megélte a reggelt. Van valami ismerősük vagy rokonuk, aki ott dolgozik, és be tudott menni hozzá, tudott információt szerezni a kollegáktól.

Nem tudtam akkor megállapítani, hogy igaz e. Anyukájának voltak és vannak fura dolgai, nem teljesen tiszta. Az is fura volt hogy írt Facebook chaten, és nem Vali szólt, akivel folyamatos kapcsolatban vagyok. Volt még egy fura dolog, mikor bent vártunk a sűrgösségi intenzív folyosóján, akkor értünk be fél órája, semmi infónk nem volt, akkor Viki anyukája Bencének Facebook chaten írt sok szivecskét. Nem chateltek soha, nem is ismeri, csak tudta, hogy a barátom és a Facebookon bejelölték egymást. Akkor még a szülei semmit nem tudtak, Vali úgy döntött, akkor szól nekik, ha információ is van. Nem tudta, mi történt, sose ír Bencének, nem is találkoztak személyesen. Mennyire abszurd az egész. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez még csak a kezdet, egy Almodóvár filmbe csöppentem, aminek minden mozzanata csöpög az abszurd dolgoktól.

Írtam Tóninak meg Valinak, hogy igaz e a hír. Vali nem is hallott róla, de felhívta az anyját, aki megerősítette. Nem is értem, miért nem neki szólt először. Azt mondják, a szervezetén múlik minden, mivel leállt a veséje és a mája, azt várják, hátha beindul a vérkeringés magától. Talán mert fiatal szervezet, az jelenthet némi esélyt, bár az a szervezet nem volt élete teljében. A 20% is nagyon kevés. Többen is rákerestünk az Interneten, és azt írják, maradandó károsodás nélkül nehéz megúszni. Mozgásszervi, agyi visszamaradások, a beteg sok esetben ápolásra szorul.

Ezzel mit kezdenénk?

Akarná ezt Viki?

Hogy másoktól függjön?

Nem gondolom.

Persze, érthető módon mindenki beindult, hogy de jó, van javulás, esély a gyógyulásra. Bencén és rajtam kívül senki nem tudott józanul és racionálisan gondolkozni, irreális elvárásokat támasztottak. Megértem, de én ennél racionálisabb vagyok ilyen dolgokban. Ott voltam, láttam, hallottam, végig asszisztáltam az egészet. Nehéz bevallani, de igaz. A végén már mi éreztük magunkat érzéketlen szarfejeknek, akik lemondóan nyilatkoznak Vikiről. Akik nem látnak arra esélyt hogy Viki egyik pillanatról a másikra visszatér az életbe, mintha semmi sem történt volna.

Vivien, Viki volt kollegája, és barátnője hívott, hogy volt bent Vikinél. Bence mondta, hogy már tegnap be akart menni, és nehezen értette meg, hogy nem engednek be senkit, és ne tegye ki magát ennek. Felvettem a telefont, a vonal másik oldalán a sokkosan zokogó Vivien volt, aki nem tudott beszélni, annyira sírt. Kértem, nyugodjon meg, visszahívom tíz perc múlva. Beengedték látogatási időben, látta Vikit. Azt mondja, annyi folyadékot nyomnak bele, hogy az egész teste fel van puffadva. Az arca, a hasa, mindene.

Most oldalt fekszik, és megengedték hogy Vivien megsimogassa a kezét. Kitették oldalra, hoztak egy széket az ágy mellé, és engedték, hogy hozzáérjen. Tegnap mikor Vali és Bence voltak bent, akkor Vali feltette a kérdést, hogy megsimogathatja e. Az orvos meglepődött a kérésen, de gumikesztyűvel megengedte. Azt mondta, nem tudhatják van e bármi fertőző betegsége, így jobb óvatosnak lenni. Most ez nem volt. Vérzik a nyelőcsöve, lehet hogy onnan jött a vér. Fentről lefele folyt vagy alapból felülről jött, csak félreértettem vagy Viki beszélt már félre. Nem lett volna akkor véres a szája?

Vivien teljesen kikészült, szerintem megbánta, hogy megnézte, Tudom, sokan ezt búcsúként élik meg, meg pótolni akarják az elvesztegetett időt, de van olyan szint, amikor nem teszed ki magad ennek. Anyukám kvázi haldoklása, amit végignéztem is olyan sokk volt, hogy ha nem muszáj, akkor ezt kihagyom. Ráadásul Vivien egy éve összeveszett Vikivel, nem is beszéltek azóta. Így ha lehet még rosszabb, valóban benne van az elvesztegetett idő faktor is.

Sokan hívnak, írnak egész nap, mindenkivel megbeszélem ugyanazt, ez nekem is jót tesz, ha beszélünk róla, az mindig segít. Anyukámnál is ezt csináltam, ösztönből. Beszéltem és írtam. Páran mondták hogy szeretnének bemenni, például Klaudia is, a főnök felesége, Viki munkatársa, akivel jóban voltak. Meg Csilla, szintén kolleganő, vele találkoztam párszor. Mindenkinek elmondom én is, Bence is, hogy szerintünk nem akarják látni. Nem úgy kell elképzelni, hogy csukott szemmel, nyugodtan fekszik, kisimult arccal, hanem egy torz ember, bármennyire is rossz ezt leírni, akiből csövek lógnak ki, és ha a gépek nem működnének, ő sem lélegezne.

Nem tud semmiről, nem érzékel semmit, valószínű azóta mióta kivitték a mentőhöz. Én láttam utoljára tudatánál. Amint megérkeztem, el tudta engedni magát, mert ott voltam, hogy megmentsem.

Viki szülei továbbra sem akarnak Budapestre jönni. Nem tudnak semmit csinálni, nem akarják így látni, de én azért a közelben szeretnék lenni, ha a gyerekem haldoklik egy kórházban. Szerintem ösztönből jönne. Furák nagyon, Vali mesélte, hogy hétvégén, az eset előtt két-három nappal, az Apja születésnapján volt egy olyan kijelentése a lányáról, hogy „lehet hogy most láttuk Vikit utoljára.“ Remélem Viki nem hallotta.

Ott van a macska a lakásban, aki sose szeretett engem. Igazából senkit sem, csak Vikit. Majdnem mindenkit megtámadott, nem lehetett elmenni sem mellette, mert beléd kötött. Voltam ma is etetni, de pár percet bírtam. Egyrészt a lakás, a Viki lakása, miközben ő élet és halál között, a sok vér, ami fogadott mikor tegnap beléptem, és a macska aki folyamatosan támad. Kicseréltem az almot, megetettem, és eljöttem. Valamit kezdeni kell vele, de meg kell várni, mi lesz Vikivel. A remény minimális, de akkor is. Közben pedig nem vesztegethetem az időt, mert el kell dönteni, hova kerüljön, nem maradhat sokáig egyedül egy rossz levegőjű lakásban. Még tegnap a kórházban Bence felhívta egy macskamentő ismerősünket, mit javasol. Neki is el kellett mondani, hogy a macska nem szocializálódott, vad. Ő egy dolgot javasolt, hogy vegyük el az ételét, három nap múlva kijönnek, befogják, és elaltatják. Mikor ezt meghallottam, majdnem elsírtam magam.

Nem fogom hagyni hogy Viki macskáját megöljék. A menhelyen teltház van, és vad macskával amúgy sem tud mit kezdeni. Mindenkinek megemlítettem, hogy szeretném megmenteni Murcit a nem túl jó sorsú macskát, akinek élete most lesz csak igazán nehéz. Szeretném ha nem lenne az. Sokat jelentett Vikinek, ez lenne a kívánsága neki is.

Volt 180 000 Forint megtakarított pénze, egy része már nálam, a másik pedig a lakásában, amit nem tudott már áthozni. Valival azt beszéltem, a macskára költöm, ami kiadás van vele kapcsolatban, azt kifizetem. Piri, a barátnőnk felvetette, hogy talán mehet a szülei tanyájára, ha megszokja, jó élete lesz.

Aztán vissszakozott, hogy mégse a sok állathoz menjen plusz macerának a szüleinek, hanem a tesója kertjébe, ahol nem mehet be, elvileg nem etetik külön az állatokat, azok maguk megoldják (ezt nem is értem), de ha adok tápot, azt persze oda tudják neki adni. Vasárnap el is vinné magával, csak előtte meg kell oldani a veszettség elleni oltását. Bizonytalan vagyok, hogy egy lelki sokkon átesett állat, aki eddig bent volt tartva, mit fog kezdeni kinti macskaként magával. Állítólag pár napra nagy ketrecbe lenne zárva, majd mikor megszokja, kiengedik, de akkor is.

Sokan jöttek olyan hülyeségekkel, hogy engedjem csak el, akár a városban, akár egy erdőben, de azzal halálra ítélném, arra pedig semmi pénzért nem lennék képes. Fizikailag nem tudnám megtenni, és egész életemben bűntudatom lenne. De nem lenne, mert nem tudnám megtenni.

Közben keresem a lakás tulaját, de nem tudom az elérhetőségét. Viki iPadja és telefonja nálam, de kikapcsoltam. Néha mikor bekapcsoltam, láttam üzeneteket, hogy „veled vagyunk“, ilyenek, de nem tudtam feloldani. Azt hittem, tudom a kódot, de mégsem. Mennyire fura, hogy egy hónapja Izraelben elmondta, többször mondta, de akkor kiemelte, hogy a születésnapom a kód. Többször be is ütöttem, mikor valamit kerestem a gépén. Most pedig nem működik, vagy én hülyültem meg? Mindkét opció esélyes.

Délután csörgött Viki telefonja. Otthon voltam, azt hittem kikapcsoltam, de kiderült, mégsem. Majdnem szívrohamot kaptam. Kitti hívta, a tulajdonos, akivel Viki nagyon jó, szinte baráti viszonyt ápolt. Beszétem vele, valamit tudott is, mert írt neki azon a kedd reggelen üzenetet, hogy „várjuk a mentőket, majd a kórházból hívlak.“ Valami ilyesmit. A napokban találkoztak volna lakbér ügyben. Teljesen kiakadt, hogy ez történt, mint mindenki más is, ő sem hallotta meg, hogy nagy baj van, hanem reménykedett, hogy kitakarítja a lakást, mert hátha hazamegy Viki. Bárcsak ne kellene azt modnanom, hogy nem fog. Persze, a reményt nem veszem el senkitől, egy idő után rájuk hagyom.

Ezután hívott Bence hogy Klaudia megtalált egy emailt, amiben Izraelből ír a tulajdonosnak Viki, ott látszik a mail cím, azon írhatnék neki. Mondtam, hogy már megoldva. Szerencse hogy felhívott, mert az email feladója Viki volt, mert belépve maradt a céges gépén és azt forvaldolták nekem. Így is majdnem leállt a légzésem, mikor megláttam, hogy Viki írt. Úgy fejezi be a levelet, hogy üzeni a macskának, nagyon szereti, nemsokára otthon lesz. Akkor Kitti etette Murcit.

Ez még jobban megerősítette bennem, amit eddig is tudtam, hogy nem hagyhatom a macskát magára, én, vagyis mi lettünk a gyámjai, gondoskodnunk kell róla.