Sokat gondolok mostanában a gyerekkoromra, biztos a korral jár. Bár az emlékek megszépülnek, azt hiszem, nekem nem sok olyan dolog van, aminek meg kellene szépülnie. Persze, ez inkább a családi dolgokra vonatkozik, mintsem azokra, amiket meg kellett élnem. Ezek nem nagy dolgok, akkor szerintem nem is zavartak annyira, utólag azért azt gondolom, okoztak sebeket bennem. Ezzel semmi baj nincs, át kell menni bizonyos dolgokon, és a családi háttér mellett szerencsés vagyok, hogy ennyivel megúsztam.

Mindig visszahúzódó gyerek voltam, szerettem egyedül lenni, sosem voltam a középpontban, bár ez is nagyon kettős, mint az életemben minden.  

Nagyon féltettek, szinte már túlzás szinten, de most már sejtem, milyen nehéz lehet gyereket nevelni, hogy legyen benne szabadság, de megmaradjon a nyugalom is. A szüleim sokszor inkább az utóbbit választották, nem szerettek kockáztatni. Semmiben.  Volt olyan, hogy általánosban az iskolával lehetett menni szánkózni egy szomszédos országba, és bár nagyon szerettem volna elmenni, a szüleim azonnal előrevetítették, hogy mi lesz, ha nekimegyek egy fának, ha leesek a szánkóról és betörik a fejem, ha megcsúszok és elesek, itt is betörhet a fejem, meg különben is, kinek hiányzik egy ilyen stressz, ja és szánkózni sem tudok. Nem akartak elvenni tőlem semmit, hanem maguk nyugalma érdekében, azt mondták, nem.

Gyerekként rosszul érintett, de most már kicsit azért értem. Nem volt sok alkalom, amikor nemet mondtak egy hasonló dologra, csak akkor ha több kockázattal járt mint egy sima erdei iskola, egy barlanglátogatás. (bár a felnőttkorra erősödő klausztrofóbiám ezt a tevékenységet a kiemelt koclázattal bírók közé sorolná) Nagyon féltek, hogy történik valami, valami szörnyűség, és életük árán is védtek minket. Ugyanezt csinálom én is a macskámmal, a szerveimet odaadnám azért, hogy ne legyen baja. Apám sokkal parázósabb volt, és mivel anyám mindig hallgatott rá, az ő véleménye sokat számított. Ő volt aki mindig előre felvázolta a legrosszabb forgatókönyveket, amiktől anyám is biztos volt benne, hogy ezek reális dolgok, megtörténhetnek. Ezt én is örököltem, de sok év munkájának eredményeképpen sikerült valamennyire kikoptatni magamból, mert tudom, így nem lehet élni. Nem várhatjuk mindig, hogy valami borzasztó dolog történik, mert anélkül is eljön, felesleges pluszban stresszelni. Könnyű mondani, de felnőttként igyekszem azért a másik oldalba is belegondolni, nem csak a rosszba.

Sokat voltam anyukámmal, amikor csak lehetett, megoldotta, hogy velem legyen. Kivett egész éves szabadságokat, csak hogy mellettem tudja magát. Mindig azt mondta, a gyerek olyan, mint a fa, metszegetni, gondozni kell, hogy utána erős legyen, szép és nagy egyed fejlődjön belőle.  Amilyen lettem, az ennek is köszönhető, még akkor is ha bizonyos dolgokat széndékosan kikoptattam magamból, de ez normális. Levetettem bizonyos régieket, felvettem újakat azoktól, akik körülöttem voltak. Ami megmaradt, hogy mindig a legrosszabbra gondolok, biztos valaki meghalt, eltünt, megsemmisült, ez az alap. Ha valaki beszélni akar velem, nyílván nem munkát ajánl, hanem közöl valami drámait.

Anyám nagyon figyelt arra, hogy jól nevelt legyek, köszönjek hangosan, ne üvöltsek a rendelőben, lehessen velem akár felnőtt társaságba menni. Olyan volt, mintha ez lett volna neki a legfontosabb. Ő a családi körülményei miatt nem kapott klasszikus nevelést. Igaz, az anyukája halála után, ami csecsemőkorában történt meg, a nagymamájától sok szeretetet és gondoskodást kapott, de teljesen más egy idős ember egyedüli nevelése borzasztó rossz körülmények között, mint két szülő példája. Apja elhagyta, mikor a felesége meghalt, anyámat intézetbe akarta adni. A nagymama, aki mint később kiderült számomra, nem is a vérszerinti nagyszülő volt, azonban ezt nem engedte, és magához vette.

Anyám elég vad volt kamasznak, lázadó, és sokszor talán nem is vette tekintetbe a mama nevelési próbálkozásait, aki idős volt és beteg. Mikor kamaszként magára maradt, akkor eldönthette, hogy lezüllik, vagy feláll, teljesen egyedül, a számlákkal, otthagyva a gimnáziumot, azonnal dolgozni kezd.  Az utóbbit választotta, és valószínű a nevelésével is ezt a példát akarta továbbadni. Apám kicsit jobb helyzetből indult, de nem sokkal Egymásra találtak, egy irányba mentek, és olyan családot akartak, ami nekik nem adatot meg.

Csak történetfoszlányokból tudom ezeket, mert gyerekként apám családjáról sokat hallottam, anyaméről szinte semmit, csak pár mozzanatot.  Mennyire hallgatnám most anyukámat, hogy mit érzett, hogy csinálta, mi volt a fejében. Nem tudom már sajnos, pedig most már sok mindent megértenék.

Mint írtam, elég zárkózott voltam, nem fociztam, nem rohangáltam az udvaron, zömmel csak ültem egy padon, vagy egy fa alatt, és a lányokkal beszélgettem. Otthon is elvoltam egy darab papírral órákig, vagy ha rajzolhattam, akkor tovább is.  

Mindig volt egy vagy kettő barátom akik hosszú évekig velem voltak, volt, aki négy éves koromtól tizennégyig. Egy másik nyolctól tizenhétig, és még egy, aki szintén hasonló ideig. Ők mind fiúk voltak, de a többiek zömmel lányok. Valahogy jobb volt velük, nem pörögtek annyira. A zárkózottságom ellenére szerettem feltünést kelteni például az öltözködésemmel. Iszonyú meghasadt dolog utólag belegondolva, hogy szerettem láthatatlan maradni, ugyanakkor pedig kitűnni, nem is értem. Színes ruhák, kitűzők, kivehető orr piercing (mert nem engedték, persze), szétzselézett, felfele álló haj. Ez nem csak tinédzser kortól kezdődött, sokkal előbb.

Annak ellenére, hogy szorongtam, valami miatt mégis úgy gondltam, hogy a színpadon a helyem. Ha volt lehetőség, nem volt kérdés, hogy szeretnék szerepelni, csak lehetőleg beszélni ne kelljen, de volt, hogy az sem zavart annyira. Sőt, egy beszélgetős show-t is raktunk össze egy általános iskolai barátnőmmel, én voltam Friderikusz, ő pedig Madonna. Farsangkor is simán hülyét csináltam magamból, Pa- Dö – Dő-nek és Szandinak öltözve kétszáz gyerek előtt. Mellesleg Szandival nyertem is. Ezen tevékenységeimmel persze együtt járt az, hogy folyamatosan cikiztek, utánam kiabáltak. Nem emlékszem, hogy ezek olyan vad dolgok lettek volna, egyszerűen csak felhívtam magamra a figyelmet, és ez ezzel járt, kezelni azonban nem tudtam.  Azzal sokkal többet foglalkoztak, hogy elég lányos voltam, a külsőm is, és mivel zömmel lányokkal voltam, a „fő“ legjobb barátomon kívűl, ez sokszor előjött.

Volt hogy kiabáltak utánam, hogy „Fiú vagy vagy lány?“, később durvábbakat is volt, de valahogy megszoktam. Szerintem egy idő után mindenki megszokta, hogy ilyen vagyok, meg ki is nőttem egy ponton.  A vak is láthatta, hogy meleg vagyok / leszek, még akkor is, ha a szexualitás akkoriban még fel sem merült.  A szüleim valószínű ráfogták a művészlélek vonalra, aki teljesen más mint a testvér, hiperérzékeny, folyamatos álmodozó, és rettenetesen akarnok. Azonnal, ott és akkor!

Rajongó típus vagyok, de nagyon, és mindig szerettem volna híres lenni. Már nem, de gyerekként igen. Volt hogy az aláírásomat osztogattam az iskolában, hogy majd ebből fognak házat venni, mert nagyon híres leszek.  Korai gyerekkorom óta folyamatosan az aláírásomat gyakorlom, finomítom, kamaszkoromtól fogva pedig egy „dr.“ előtaggal is színesítettem álmodozásomat.

Felnőttként, mikor gyakran kell aláírnom, már a második után megunom. Gyerekként pedig erre vágytam, vagy mint sztár autogramot osztani, vagy mint főnök, hivatalos iratokat aláírni. 

Szóval a klasszikus meleg jegyek bőven megvoltak, kétséget sem kizárva, de a közeg, meg a szüleim teljesen más dimenziója nem engedték, hogy ez számomra is egyértelmű legyen. Próbálkoztam lányokkal, nem mondanám hogy túl nagy sikerrel, de betudtam a koromnak. Bár nem kezdtem túl korán, de extra későn érő voltam, vagyok. Később már jött a nagy kapcsolat, négy év Julival, de közben is bennem volt a gondolat. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy kamaszos vágy, ami kicsit későn érkezett meg, vagy valóban képes lennék e rá. Fizikailag talán igen, de abban majdnem biztos voltam, hogy érzelmileg nem.

„Nem lennék képes egy férfit szeretni, nem tudnék ragaszkodni hozzá, olyan fura és idegen. Fizikailag talán menne, mint nyers, perverz vágy, de járni egy fiúval, azt már nem, nem is tudom, hogy kell azt.“

Ahogy telt az idő, egyre jobban elbizonytalanodtam a fentiekkel kapcsolatban, már nem volt bennem ennyire szilárd az álláspont.  Fokozatosan, de egyre nagyobb erővel tört felszínre a valódi énem, amit nem tudtam volna Juli mellett sokáig menedzselni. Sose csaltam meg, de gondolatban rengetegszer. Olyan volt mintha kamaszodni kezdenék huszonhat évesen.  Nem tudtam semmit semmiről, soha nem foglalkoztam azzal, hova járnak a melegek szórakozni, hol ismerkednek, mik a szabályok, ha vannak egyáltalán ilyenek.

Semmit nem tettem, csak hagytam, hogy sodródjak, és mindig volt valami, vagy valaki aki megadta a választ, vagy direkt, vagy ráutaló magatartással.  Nem mondom, hogy nem csaptam a közepébe, de ez nem meglepő pláne úgy hogy sok mindent kellett pótolnom. Nem is jó szó a pótlás, csak felszínre tört valami, amit sokáig elnyomtam, ráadásul úgy, hogy nem is tudtam, hogy ezt teszem.

Amikor Julival szakítottunk, és elköltöztem tőle és az anyukájától, el kellett döntenem, mi legyen. Hazaköltözöm a szüleimhez, ahol azért heti egy – egy napot töltöttem, vagy a saját lábamra állok.  Huszonhat éves voltam, így fel sem merült bennem az első opció, kellett egy lakást találnom. Nagyon bizonytalan voltam, és bár valami elszabadulni látszott bennem, nagyon reménykedtem, hogy ez a kapcsolat még helyrehozható.

Tisztán elmlékszem, mikor szakítást követően hazamentem, a szüleim az erkélyen ültek. KImentem hozzájuk, elmondtam, mi történt, és hogy mit szólnának ahhoz, ha kivennék egy lakást magamnak.  Akkor már dolgoztam, volt rá pénzem, de azt hittem, majd megkapom tőlük, hogy mennyire felesleges pénzkidobás ez, semmi értelme nincsen, elférek otthon is.  Felvázoltam, mit szeretnék, és azonnal azt mondták, hogy rendben, megértik.

Ekkor már tudhattam volna, hogy talán a szexualitásommal kapcsolatban is lehetnék őszinte, hiszen ennél az esetnél is előrevetítettem a legrosszabb forgatókönyvet. Tőlük hoztam ezt is, és ennek a csapdájába kerültem.

Teljesen más volt akkor az ingtalanpiac, a képes hirdetések is ritkák voltak, így az érzéseim után mentem, és sikerült szinte elsőre megtalálnom azt a lakást, ahol azóta is lakom.  

Persze, azonnal rámzúdult minden, volt egy saját helyem, már nem csak elmélet volt, hogy megpróbálhatnám egy fiúval. Egyre halványabb lett Juli emléke, vagyis az a rész, hogy szeretném folytatni.

Az első fiú nálam fiatalabb volt pár évvel, azt hiszem tizenkilenc, húsz körül. Sokat chateltünk, kiderült, a lakásom melletti iskolába jár edzésre, amit minden este hallottam a teraszról. Egy ponton mondtam, jöjjön fel, és akkor megtörtént. Semmi aktus, csak ártalmatlannak tűnő petting volt, de olyan érzéseket keltett bennem, ami minden bizonytalanságomat lenullázta. Azonnal szerelmes lettem, vagyis azt hittem, de közben csak annyi történt, hogy beleestem az első emberbe, aki szembejött, és akivel az elmélet gyakorlattá vált. Visszagondolva, minden olyan hibát elkövettem, amit mindenki, csak azzal a különbséggel, hogy ezekhez a dolgokhoz talán kicsit idős voltam, de hamar ledaráltam minden olyan dolgot, amit ilyen esetben meg kell élni.

Nem sokkal később lett egy barátom is, akivel bár elég viharos volt a kapcsolatunk, sokat tanultam tőle. Ő valószínű jobban sérült, mert akaratlanul is játszottam vele, próbálgattam magam, nem voltam mindig tekintettel rá, de hogy is lehettem volna, hiszen annyira új volt minden, azt sem tudtam, mit csinálok.

Akkoriban sokat jártam szórakozni, lettek meleg ismerőseim, társaságom is talán, teljesen biszippantott a közeg. Emberek jöttek, mentek, de mindig arra törekedtem, legyen mellettem egy fix ember, de ezeket a terveket sokszor áthúzták a vágyaim. Tulajdonképpen négy évig élvezhettem ezt a dolgot, mert utána derült ki, hogy beteg vagyok, és onnantól minden más lett. Egy időre eltűnt belőle a csillogás, megkopott, és nehezen találtam vissza arra a pontra, ahol élvezni tudom az életet.

Visszanézve valószínű minden úgy volt jó, ahogy történt, mondjuk ha mást mondanék sem tudnék rajta változtatni. Értelemszerűen a betegségem kihagytam volna, de nem tudom, hogy mi lett volna nélküle velem.

Teljesen más ember lennék, és azt próbálom elhitetni magammal, hogy kellett ez is ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok.