A cseresznyeszezon is elérkezett, így a szokásos vérvételre egy doboz cserkóval érkeztem, amit a kórházba menet vettem. A múltkori hisztimet kicsit megbánva próbáltam kompenzálni, de amúgy is szoktam mostanában vinni valamit. Tudom, részben igazam volt, de nem kellett volna pont azokra zúdítanom, akik segíteni akarnak.

Persze, benne van a pakliban, hogy aki emberekkel foglalkozik, ott előfordul hogy valaki bal lábbal kel fel, valami nem tetszik neki, és úgy reagál ahogy.

Mindenesetre vittem egy kis gyümölcsöt. Mára már nem olyan erős a görcs és a pánik, de megint tartottam attól, kit fogok látni a váróban. Le kellene állnom ezzel kapcsolatban, mert tönkreteszem magam vele. Ha teljesen tiszta lenne a lelkiismeretem, akkor könnyebb lenne, és el tudnám engedni, belátnám hogy akik ott vannak, akikkel találkozhatok, ugyanabban vannak mint én, nincs mit szégyelnem. Összetettebb a helyzet a „zárt kör“ miatt, és a társadalmi megítélés sem segít benne.

Ha más betegséggel küzdenék (Isten ments!) akkor nem lenne mit szégyelnem, maximum sajnálnának, hogy megbetegedtem, így viszont potenciális vírusátadó lehetek, aki tudta nélkül esetleg megfertőzhetett másokat, persze annak tudatában hogy ez két emberen múlik, és semmi olyat nem tettem, amivel ezt megvalósíthattam volna. Vagy mégis? Nem tudom, de előbb utóbb el kell tudnom ezt is engedni.

Megérkeztem a váróba, közben csak két köhögőrohamom volt a pániktól. Ketten voltak, majd csatlakozott utánam még egy ember, de szerencsére senkit nem ismertem. Hamar kijöttek, behívtak, nem sokkal érkezésem után már bent ültem. Fel sem fogom sokszor mennyire szerencsés vagyok, hogy itt nem kell órákat ülni, arra várni hogy az orvosok kibeszélgessék magukat, nem foglalkozva a kint várakozókkal. Minden megy gördülékenyen és hatékonyan.

Egy új nővér fogadott, akit még sose láttam, mellette Mária szedte elő a mappámat. Kezemben a cseresznye, éppen adtam át neki, amikor megszólalt.

„Szeretnék elbúcsúzni, mert nyugdíjba megyek.“

„JAJJJ“ - jött ki belőlem ösztönösen. „Hoztam egy kis cseresznyét, és annyira sajnálom.“ –válaszoltam.

Öszintén és komolyan sajnáltam, alig tértem magamhoz.

„Bemutatom Zsókát, ő lesz helyettem.“ - folytatta Mária nővér, akinek így, a legutóbbi eset után remélem nem hisztis buziként maradok meg az emlékezetében.

Zsóka már készítette is elő a vérvételt, miközben Mária a számítógépbe írta a mai adatokat a vérvételemmel kapcsolatban.

„Nem fog unatkozni?“ – kérdeztem. El nem tudom képzelni, hogy egy ennyire tevékeny nő, aki húsz éve azért dolgozik hogy a betegeknek jobb legyen, mihez fog kezdeni. Persze, tudtam, mindenkinek jár a pihenés, és megérdemli, de akkor is.

„Nem fogok.“ – mosolygott rám a gépből felnézve.

Közben Zsóka végzett a csapolással, Mária felírta a szeptemberi időpontot, majd mondta, várjam meg az orvosomat, aki megírja a recepteket. Addig fáradjak be az orvosi szobába, negyed óra maximum, és itt lesz.  Be is ültem, nagyon örültem, hogy nem kint kell várnom, ahol a potenciális találkozások esélye elég nagy. Jó vagyok a hátsó szobában, ülök itt csendben, akár egy órát is, hallgatva a nővérek csicsergését, csak ne kelljen kimennem.

Mária párszor elment a folyosón, egyszer be is jött, megsimogatta a vállam, és mondta, hogy még egy kis türelmet, nemsokára jön az orvos. Ezt melyik másik rendelésen csinálják meg? Ekkor még jobban kezdett hiányozni már előre.

Mária mindig rendkívül kedves, türelmes és nyugodt volt. Emlékszem, a legelején, amikor össze voltam törve, mennyit segített a puszta jelenlétével, azzal hogy lassan, megnyugtatóan beszélt, ő volt a biztos támasz. Klári is, de ő más habitus. Szerencsére ő legalább marad.

Mária volt a bástya, akire úgy gondolhattam, hogy bármi lesz, ő majd lelket önt belém, nem hagy kétségbe esni, nem engedi hogy ne előre nézzek. Rettenetesen sajnáltam, hogy nem lesz többet, és ha tudtam volna, nem csak cseresznyét, hanem egy hatalmas csokor virágot is viszek. Most, hogy hazaértem, írtam Vikinek, hogy nyugdíjba megy Mária nővér, kiderült hogy ő tudta, mert már május közepén látta az Interneten hogy búcsúztatták. Nem tudom hogy kerülte el a figyelmem, de örültem kicsit, hogy találkozhattam még vele, és nem úgy tudtam meg, hogy nincs már ott.

Egy ideig még üldögéltem a gondolataimmal az üres orvosi szobában, amikor ismét megjelent Mária nővér és mondta, ne várjak tovább, mert egy másik orvos megírja a receptemet. Bence fiatal és nagyon kedves orvosához vezetett, akivel még személyesen sosem találkoztam, csak hallomásból ismertem.

Leültem, ő pedig elkezdte a recepteket kitöltögetni.

„Kellene egy hepatitis A oltás“ – mondta hirtelen.

„Tavaly októberben kaptam egy kombináltat, A – t és B-t is.“ – válaszoltam.

„Nem mondta az orvosa, hogy meg kellene ismételni, mert nem termel elég ellenanyagot a szervezete?“ – kérdezte.

„Nem mondott senki semmit.“

„ Pedig fel is írta hogy javasolt, itt van a papíron.“ – mutatta a papírt.

„Nem tudtam róla, de ha kell, akkor természetesen nyitott vagyok rá.“

Aztán mutatta, hogy a B-vel kapcsolatos számok sem olyan jók, mert tíz felett jó az érték, nekem tizennégy, de az oltottaknak akár száz is szokott lenni.

Ez azt jelenti hogy hajlamosabb vagyok a betegségre, mármint a hepatitisre, ezért jobban oda kell figyelnem erre. Nem csak akkor kaphatom el az A-t, ha olyan helyre utazom, már itt is van, gyümölcs, étel, ilyenek.  Javasolta, hogy adjuk be mind a kettőt újra, egy A- t és egy B-t.

Ha van időm, menjek, váltsam ki a B-t, hozzam vissza, A-t pedig ad, az van a hűtőben. (persze tízezer volt csak az egyik, semmi állami támogatás nincs rajta, de befogom a szám, mert a HIV gyógyszer gyakorlatilag ingyen van – mármint a TB-m fedezi) Kiváltottam, visszamentem.

Akkor már Mária, Klári, Zsóka egy szobában buliztak, és vidáman üdvözöltek újra.

„Na, elérte, hogy még kétszer megszúrjuk.“

„Igen, elértem, amit ember elérhet. Három szúrás egy nap alatt.“

Szerencsére nem félek kifejezetten a tűtől, szóval nem volt gond, meg ha kell, és indokoltnak tartják, vállalok mindent.

Egyik vállba az A, másikba a B.

Szeptemberben lehet hogy megnézik a következő vérvételen (ami nem lenne akkor, de most emiatt elvileg lesz), hogy hatásos volt e. Remélem igen, és egy ideig védettséget nyújt. Bence orvosa azt is mondta, hogy ez a fertőzésemtől független, valakinek jobban hat, valakinek nem annyira, emiatt ne aggódjak. Holnap lesz meg az erdmény, a vírus csak minimum egy hónap múlva, de az elvielg nem kimutatható a gyógyszer miatt. Klári nővér mondta, ha nagyon aggódom, telefonáljak, de a múltkori eredményeim (33%, 881 db.) alapján nincs mitől tartanom. Azért én kíváncsi vagyok, szeretnék tisztában lenni az állapotommal, szóval hívom.

Mikor leragasztották mindkét vállamat, a vénámon lévővel együtt már három luk volt rajtam, felálltam és odamentem a még mindig gépező Mária nővérhez.

„Nagyon nagyon köszönöm azt a sok kedvességet és türelmet amit kaptam, nagyon hálás vagyok érte.“ Itt már könnyeztem.

Mária felállt, újra megszorította a kezem, mint amikor belejelentette hogy elmegy, aztán gondolt egyet és puszivá fokozta az elköszönést. Megfogtam a vállát, másik kezemmel a kezét fogtam, és nagyon sajnáltam, hogy nem látom többet.

„Vigyázzon nagyon magára.“ – mondta, és láttam rajta, ő is elérzékenyült, és komolyan gndolja, nem csak üres szavak ezek.

Kilenc év sok idő, sok beteg szerette, sőt szerintem mindenki. Amíg az orvosomat vártam, hallottam, mindenkinek mondja, hogy elmegy. Mindenki sok sikert kívánt neki. Nehéz lehet, pláne hogy lassan két hónapja „turnézik“ ezzel, és szeretne mindenkitől egyesével eköszönni.

Annyira aranyos, és nagyon kár érte, hiányozni fog. Szerencsére a betegségem olyan hogy elvileg sokáig lehet húzni, így sok váltást megélhetek, orvosok, nővérek, ismerős arcok. A betegégem marad, ők elmennek, mert ez a Világ rendje.

Egy korszak lezárult.

Kifele még Klári nővér odavetette:

„Húzza le a pólóját, mert azt hiszik, tetoválunk itt bent.“

Nagyot nevettem, és lehúztam mindkét karomról a pólómat, hogy rejtve maradjon a három tapaszból kettő. Még humorérzékük is van, imádom őket.

Telefonáltam az eredményeimmel kapcsolatban, Mária nővér vette fel a telefont. Eléggé izgultam, de már közel sem annyira mint évekkel ezelőtt, amikor úgy remegett a hangom, hogy sokszor vissza kellett kérdezniük, ki vagyok, és mit szeretnék. Most mély levegőt vettem, és igyekeztem elhesegetni azokat a gondolatokat a fejemből amik így hangoztak:

„Sajnos a gyógyszer teljesen hatástalan már, összeomlott az immunrendszere, a laborja is rengeteg eltérést mutat, azonnal be kell feküdnie a kórházba.“ Szerencsére ezzel szemben Mária kedves, megnyugtató csicsergéssel közölte, hogy „30% és 870“

Ez egy kicsit rosszabb a múltkorinál, de annak is örülök hogy hármassal kezdődik. A darabszám sokkal inkább ingadozhat, de a jó hír, hogy 500 felett van de az fura, hogy annyira nagy mértékben nem emelkedett a gyógyszerszedést követően. Mondjuk előtte 700 felett ritkán volt, inkább 600 körül, és persze, nem tudhatom, mi lenne ha nem szednék gyógyszert, valószínű rohamosan csökkenne, de valahogy mindig azt gondoltam, hallottam, vagy csak hallani véltem, hogy 1000 fölé beáll a gyógyszerszedők CD4 száma. A % fontosabb, az régebben ritkán ment 25 felé úgy emlékszem, de annyira gondosan eltettem a papírt, amire nagyon precízen vezettem, hogy nem tudom már. Kérhetném hogy megkapjam az egészet lefénymásolva, de minden papírt otthagyok nekik, pedig kínálgatják, vigyem el, de tudom, hajlamos vagyok itthon Internet segítségével feldolgozni az adatokat és beleképzelni olyan dolgokat, amik valójában nincsenek. Tele van számokkal és jelekkel a vérkép, nem szertenék elmélyedni benne, mely eredmények vannak határon, mi lehet ennek az oka, pont elég volt szegény Anya rengeteg vérképét kiértékelnem, mert persze, csak a kezébe nyomták, nem mondtak semmit. Megnéztem mindent, feldolgoztam az információt, és prezentáltam, persze, kicsit szépítve azokat.

Egy egészséges embernek a CD4 32% és 68% között van, 21% felett kell lennie, és 13% alatt nem szabad, mert az már károsodást jelez. Azt nem értettem soha, hogy ha fertőzöttként gyógyszert szedek, és elérem mondjuk a 35%-ot (sokkal többről nem hallottam, de lehet hogy létezik), akkor is csak a maximum feléről beszélünk. Vagy 68% senkinek nincs? Nem tudom, de majd egyszer kikérdezem az orvosom. Tehát a 33%-os előző eredményemmel „teljesen egészségesnek“ számítok, a mostani 30%-kal pedig majdnem. Jobban örültem volna ha egy kicsit több, de nem vagyok ezzel sem elégedetlen, pláne hogy nem is olyan rég még a kettessel kezdődőnek is nagyon tudtam örülni. Koleszterinem kicsit magasabb, de az mindig. Családi vonás, és nem is nagyon figyelek rá. Biztos kellene.

Máriától még megkérdeztem, mikor lesz utoljára, mert Bence kérdezte, remélve hogy ő is tud még vele találkozni. Nekik nem volt teljesen felhőtlen a viszonyuk, de akkoriban Bence mindenkivel hadban állt, legfőképpen magával, és a betegségével.

Jövő csütörtök volt a válasz. Még egyszer sok sikert kívántam, és mondtam, nagyon örültem, hogy még tudtunk telefonon is beszélni.

Ő is minden jót kívánt, és letettük.

Korszak ide vagy oda, megint kaptam három hónap nyugalmat, amit meg kell ússzak, Mindig a megúszás, tudom, nem túl jó stratégia, de ez a betegség erre késztet. Három hónapos etapok, számok, eddig minden rendben, eddig minden rendben, még mindig...

“Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja hogy megnyugtassa magát, eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben... Nem a zuhanás számít.

A leérkezés.”

La Haine – A gyűlölet (1995)