Állandóan úton.

Még ősszel lenyomtam egyedül egy dél – olasz utat, egyszerűen nem bírtam ki, mennem kellett. Igaz, idén sem tétlenkedtem, voltam egy barátomnál Londonban, ahol Erikkel is összefutottam, igaz, csak utolsó nap, pár órára, de nagyon kellett.

Bencét elvittem ötödik évfordulóra Rómába, ahol egy elég menő hotelben laktunk, bár kiderült, messzebb van a várostól, mint gondoltam.  Egy nagy dobozban kapta, benne rózsaszírmok és egy leírás az útról, kinyomtatott fotókkal, kedvcsinálónak. Micsoda giccs, bár nem mondom, hogy nem szeretem, de helyén kezelem.  Bár volt egy elég nagy összeveszésünk, aminek eredményeképpen én a luxushotel bárjában koktélozni kezdtem, egyre idegesebben. Bence egy idő után csatlakozott, és hamar kibékültünk. Stresszes egy ilyen út, főleg nekem, aki sokáig szervezte, hogy a legjobban sikerüljön.

Aztán Edit hívott, hogy van e kedvem elkísérni Skóciába, mert dolgoznia kell menni.  Tulajdonképpen ott találkoztunk, kopogtattam a hotelszoba ajtaján, mert ő Londonból ment vonattal. Nem volt túl jó idő, de imádtam minden percét. Amíg Edit dolgozott, általában reggeltől késő délutánig, én mászkáltam a városban hatalmas hóban, majd mikor lett egy szabadnapja, elmentünk egy másik vidékre kirándulni. Edit tudta, kit kell kérdezni, azonnal igent mondtam. Szállás megvolt, találtam egy olcsó jegyet, nem kellett könyörögni.

Tavasszal Vikivel voltunk Szicílián, egy vidéki házban, amit egy barátom vett és újított fel pár éve. Ott sem volt szerencsénk az idővel, sokat esett, de olyan környezetben voltunk, hogy semmi nem érdekelt. Háromszintes, több erkélyes ház olyan kilátással, hogy nem hittük el. Uv zöld hegyek, legelésző birkák, eredeti, szinte már nehezen fellelhető autentikus közeg.  Viki nem mondom, hogy túl jó állapotban volt, nagyon gyenge, le van fogyva még jobban, és nem nagyon akart kimozdulni. Nekem nem kellett kétszer mondani, ha el kellett menni vásárolni, azonnal mentem, ömlő esőben is, hegynek fel, de azért aggodalommal tölt el Viki állapota. Depinek indult, fogyással folytatódott, de orvosi leletei rendben vannak, és annyit vitatkoztunk már erről, hogy le lettem állítva, ha baj van, szól. Nehéz kívülről bármit is mondani, tiszteletben tartom, felnőtt ember, de azért résen leszek, mind eddig is.  Nagyon kedves szállásadóink voltak, egy olasz férfi és a felesége egy orosz nő, ő volt ott legtöbbször. Google fordtóval kommunikált velem, belemondta a táblagépbe oroszul, ami angolul szólalt meg. Sok félreértés született így, de az olasz – angol keverékkel valahogy elboldogultunk. Nagyon megszerettek minket, pedig csak egy napot voltunk ott. Mondtuk, hogy házasok vagyunk, de bambino nincs még, bár nagyon szeretnénk. Életszerű. Kivittek az állomásra a kisgyerekükkel együtt, úgy utaztunk mint egy nagy család, öten egy autóban. Kiderült, hogy a vonat vasárnap nem közlekedik, de mondták, sebaj, elvisznek a buszhoz, az biztos hogy megy.  Nagyon szórakoztató volt, hogy Vikivel vonultunk a család mögött, és próbáltuk felvenni a fonalat, mi történik pontosan. Busz sem ment, csak egy olyan városig, ami még körülbelül hetven kilométerre van a céltól, de az is csak délután.  A família nyugtatott minket, ne aggódjunk, HAZAmegyünk, kapunk egy másik szobát, megvárhatjuk amíg indul a busz.  Még meg is ágyaztak nekünk az új helyen, hátha gyereket csinálnánk, ami egy sokkal drágább szobatípus volt, erkéllyel, nagyobb térrel. Elképesztő jó fejek voltak, meg is ölelgettek mindkettőnket mikor elmentünk, és mondták, ha bárhol elakadnánk, nyugodtan hívjuk őket.  Az orosz nő teljesen kikészült a szememtől, nem tudott leszakadni róla, azt mondta, ő tudja, hogy jó ember vagyok, látja a szememen. OK.

Eljutottunk a városig, de nem volt ötletünk, hogyan tovább, mindenesetre otthon már készültünk egy papírral, amire nagy betűkkel rányomtattam olaszol hogy abba a városba szeretnénk menni. Felmerült a stoppolás, és a barátom is mondta, hogy szokott ő is, de arról volt szó, hogy egy falut kell így letudni, nem többet mint maximum tíz kilométert. Hetvenre voltunk a céltól, vasárnap lévén csak eddig közlekedett a vonat. Azt hittük, az állomás valamiféle központban van, ahol kapcsolatot teremtek a helyiekkel, és tíz perccel és egy sörrel később már egy autó hátsóülésén zötykölődünk a helyünkre, olasz dalokat énekelgetve. Majdnem így történt, csak kiderült, hogy egy pusztába érkeztünk, ahol a sínektől száz méterre lovak legelésztek. Kiálltunk az autópályára a táblával, vagyis Viki, őt bíztam meg ezzel a feladattal, ő stoppol, én beszélek.  Azt sem tudtuk, melyik irányba kell mennünk, de egy idő után valaki felvilágosított, hogy merre kellene helyezkednünk. Mindenki megállt, aki arra jött, szó szerint mindenki, bár nem volt nagy forgalom.

Jót mulattak, hogy mire vállalkoztunk, de senki nem ment arra, és mondták, nagyon messze van, hegyre fel, le, bonyolult terep.  Szakadtak a röhögéstől, hogy oda megyünk, volt, aki még egy haverját is felhívta, hogy elmesélje, miben van. Mi közben hallgattuk, és már mi is röhögtünk. Az egész régió tudta, hogy két elmebeteg áll az autópályán egy táblával, és olyan faluba mennek, ahova tényleg csak az megy, aki ott lakik, de vasárnap még ők sem.  Fél óra stoppolás után feladtuk és behúzódtunk az állomás várójába, ittunk valamit, és tanácskoztunk. Semmi esélyünk nem volt eljutni a végállomásra, és kezdett esteledni, így írtunk az olasz kontaktunknak, akinél a kulcsok voltak, hogy jöjjön értünk. Megállapodtunk egy összegben, és együtt érkeztünk meg késő este a valóban éneklős, kacskaringós autóút végeztével.

A fő nyári út Bencével Szardínia volt, egy szuper lakásban, másfél percre a tengertől. Ott is sikerült olyan jóban lennünk a tulajdonos hölggyel, hogy ajándékot is küldtünk neki, és mondta, hogy bármikor arra járunk, vendégül lát minket. Gyakorlatilag tisztábban adtuk vissza a lakást, mint ahogy kivettük, pedig odafigyeltek erre. Egy házban lakott mindenki a családból, külön lakásokban, és ebből kettőt - hármat kiadtak. Elképesztő ízléssel berendezett, hatalmas lakóház volt, ahol még a lépcsóházban is festmények és műtárgyak voltak. Simona azt is felajánlotta, hogy ha megvesszük a halat, akkor a Mama elkészíti nekünk, nyugodtan ugorjunk be hozzá akár kávézni is, a földszint egyben lakik.  Imádtuk az egészet.

Aztán persze, volt Spanyolország, de az még Szardínia előtt, egyedül, és lesz még egy Észak – Afrika szintén csak magammal.

Nagyon ritkán utazom nem egyedül, így alakult, tudomásul veszem, hogy nem mindenki tud ennyit menni mint én, ebben az évben kilencszer, tavaly összesen majdnem három hónapig külföldön voltam, Szerencsés vagyok, és ezt nem akarom csak azért megtagadni magamtól, mert nem tudok mást beszervezni. Különben is, egyedül utazni jó, sokszor töményebb élmény. Persze, rossz is lehet, hogy nem tudom kivel megosztani, amit látok, de talán ettől mélyebb is kicsit, mert magamban kell tartanom. Szabadnak érzem magam egyedül, nem kell senkihez alkalmazkodnom, úgy csinálom, ahogy nekem jó. Ez nem jelenti azt, hogy Bencével nem szeretek utazni, de nem sok lehetőségünk van arra, hogy hosszabb időre elmenjünk együtt Bundi miatt, így maradnak a pár napok, amikor nem lehet kipihenni magunkat, fáradtabban jövünk haza, mint ahogy elmentünk, de azért igyekszünk egy hetet találni minden évben, amikor együtt vagyunk.

Apám már csak azt kérdezi, mikor mondom, hova megyek legközelebb, hogy „Egyedül mész?“ „Aha, egyedül.“

Javier a teraszon ült és az utcát bámulta. Nem ment el sok ember az ablaka alatt, de mindig volt valami mozgás. Magában volt, de nem volt magányos sose, a neszek, az olykor hangosan felcsendülő beszéd, a város zajai tudatták vele, nincs egyedül.