Az új év eseménytelenül telt, attól eltekintve hogy voltam párszor nyaralni, vagyis telelni, tavaszolni, és nyaralni is.

Bencével jól megvagyunk, mintha kitöröltek volna minden szenvedést belőlem.

Nem akarok kapkodni, most jó így hogy külön lakunk, van privát szféra is.

Az évek alatt szereztem annyi rutint és bátorságot, hogy már nem kap el a pánik a kórházba vezető úton. Persze, ha elkezdenék azon tépelődni, hogy miért vagyok itt, valószínű hamar abba az állapotba tudnék kerülni.

Már nem is kell félórákat várnom, figyelve, ki jön ki és én mikor menjek be, amikor lehetőleg senki nincs ott. Egyszerűen besétálok, köszöntöm betegtársaimat és leülök. Onnantól már ott vagyok és az új érkezőkre figyel mindenki. Megnyugodtunk, senki nem ismer senkit. Huhh!

Odafele a László Kórház előtt gyümöcsöt árulnak mindig, már sokszor eszembe jutott, de most vittem is Mária nővérnek és Klári nővérnek egy doboz málnát és egy doboz szedret. Szegények annyit dolgoznak, biztos jól esne nekik.

Táskámban a két kis doboz bogyóssal várakoztam kint a telefonom nyomkodva. Harmadikként sorra is kerültem, nem kellett többet várnom tíz- tizenkét percnél. Ha így működne mindenhol az egészségügy, senki nem panaszkodna. Igaz, szerencsére „csak“ másfél ezer körüli regisztrált fertőzött van, míg más betegségeknél több tízezer, százezer.

Szólítottak, bementem az első szobába, ahol a vért vették.

Persze, fejből tudják a nevem, nem kell bemutatkoznom, nyolc és fél éve oda járok.

Klári nővér kikeresre a kartonomat, majd bejött Mária is. Elővettem a gyümölcsöket a táskámból.

„Hoztam egy kis gyümölcsöt, útközben vettem, gondoltam szeretik. Ez málna, ez meg... nem tudom mi ez.“

„Szeder!“ – vágta rá Mária nővér lelkesen. (mikor vettem még ismertem azt a szót hogy szeder, amire beértem vele, már elfelejtettem.)

„Jaj, de kedves, köszönjük!“ – kántálta a két kis mókus a fa odvából.

„Lesz szabadság?“ – kérdezi Nelli miközben a csöveket cimkézi fel. Olyanokat, amiket én is két nyáron át az SZTK-ban diákmunka keretein belül. Ha tudtam volna, mit hoz az élet. Akkor csak munka volt meg színes cimkék a színes kupakú csövekre, most az életem részei. Akkor annak örültem, ha az ötezer kék kupakú után végre piros jött, majd narancs. Darabjáért azt hiszem akkor két forintot kaptam. Nyomtam, mint az állat reggeltől késő dálutánig.

Amikor volt lehetőség rá, mindig dolgoztam diákként, volt hogy vidákre mentem ki hajnalban füzetborítókat ragasztani, volt hogy forgalmat számoltam az utcán, igaz, azt nem sokáig bírtam.

Általában valamire gyűjtöttem, indokolatlanul drága cipőkre, ruhákra.

„Már volt.. eddig hét.“ (Valószínű nem értették, hogy ez nem hét nap, hanem hét darab külön utat jelent, de nem is fontos.)

„Jaj, akkor már volt is?- hol járt?“ – csicsegte Nelli miközben a fecskendővel babrált. Ilyenkor én már nem nézek oda. Nem zavar a vérvétel, a tűtől sem félek, de minek nézzem. Szemben egy tükör van szemmagasságban, amit így ülve csak tárgyi mivoltában látok, az oldalába képeslapokat tűztek. Gondolom, a betegek küldték. (Igazán küldhetnék én is, bár attól a mennyiségtől valószínű az se látszana, hogy a falat valaha csempe borította. )

„Utoljára Szardínián.“

„És hogy kell oda eljutni? Repülőgéppel?“ – folytatta, miközben a vérrel teli csöveket mixelgette ujjai között lassú mozdulattal.

„Igen.“

„Jaj, de jó, és jó idő volt?“- nem szűnik a nővérke lelkesedése. Nyílván a zömmel melegek eggyel szórakoztatóbbak, mint a nyugdíjasok a szemészeten.

„Kicsit hidegebb, mint Magyarországon, ahogy hallom, de nagyon meleg volt ott is „

Féltem, hogy Klári nővér lebasz, mert túl barna vagyok, és elvileg azért a Nappal (is) óvatosan.

Provokáltam is, mert mondtam, hogy „de én bírom a meleget meg a NAPOZÁST.“ – derüljön ki ha ettől meghalok.

„Jaj, én nem, - jött a válasz- , úgy izzadok, főleg a fejem, hogy csurom víz a hajam.“

„Jaj, az nekem is.“ - mondtam miközben olyan volt az egész mintha beugrottam volna a keresztanyámhoz egy kis gyümölccsel, amit Anyám szedett a kertben a telkünkön. Éppen ott volt a szomszédasszony, Klári, aki egy kávéra ugrott fel Máriához, akit mindenki szeret a családban., hisz olyan kedves, nyugodt teremtés. Apácaként igazán bölcs tanácsokat ad a család minden tagjának, igazi lelki vezetője a famíliának.

Ennyit arról, hogy egy hétig napi hat órában a napon rohadtam.

Aztán szóba jött, hogy hangos volt az utca, ahol laktunk, kicsit zavaró volt éjjel a nagy hangzavar.

„Igen, képzelje, mikor a múltkor voltam Dubrovnik-ban, egy kolostorban, ami a parti sétányra nézett, alig tudtam aludni. Én nem voltam ehhez hozzászokva, mert eddig Lengyelországba jártam a hegyekbe ami a rheumámra is jó. De a tenger... az csodálatos!.....szóval alig tudtam aludni a zaj miatt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy éjszaki élet van! ÉJSZAKAI ÉLET! Olyan zaj, hogy nem voltam magamnál mikor hazaértem.“ – ragasztotta le a vénám Mária nővér / tette odébb a kévéscsészét Mária nénikém.

Klári közben recepteket nyomtat. / tejszínhabot fúj az almás süteményre.

„Éjszaki élet?? Hol??“ – viharzott be dr. Szabó olyan barnán, hogy már értettem, hogy miért nem tűnt fel senkinek hogy dél- spanyol külsőt szereztem. Szabó észak-afrikai!

„Dubrovnik“ – válaszolta Mária.

„Fiú fiúval vagy vegyes?“ - pörög tovább Ahmed indokolatlanul a szexualitás fele vezetve az ártatlan szerda reggeli csevejt.

„Kolostorban voltam, Főorvos Úr. KOLOSTORBAN!“

Nyílván eddig fel sem merült a jólelkű apácában, hogy miközben a rózsafűzért morzsolgatja a kolostorban lefekvés előtt, az utcáról beszűrődő zaj nem feltétlenül egy sirály vinnyogása, hanem épp Milos helyezi középső és mutató ujját Vladimirba.

A sikongatás sem annak jele, hogy Snežana kultúrsokkot kapott a keresztény templom láttán hanem csak Nebojša farkat villantott és már előre izgalomba jött hogy végre olyanba ülhet amilyenre igazán vágyott.

“Vannak olyan filmek amikor bejön a nő fityulában….” – folytatta Szabó a “csakcsinálja” attitűdöt- hogy még nagyobb nyomatékot adjon mondanivalójának, eljátszotta hogy a “nőfityulábanmegy” (inkább olyan volt, mitha egy rajzfilmfigurát testesítene meg, ami kummant az erdőben, egyáltalán nem volt szekszi, azért mindenesetre hálás voltam- hát még a nővérek – hogy nem tett be két gézköteget a pólója alá, jelezve a filmbéli apáca “jól elvan eresztve mellügyileg.”

“Folytassam mit csináltak utána vele..?” – eddig Hetty néninél teáztam a Váratlan utazásból, most egy heteró kocsmává változott az elképzelt antik bútorokkal berendezett nappali, ami valójában kopár rendelő volt.

“NEEEEEEE!” – kiáltották a nővérek egyszerre.

“Na de Főorvosúr, miket beszél!.” – pironkodtak szegény egészségügyi alkalmazottak.

Szerencsére Szabó átment egy másik szobába dühöngeni, én aláírtam a papírt, hogy ott voltam, szokás szerint véletlenül az orvos helyén, és elindultam kifele. Mária még az ajtóban utánam szólt:

“Nagyon köszönjük a gyümölcsöt, igazán megható hogy gondolt ránk.”

“Szívesen, fogyasszák egészséggel!” – kiabáltam vissza mosolyogva, hiszen Olaszországból jöttem, ott még a kukásra is “kell.”

A kint várakozók csak azt hallották, hogy távozom a teázásról. Jól esett ebben a melegben a hűvös szoba, és a sütemény, amit Klári szomszéd hozott… ! Isteni volt! Három hónap múlva újra jövök, remélem addig nem kell.

Addigra szőlőszezon lesz.