Minden nap beszélünk Bencével, már két hete itt vagyok.

Még egy hét és jön egy barátom majdnem egy hétre, és utána lehet hogy Bence is az utolsó egyre. Sok helyre mászlálok, de sokat pihenek is. Vannak már bejáratott dolgaim, hol kávézok, hol vásárolok, melyik a kedvenc partom.

A vásárlás külön téma, mert mikor nyáron kint voltam, mindig a tengerpart melletti kisboltban vásároltam, sört, csokit, kólát, ilyeneket. Nagyon drága volt, de tudtam, Tel – Aviv nem az alacsony árairól híres.

Most hogy itt vagyok egy ideje, és hosszabb távon kell gondolkoznom, tudom, mit, hol kell megvenni. Nem száz forintos különbségek vannak, hanem sokszoros szorzók.

A dobozos sör például a part mellett lehet akár kétezer forint is, míg a piacon a nágy darab kerül annyiba. Igaz, nem hideg, de megveszem, behűtöm, és viszem.  Narancslé is valahol több mint kétezer forint, valahol pedig fele annyi.

Amúgy teljesen kiszámíthatatlan, mert nem lehet kintről látni, hogy drága üzlet, vagy nem, továbbá valami olcsóbb, valami drágább.  Ezzel elmegy a délelőttöm, hogy elmegyek vásárolni, amúgy is nagyon szeretek közértekbe járni, külföldön különösen, így legalább többe is mehetek.

Érdekes, itt gyakran reggeliztem eddig, talán csak egy - két nap maradt ki, otthon nagyon ritkán. Vettem körülbelül tíz féle kenhető dolgot, padlizsán krém, hummusz, fokhagymás cucc, ilyenek,. Ezt eszem pitával, ami szintén egy vagyon.  Minden rettentő drága, de ezzel tisztában voltam, mikor úgy döntöttem, idejövök öt hétre. Persze, sok a felesleges vásárlás, olyan dolgok, amiket megkívánok, és nem eszem meg, és kevesebb pénzből is ki lehet hozni, de tényleg elég hardcore.

Nagyon jó idő van, lehet fürdeni a tengerben, nincsenek sokan, de teljesen vállalható. Mondjuk én nem vagyok mérvadó annyira, mert ha tengert látok, azonnal bele akarok menni, legalább egy kicsit. Volt hogy januárban az Északi – tengerbe is bementem, igaz csak bokáig, tornádó szélben, kabátban, sapkában.

Meg vagyok vadulva a vízért, minden formában, tenger, óceán, folyók, tavak.

Gyerekkoromban is folyamatosan a tengerhez vágytam, de nem sok lehetőségem volt rá. Először tengernél14 évesen voltam Apukámmal Olaszországban, Velencében, egy napos non- stop utazáson. Este indultunk, másnap reggel értünk oda, ott voltunk estig, és haza, másnap délelőtt már a lakásban. Az első ilyenen, mert még háromszor voltam ugyanezen a túrán, hazafele megálltunk Bibionéba, ahol volt két óránk élvezni a tengert. A csapat fele ott maradt, mert eleve úgy fizették be, hogy a velencei egész napos városnézés után egy hetet a tengerparton töltöttek, és a következő csapattal jöttek vissza. Rettenetesen irigyeltem azokat, akik elfoglalták a tengerparti apartmanjaikat, és annak tudatában csobbantak először az Adriai – tengerben, hogy további hat napjuk van még rá.

Nekünk két óra volt, de tisztán emlékszem, mennyire élveztem fetrengeni a homokban, a vízben, és mennyire szomorú voltam, hogy letelt a két óra. Vissza sem mertem nézni azokra, akik önfeledten lubickoltak tovább. Talán még naplementéig is lent maradtak, ami a csövön kifér.

Amióta az eszemet tudom, nagyon érdekelt a Világ, és minden ami ezzel jár, kultúrák, nyelvek, városok, természet, állatok, minden. Nem volt nehéz dolgom, mert Apukám a történelmen kívül a földrajzzal volt folyamatosan elfoglalva, annak is az utazás részével, de azt is csak a virtuális térben gyakorolta, soha nem ment sehova. Mindig halogatta, majd, ha a gyerekek felnőnek, majd ha Anyukám elmegy vele. Anya nem nagyon akart, így ez itt megrekedt, mindenesetre rengeteg térkép volt otthon, az én szobámat is díszítette egy Világ, egy Olaszország, egy Afrika, és egy Közel – Kelet. Pont itt vagyok, bevonzottam.

Gyűjtöttem az utazási katalógusokat, Utazás Kiállításra jártam, útikönyveket olvastam, fejben utaztam.

Azt viszont elhatároztam, hogy amint lesz lehetőségem, el fogok utazni mindenhova, ahova csak lehet. Az országok és a hozzájuk tartozó fővárosok – midegyiket fejből tudtam, valósággá válnak. Érdekes, hogy földrajzból nem voltam túl jó, mondjuk semmiből sem, de abból bukásra is álltam. Miközben nekünk volt (van) otthon Európa legnagyobb amerikai National Geographic Magazin gyűjteménye, amiket kötelezően mindenkinek a családból meg kellett Apámmal néznie, majdnem megbuktam ebből a tárgyból. Igaz, ha nem egy vaktérkép előtt kellett volna állni évekig, és megmondani, hol bányásznak kőszenet, ami ráadásul folyamatosan változik, hanem legalább kedvcsinálónak kézzelfogható tudást, nyitottságot, érdeklődést tanítanak, országokat bemutatva, akkor talán lenne valami értelme.  Nem vettem fel, Anyukám mindig mondta, hogy veleszületett inteligenciával rendelkezem, bárki bármit mond.

Azóta is mindent megteszek hogy utazhassak, semmi más nem érdekel ennyire.

A négy buszos Velence előtt nem voltam külföldön, csak Ausztriában, hasonló buszos túrákon, amiket szintén imádtam. A szüleim lehetőségeikhez mérten igyekeztek megmutatni a Világot s mivel Apám kapható volt rá, pár egy napos útra befizettek.

Huszonhárom évesen mikor Julival jártam, az első évben a négyből, kapott ajándékba egy jamaikai utat két főre. Tulajdonképpen ő kérte huszadikra, mert tizennyolc évesen már volt az anyukájával.  Repkedtem örömömben, és hónapokat töltöttem a hely tanulmányozásával, mindent elolvastam, ami létezett. A katalógusokban, amiket gyűjtöttem ezek az utak voltak a number one- ok, „luxus utak“ néven futottak, és mindegyiken leheteten kék színű tenger, hófehér homok, és szinte uv zöld pálmák voltak.

Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan lehet egy ilyen helyre eljutni, kinek van erre pénze, nekem lesz e valaha. Bizakodtam, de nem láttam még ennyire előre, iskolába jártam, messze volt még az igazi felnőtt élet.  Másodéves voltam a főiskolán amikor a jamaikai üdülőparadicsomban voltunk, akkor ültem életemben először repülön. Röhögött is mindenki, hogy egy ilyen hosszú, átszállásos úttal kezdem, de gyalog is elindultam volna.

Az út jól sikerült, bár valószínű túl sokat készültem rá, így kevés olyan faktor volt amit ne tudtam volna előre, illetve az elvárásaim is nagyok voltak.  Hatalmas kertben volt a luxushotel, rengeteg bárral, átteremmel, medencékkel, mint egy város. Akkor, 13 évvel ezelőtt ez óriási szám volt, most már azért eggyel elérhetőbb, több lehetőség van szállásban, légitársaságban, lehet mixelni a lehetőségeket, hogy az ember kevesebből megússza, de tény, hogy most sem az olcsó utazásokba tartoznak az all inclusive tengerparti tripek.

Az idővel kicsit pechesek voltunk, mert az egy hétből négy napot esett az eső, a pára ettől még nagyobb lett, és ami a legfontosabb, a színek nem voltak olyan élénkek, mint napsütésben. Szerencsére azért úgy is sikerült látnom, és fantasztikisan éreztük magunkat.

Ott elindult valami, nagyon akartam menni, és amint elkezdem dolgozni, minden pénzemet erre költöttem. Még Julival jártunk, szakításunk előtt körülbelül háromnegyed évvel, a Jamaika után kettővel, elmentünk a Maldív – szigetekre.

Az volt nekem a top álom, a minden, amit csak el tudtam képzelni.

Fotótapétákon felnőtt generáció vagyok, bár nekünk az őszi tájas változat volt, szüleim nem szerették a giccset (és azt gondolták a sárga leveles fák nem azok a nappali falán), de volt olyan osztálytársam, akiknek pálmafás – tengerpartos volt, na attól teljesen kész voltam. Ahol még függőágy is lógott két pálma között, arról pedig egész egyszerűen nem tudtam levenni a szemem.

Akkor azt képzeltem, ezen fotók mindegyike a Maldív – szigeteken készült. Most már tudom hogy nem, de ami a luxus, a kék, a zöld, a wow érzés volt, az Maldív.

Akkor 11 éve óriási unikum volt oda utazni, bár most sem átlag. Sokáig gyűjtöttem, hogy összeszedjem a pénzt, és nem bántam meg. Ha van édenkert, akkor az az, ha van olyan kék, olyan zöld, és nem csak képzelődtem, akkor az ott van.

Az sem elhanyagolható hogy gyerekkori álom volt, azok közül pedig ha bármi megvalósul, akkor az különösen jó érzés.

A szobám falán függő Közel – Kelet és később Izrael térképtől eljutottam oda, hogy itt vagyok.

Sok rossz történt velem, de meg kell tanulnom, hogy észrevegyem az is, ami jó, mert sokszor azt sem látjuk, ami kiszúrja a szemünket.