Szakítottam Bencével.

Nem bírtam tovább, valamit csinálnom kellett. Lehet, nem ez volt a megoldás, de úgy érzem, ezt kell tennem.

Nagyon sokat vitatkoztunk, elégedetlenkedtem, türelmetlen voltam. Teljesen felemésztettek mindkettőnket a történtek. Július van, egy hete történt, hazajött, és megmondtam neki. Óriás vita lett belőle, nem szomorúság, hanem újabb balhé. Kértem, menjen el, de nem akart. Azt mondta, nem így működik, hogy kidobom a lakásból, mert úgy gondolom, vége van. Sokszor eljátszottam már ezt, de most komolyan gondoltam. Nem hiszem, hogy lenne más opció ilyenkor, mint külön lenni, még úgysem, hogy tisztában vagyok vele, én vagyok fölényben, az én lakásom, neki kell elmenni. Fordított esetben engem kérni sem kell, azonnal csapom be az ajtót magam előtt, még akkor is ha azt sokszor megbánom.

Izrael tette be a kaput teljesen. Ott láttam magam másképpen, szabadon, felszabadultan. Nem konkrétan azon a helyen, hanem csak úgy általában.  Nem hiányzott annyira, mint ahogy kellett volna, másra vágytam, és itt nem egy más emberre gondolok feltétlen, hanem magamat láttam máshogy.  

Sosem az a nehéz, amikor valaki kimondja, a másik fél pedig becsukja maga mögött az ajtót, hanem az, amikor nem jön haza többet.

Most erre van szükségem, azt hiszem, de nem tudhatom, mit hoz a jövő. Szeretnék új életet kezdeni, remélem lesz hozzá elég erőm.

Elvitt minden cuccát, amit én csak zokogva néztem, nem tudtam megakadályozni, pedig nagyon belül szerettem volna, de tudtam, már nem lehet.

“Lehet, sose fogok már kinőnni abból, hogy leveleket írjak és érzelgősködjek. Megfogadtam, hogy nem teszem most, de nem bírom ki. 

Ilyenkor le kell írni, de nem szabadna elküldeni, mert rólam lemegy egy teher, de a másikra áttolom. Ebből látszik, mennyire önző és következetlen vagyok. 

Azt hiszem, ez volt életem második legrosszabb napja. Annyira fáj, mint mikor anyukám összes betegségét egyszerre éreztem a testemben és az agyamban. 

Én akartam, vagyis mindketten, de én juttattam ezt idáig, és mégis levegőt kapni is nehéz. Sajnálom, hogy utoljára is ilyenekkel terhellek, de jelentett nekem annyit ez az időszak, hogy most kiöntsem még azt amit már szavakkal nem vagyok képes. 

Kár, hogy valami miatt kommunikációs gát lett köztünk, valószínű sokat rontott a helyzeten. 

Nagyon szeretlek, ezt tudnod kell, sajnálom hogy nem tudtam kimutatni. Amikor azt gondolod, hogy valami biztos, akkor elengeded magad, úgy érzed, ezért már nem kell küzdened. Velem eddig általában fordtva volt, mindig én voltam az elején, aki elragadtatta magát és várt, hogy a másik észrevegye, milyen is valójában.

Soha senki nem szeretett ennyire mint Te, és sose éreztem még ilyen erősen, hogy valaki vigyáz rám és fontos vagyok neki. 

Beleültem ebbe, aztán szépen megváltoztattalak Téged is és nem jó irányba. Igaz, sokszor felhoztam, hogy gáz van, de annyiszor eljátszottam ezt, hogy nyílván nem vettél már komolyan. Sokat tanultam magamról az elmúlt időszakban, főleg most, egy hete, és asszem önmarcangolás nélkül mondom, hogy én vagyok az, akit maximum barátnak akarnék, de kapcsolatnak soha. 

Gondolkoztam, mikor feljöttem a Facebookon a memory dolgok, hogy miket éltünk meg, mik történtek és azon döbbentem meg, hogy 2013. februárja és decembere között volt a kb. egyetlen nyugodt időszakunk. Utána jött kemeny 1 év és 9 hónap, ami Neked ugyanolyan nehéz lehetett mint nekem, csak annyiból még kényelmetlenebb, hogy szar nézni valakit, aki éppen belehal valamibe és nem tudsz vele mit kezdeni. 

Ettől függetlenül hálás vagyok hogy mellettem voltál. 

Fura, de olyan volt mintha anyám küldött volna, sokszor mondtam is, hogy “ne nevelj nem vagy az anyám”. Mintha anyám még életében rendelt volna mellém valakit nem sokkal a felfordulás előtt. Nem ismert, de zsigerből érezte, hogy Te vagy az akire szülségem van. Nyugodtan ment el, mert amikor legutóbb összevesztünk, akkor láttam rajta, hogy nagyon szomorú, hogy nem vigyáz rám senki. 

Sajnos egy kapcsolatban nyílván ez nem elég, ahhoz még fiatalok vagyunk. 

Családnak éreztem magam, ha már normálisan nincs is, és baráti társaság se. Ti voltatok a családom, a macskagyerekkel aki berohan az ágyba vasárnap este és közénk fekszik.

Aztán az utolsó tíz hónapban kivontam magam az egészből, és elég furán értelmeztem a gyászt. Nekem így ment. Végletekig nyomtam mindent, de főleg menekültem, hogy lássam magam egy más életben, tudva, hogy itthon vársz rám. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon sajnáltam hogy nem vagy velem. Előtte még sajnáltam. Egyszerűen csak el akartam szakadni úgy hogy a köldökzsinór megmarad, mégha ez elég perverz hasonlat is.  Tudat alatt éreztem, hogy úgy ahogy anyukámat, Téged is el kell engedjelek. 

Zavart, hogy nem vonjuk be egymást semmibe, kicsit rejtegettük is egymást a másik előtt, és meghagytuk ezt egy lakás kapcsolatnak, ami nem jó. Sokszor éreztem, hogy nem vagyunk egy síkon, társaságban sem, hogy tudjuk, mikor kell abbahagyni, mikor kell csendben lenni, és mikor kell nagyon hangosan beszélni. Szó szerint és szimbolikusan is. Elkezdtünk más fele menni, és én akkora fasz voltam, hogy azt gondoltam, hogy megint csettintek egyet, és már csomagolsz is Amerikára. Türelmetlen voltam ezzel kapcsolatban is, de szerettem volna, ha Te is lelkesedsz. Nem vettem észre, hogy nem a szokásos, sokszor idegesítő daccodból szól ez, hanem hogy Te is elengedted már ezt, nem akarsz tervezni, hosszú távon gondolkozni. 

Én is féltem ettől, de akkor úgy éreztem, hogy ez az egy dolog mentheti meg a kapcsolatunkat. Egy közös terv, jövő, nulláról, még akkor is ha nem, vagy nem úgy sikerül. Mkor hazajöttem, azon pörögtem, hogy láttam magunkat kint, hogy létrehozunk egy családot, úgy hogy a közeg nem húz le, hogy újra csillogna a szemünk tőle. Kriszti azt mondta, hogy ő csak azt látja kint, ha kimennek együtt, nem sokkal utána szétmennek. Volt ilyen félelmem is, hogy kirángatlak, együtt bérlünk egy lakást úgy hogy az előny, hogy egymásra vagyunk utalva, hátránnyá formálódik idővel és ott állunk elveszetten. Nem tudom, hogy éreztem e ennyire erősnek a kapcsolatunkat, de azt hiszem, nem.

De naív és nem elvárható módon arra gondoltam, hogy ezt előadom, Te egyből belelkesedsz, és húzzuk előre egymást. Nem róhatom ezt fel Neked, mert több hátrányod is van, mint nekem és nyílván Te sem érezted biztosnak kettőnket ahhoz, hogy mindent egy lapra tegyél fel.  Én szeretek álmodni, főleg úgy hogy partnerem is van hozzá, a sok magányos álom mellett, jó lett volna egy közös. Ha nem jön össze, az se baj, vagy ha azt monduk, hogy kezdjünk kisebbe, vagy csak költözzünk "Szentendrére", az is egy hatalmas lépés és új cél. 

Cél, ami nem volt, pedig ilyenkor kellene, közös jövő, amihez annyira ragaszkodtam elméletben, hogy nem vettem figyelembe, hogy ezért tenni is kell.  Te is elfáradtál, eddig Te húztál, és amikor leeresztesz, nekem kellett volna. Sokkal okosabban, nem csak várni, hogy történjen valami. 

Tudom, hogy Neked is rossz volt költözni és elhiszem, hogy tartanod kellett magad és nem azért voltál ilyen, mert nem jelent már semmit Neked. Tudom, mert ismerlek és biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretsz. De már erre nem támaszkodhatok. Bullshit, de Te egy nagyon ritka kincs vagy, és nem voltam még felkészülve erre, nem tudtam, hogy kezeljem, OK, Te is hagytad. 

Valakinek egyszer sem jön el, nekem legalább már megvolt.

Borzasztó erős vagy, mintha együtt költöztünk volna, ha leszámítjuk, hogy zokogtam. Belegondolok abba, hogy felépítesz egy új életet, és majd lesz egy olyan valakid aki értékel, és kiszakad a szívem, Tudom, ez 70% EGO, de őszintén fáj az ezen túlmenő része is. Tanulnom kellett volna az előzőből, amikor pont azért akartunk elköltözni, hogy valami olyan legyen, ami közös.

De olyan kényelmes volt ez, hogy nem mertem kockáztatni. Sose merek. Ezért fogok itthon maradni örökre, mert csak a szám nagy, nem merek semmit lépni soha. Inkább várok. 

Húzhattuk volna egymást felfele és mást keresni, célokat. Megbeszélhettük volna, amit annyiszor szerettem volna, hogy ki mit gondol, mit szeretne, mi zavarja, mivel lehetne dolgozni ezen. 

A végén már nem hallottuk meg, mit mond a másik, és magunkban írtuk le a dolgot szépen lassan. Elfáratunk, a várakozásba, az aggodalomba, egymásba.

Most már mindegy, és tudom, hogy Velem is elszaladt a ló, és sajnos irányításra van szükségem kicsit.

Bárcsak csettinthetnék és ott teremnénk egy kertes házban, kiegyensúlyozottan.  Tudom, nem ilyen egyszerű és annyiszor hülyéskedtem el ezt az egészet, hogy nem lehet tovább. 

Mivel álmodozó vagyok, azért annak a lehetőségét meghagyom, hogy ha anyukám Téged nem csak támasznak, hanem végzetnek küldött, akkor még hagyom magam elüttetni a bicikliddel, vagy küldök egy lakáskulcsot a kertes házhoz.:) 

Te vagy a jobbik felem, csak még nem tudom, hogy kezelem, hogy a testemen kívül van már. Eddig is elég nyálas voltam, de kihoztad belőlem a maximumot. 

Nem várok választ, csak leírtam, hátha ettől jobb lesz. 

"de jó lenne jónak lenni, 

mindig, mindig csak szeretni, 

lelkem szállna, mint a lepke, 

olyan könnyed, lenge lenne, 

De jó lenne jónak lenni, 

csak a szépet észrevenni, 

nem féli és nem remegni, 

mindig, mindig csak szeretni

....

..Te vagy az én csodabogaram."