Amióta hazajöttem Amerikából, kicsit eltávolodtunk Bencével, nem is kicsit.

Teljesen másban vagyok, mint ő, én még lélekben Amerikában maradtam.

Folyamatosan azzal jövök Bencének, hogy ne várjunk tovább, menjünk ki, költözzünk ki. Tudom, nem feltétlen lehet abban gondolkozni, amit kint láttam, mert az speciális helyzet volt. Krisztiéknél mindent megkaptam, lesték minden gondolatom, mit szeretnék, hova mennék. Egy hatalmas medencés, luxus házban laktam, olyan dolgokkal voltam körülvéve, amiket eddig csak filmekben láttam, pedig nem ma kezdtem az utazást. Bence reálisabb, és ünneprontó is valamilyen szinten azzal, hogy nem hagy álmodozni, nem hagyja, hogy legalább eljátszadozzak azzal a gondolattal ,hogy valaha jobb lesz az életem. Persze, mindenki saját maga alakítja, de én most úgy gondolom, hogy ezen (is) múlik.

Teljesen elvarázsolt, ami kint volt, úgy is, hogy az agyammal pontosan tudom, hogy nem megy ez olyan egyszerűen. Elegem lett az itteni helyzetből, és mint egy szivacs szívtam be az ottani közeget. Mindenki kedves volt velem, akárhova mentem, mindenhol volt valakinek egy kedves szava hozzám, ismeretlenül is. Természetesen tudom, nem feltétlen nekem szólt, hanem ez a kultúra része, de mennyivel jobb kedvességben élni, mint agresszióban? Sokkal!

Ez rengeteg konfliktust szült kettőnk között, Bencének itt van munkája, nem tud angolul, megértem, hogy nem mer lépni, de én itt megőrülök.

Amerika után még elutaztam Spanyolországba, és készülök Izraelbe. Eddig is sokat utaztam, de most ez valahogy más. Menekülök. A saját gondolataim elől, Anya emléke elől, a kapcsolatunk elől. Nem túl hálás feladat itthon maradni, vigyázni a macskára, és várni engem, de nem tudok mit tenni, muszáj mennem. Nem tudok itthon lenni.

Voltam egyszer egy embernél, aki félig szakember, félig csak külső szem, aki azt mondta, hiába menekülök, ha nem tisztázom az érzéseimet, nem jutok el A-ből B-be, mert magammal viszek mindent. Fizikailag eljutok, de nem old meg semmit.

A mozgás amúgy segít a gondolkozásban, segíti hogy áramoljanak a gondolatok, de ugyanakkor tudom, ha az ember kiszakad a közegéből, sokkal könnyebb túlélni.

Lassan négy éve ismerem Bencét, több mint három éve vagyunk együtt, biztos ez egy fodulópont is, de most úgy érzem, ennek nem lesz túl jó kifutása.

Sokat gondolkozom egy olyan életen, amiben egyedül vagyok, minden előnyével és hátrányával. Amiben kipróbálhatom magam, új életet kezdhetek. Bátorság kell ehhez? Nem tudom, de nagyon bennem van.

Nem tudom, mi a megoldás, többször próbáltam Bencével beszélni, de mindig vitatkozás lett belőle. Olyan mintha egymás mellett élnénk egészen más életet. Azért mert Bence nem tud ennyit utazni, nem szeretnék én is lemondani róla. Egész gyerekkoromban erről álmodtam, hogy sokat utazzak, és megígértem magamnak, ha lehetőségem lesz rá, mindent meg fogok tenni annak érdekáben, hogy a lehető legtöbb helyre eljussak.
Mikor beteg lettem, volt egy pillanat, amikor elbizonytalanodtam, hogy összeegyeztethető e, de aztán rájöttem, igen, semmi összefüggés nincs, és még jobban erősödött bennem a vágy hogy elmenjek.

Hálás vagyok Bencének, hogy segít ebben, tatja a fronot, vár haza.

Nem tudom, meddig lehet menekülni az érzéseim elől, mikor lesz az a pont amikor le kell ülnöm, és szembe kell néznem saját magammal.