Már – már törölte az emlékezetem a Karácsony előtt pár héttel történteket. Kati régi barátom, akivel közel tíz éve ismerkedtünk meg. Fura lány, de én szerettem. Bár az utóbbi időben kissé eltávolodtunk egymástól, sokszor megbízhatatlannak éreztem, és inkább csak megszokásként volt jelen az életemben. Szerettem, és nem akartam „elhagyni“, sokszor úgy éreztem, segítenem kell neki, és ezt többször meg is tettem. Nem csak lelkileg, batrátként, de tárgyiasult dolgokban is.

Vagy pénz formájában, vagy olyan dolgokkal, amik helyett újat vettem, és kiselejteztem, ezeket mindig elvitte. Én szívesen adtam, mert tudtam, Kati sokkal rosszabb helyzetben van, mint én. Szüleivel lakott, nem túl rendezett családi körülmények között. Volt valamikor saját élete, élt külföldön, volt férjnél is, de negyven fele arra rendezkedett be újra, hogy a szüleivel él. Nem azért mert így akarta, hanem így hozta az élet. Az tény, hogy ő maga nem nagyon tett meg mindent annak érdekében, hogy változtasson ezen. Elfogadtam olyannak, amilyen, vagyis próbáltam.

Azon az estén is átjött, Bencével vendégül láttuk, evett, ivott, de inkább ivott. Nem keveset. Szerintem már részegen érkezett. Akkor is kikészítettem neki valamit, ami már nem kellett, de nagyon jó állapotban volt. Nagyon örült, azt hiszem valami táska volt, de nem emlékszem. Mondom, törölte az agyam azt ami ezután történt. Annyira abszurd az egész, hogy azonnal túl akartam lenni rajta. Máskülönben még jobban megviselt volna.

Szóval nálunk voltunk, dumáltunk. Kati egy idő után mondta, hogy elmegy. Betette a táskájába az ajándékot, összeszedte a cuccait és elment.

Bencével utána nem sokkal lefeküdtünk.

Másnap reggel IKEA-ba akartunk menni, már útra készen álltunk, pakoltam a táskámat, mit kell vinni. Amikor azonban a pénztárcámat kerestem, nem találtam sehol. Annyira nem vagyok szétszort, ha pénzről van szó, akkor pedig egyáltalán nem. Mindenhol megnéztük, olyan helyeken is, ahol tuti nem lehet, de tegyünk meg mindent alapon felkutattok az egész lakást. Írtam Katinak, akkor még teljesen naívan, hogy nem lehet e hogy véletlenül a sok cuccával együtt összefogta valamivel, és eltette? Arra emlékszem, hogy a konyhapulton pakolt, és mindig ott szokott lenni a tárcám, lehet hogy rápakolt valamit és összefogta.

Írta hogy megnézi, de nem hiszi. Meg is nézte, nem volt nála. Kerestük tovább, de el nem tudtuk képzelni, hol lehet. Már arra gondoltam, hogy előző este vesztettem el, mikor lementem Kati előtt az éjjel- nappaliba venni pár dolgot. Vissza is mentem az utcában lévő közértbe, ahol már ismetek. Visszanéztük a kamera felvételeket, ott látszik hogy fizetek, és a kezemben fogom a pénztárcám. Nem tettem be a szövet táslámba, hanem fogtam. Oké, legalább ezt tudtuk, hogy onnan kivittem. Közel lakom, de akár elveszthettem útközben is. Nagyon ritkán vesztek el bármit is, általában képben vagyok és figyelek, ráadásul elég nagy tárgy, tele van minden iratommal, feltűnne, ha hatalmas puffanással a földre zuhan.

Mikor visszaértem a boltból, lementünk Bencével a földszintre, a portáshoz, hogy nézzük vissza ott is a felvételeket. Szerintem nem lehetett volna csak úgy (mint ahogy az éjjel- nappaliban sem), de napi szinten találkozom a portaszolgálat munkatársaival, így alap hogy segítenek.

Nagy nehezen megtaláltuk azt a felvételt, ami nekünk kellett. Persze, a portás nem értett hozzá, de Bence odaült, és addig pörgette amíg nem lett meg amikor hazajövök a vásárlásból. Kezemben a tárcámmal! Ugyanúgy mint amikor kimentem a boltból. Nem vesztettem el, nem esett ki sehonnan, bementem vele a lakásba. Legalábbis a házba, de a liftben nyílván nem hagytam el. Meglett az is, amint Kati kimegy a házból. Semmi extra, csak kimegy, ahogy szokott.

Közben Kati többször írt, hogy mi van, meglett e? Adott tippket, szerinte hol nézzük meg, lehet hogy kidobtam, meg ilyen abszurd dolgokat.

Bence felhívta telefonon Katit, és mondta neki, hogy ha eltette, vagy véletlenül elvitte, mondja meg, mert el kell mennünk előbb utóbb a rendőrségre, be kell jelenteni, az ideigleneshez, meg sok fontos dolgom benne volt. Céges bankkártyám is, nem kevés pénzzel. Mindent letiltottam azonnal, de maga a tudat is kemény.

Mondta, jó, persze, menjünk el, jelentsük be. Persze, meg kell nyílván említenem, hogy ki volt a lakásomban, anélkül hogy vádaskodnék. Egy percig nem hitttem még akkor sem, hogy Katinak bármi koze lenne az egészhez. Jobban elhittem még azt is, hogy az agyam kihagyott egy pillanatra, és kidobtam a kertbe az erkélyen. Megnéztem ott is. Már az őrület határán voltunk mind a ketten Bencével, veszekedtünk, feszült volt az egész vasárnap. Már az ágyat is elhúztuk.

Délután elindultunk a rendőrségre, hogy legalább vegyék jegyzőkönyvbe, hogy eltüntek az irataim. Közben Kati többször írt, hogy mi újság van. Mondtuk, megyünk a rendőrségre, mondta, jól tesszük.

Mikor megérkeztünk, mondták hogy aki ezzel foglalkozik, nincs bent, várjuk meg, nem több mint húsz perc. A kollegának nagy vonalakban elmeséltük, mi történt, hangsúlyozva értetlenkedésünket azzal kapcsolatban hogy hol lehet a tárcám, benne a legfontosabb irataimmal. Bence még utoljára felhívta Katit. Mondtam, hogy felesleges, azt mondta, nem vitte el. Bár már akkor nem voltam teljesen biztos az igazamban. Nem lehetett más. Ha nem Kati volt, akkor Bence? Teljes képtelenség!

Miközben Bence telefonált, én kicsit távolabb álltam, mikor odanéztem, Bence döbbent arcát láttam, ahogy a telefont tartja.

„Bevallotta“- formálta hang nélkül a szavakat.

Sokkot kaptam. Mi van? Kati ellopta a pénztárcámat a lakásomból? Kati aki sokszor vigyázott Bundira, és úgy járt- kelt nálam mindig is, mintha ott lakna? Akinek még pár hete feltöltöttem a mobil kártyáját, mert bajban volt, és nem tudott telefonálni? Akinek amikor csak tehettem, munkát szereztem, legutóbb egy olyat ami egy nap alatt másfél havi gázsit fizetett, és még cégesen a legmenőbb fodrászhoz és sminkeshez is elvittem?

Igen.

Nem tudta akkor telefonon megmondani, hogy miért tette, de utána sem. Mondtuk a rendőrnek, hogy megoldva az ügy, köszönönjük, elmentünk.

Elindultunk Katihoz, aki továbbra sem tudta megmagyarézni tettét, sőt azt sem, hogy hova lett a pénztárca, legalább a papírjaimat adja vissza.

Nem emlékszik semmire, csak arra hogy elvette, elindult egy barátnőjéhez, és eltünt a táskájából. Nem tudom, mit fogyasztott Kati az este folyamán, de elég abszurdnak tűnt, hogy semmire nem emlékszik. Teljesen kiborult, nagyon sírt, sajnálta, de tudta, ez nem egy olyan hiba amit jóvá lehet tenni.

Volt annyi viszont benne, hogy kérte, írjam össze a költségeket, és kifizeti.

Meg is tettem.

Személyi igazolvány, lakcímkártya, TB kártya, adókártya, pénztárca, 3 db. bankkártya letiltása és új, 21 000 Ft, irodai belépőkártya, edzés bérlet, ezek amik pénzben mérhetőek.

Nem tudom, honnan, de pár napon belül kifizette, átutalta a kártyámra.

Borzasztóan éreztem magam, nem is tértem magamhoz sokáig. Egy korszak lezárult, voltak előjelek, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egy barátomnak hitt ember egyszerűen meglop. Beengedem a lakásomba, és elviszi a pénztárcámat.

Közben meg persze, sajnálom Katit, nyílván ez egy komoly szituáció, nem tudom, hogy került ennyire mélyre, de talán ez majd felébreszti.

Azt mondta, szeretne mindent megtenni, hogy visszanyerje a bizalmamat.

Azt hiszem, neki jót fog tenni ha igyekszik, azonban én nem tudnám újra kinyitni előtte az ajót. Nem haragszom rá, de ez ennyi volt, nem tudom kitörölni