Érzések

Lehet hogy nem csak fogok, hanem már meg is őrültem. Olvastam, hogy a gyásznak vannak ilyen részei, amikor az ember úgy érzi, hogy megőrült. Olyan is, amikor azt hiszi, abban a betegségben szenved ő is, mint az aki meghalt. De ez az őrület mindig úgy volt bennem, hogy beszélnek a halotthoz, nem úgy ahogy most nálam van.

Nem is tudom, mi van. Próbálom lefoglalni magam és nem gondoljodni. Talán ez megint kibújás az erzelmek alól, megúszás. Aztén rájöttem, hogy nem az, egyszerűen csak mindenkinél máshogy és máskor szakad ki valami. Persze, el is fáradtam, és nem fogtam fel belőle semmit, Egy szót sem, egy pillanatot sem. Közben amennyire tudtam beleálltam, de most hogy bekövetkezett az amire szó szerint tréningeltem magam, most egyszerűen nem tudom, mi van. Tompultak az érzéseim, szétfolyt bennem egy csomó dolog, és rosszul hangzik, de van benne megkönnyebbülés is. Elmúlt egy olyan görcs, ami mindig bennem volt ezalatt az időszak alatt. A tehertől (ami persze nem volt az, de lelkileg rettenetesen megviselt.) összeomlott a hátam, fáj mindenem.

Közben rengeteget sírtam, az első két - három hónapot gyakorlatilag végig, de úgy hogy reszkettem, és majd minden álmomból felriadtam. Aztán következő Karácsonytól újra, majd most nyáron megint. Egyre kevesebbet, de a kevés is sok volt ebben az esetben. A végén már inkább olyan sírások voltak ezek, amikor a buszon potyogtak a könnyeim, otthon már nem. De tény, hogy buszon, metrón, odafele, hazafele nagyon sokszor sírtam. Elég volt belegondolnom, hogy meg fog halni az Anyukám, és azonnal sírtam, olyan fájdalmasan és mélyről, hogy konkrétan kiszakadt a szívem, és a lelkem. Annyi érzés jött fel, hogy majdnem megfulladtam tőle.

Aztán nagyon sírtam a rosszullétnél, Hollandia után, és a kórházban is, amikor rosszul volt. Két napig nem, amikor rendbejött még utoljára. Amire meghalt kezdtek elfogyni a könnyeim, és mikor belegondoltam és kimondtam magamnak, hogy meghalt az Anyukám, és ez most már jelen idő, akkor már nem volt annyira pengeéles a fájdalom és a görcs.

Mondják, hogy ilyenkor az ember erősen érezni véli a szerettét a közelben. Én nem klasszikus értelemben érzem, hanem valami olyasmit, mintha ő azzal hogy elment, szabaddá tett engem is. (és persze magát)

Olyan mintha Ő küldené fentről az erőt, hogy kibírjam. Mintha tényleg bennem lenne, eloszlatta volna a lelkemben magát. Ha belegondolok, hogy mi történt (és most is miközben írok), olyan mintha valami nagyon idegen és távoli dolog lenne. Olyan mintha nem is én lennék a sztoriban, hanem mintha már én sem élnék, csak nézem, hogy mi történik körülöttem, mintha egy film lenne, és fel sem tűnik, hogy szereplő vagyok én is.

Mondom, hogy megkattanok. Megkattantam. Néha rámtör a sírás, de másodpercek alatt elillan, olyan mintha kiszívná azonnal valami belőlem. Emlékszem, mennyire ki voltam borulva kamaszként, amikor a nagymamám kórházban volt (majd meg is halt), és én a karosszékében ültem, mellettem a szemüvege. Más voltam akkor, de most például nem hat rám olyan erősen a lakás sem. Apámnak persze, sokkal rosszabb, meg teljesen más, de valahogy olyan, mintha ott lenne, de nem fizikailag, nem is mint szellem, hanem csak mint a levegő. Van, hogy folytogat a sírás egy – egy tárgytól, de ez nem olyan erős érzés, hogy menekülnöm kelljen onnan, sőt valahogy olyan mintha az egykori (és ez elég régen volt, mikor felhőtlen volt) vidám anyám lenne ott.

Halála után egy vagy két nappal mentem haza és az unokaöcsém állt narancssárgába a nagyszoba ajtóban, apám előtte. Mikor beléptem, hirtelen anyámat láttam a gyerekben, vagy csak azt hitem, hogy ő áll ott. Akkor tényleg annyira kiütött az élmény, mintha valóban szellemet láttam volna. Azt hittem, hogy velőtrázóan fogok üvöltve sírni, de azt gonolom, fel sem fogtam még mi folyik körülöttem, és a temetésel lesz nyílvánvaló.

Vagy csak arról van szó, hogy én már őt elengedtem, annyit sírtam, hogy én ezen már „túl vagyok?“

Mikor fog kijönni? Nem akarom megúszni, mert az nem egészséges, de elképesztő kettős-hármas-húszas érzéseim vannak egy percen belül is.

Mondtam már hogy meg fogok kattanni?

Olyan, mintha nem lennék magamnál, görcsösen próbálom magam lefoglalni, addig amíg nem roppanok hirtelen össze. Amit tudok megcsinálok, hogy legyen is pénzem belőle, pont mint mikor Anya még élt (kimondani is olyan idegen.), akkor is a „megcsinálom, mert most jól van, tudok másra koncentrálni“, készülve arra amikor összeomlik minden. Borzasztó, hogyan lehet ennyire görcsben élni. Nem egészséges. Persze, szeretném ha csinálhatnám még, vállalva a görcsöt, de az utolsó állapotban már nem. Az maga volt az önmegbetegítés. Fura, hogy amikor még élt, akkor nagyon rosszakat álmodtam, úgy keltem, hogy azt se tudtam hol vagyok, sírtam, beszéltem, kiabáltam.

Most jobban alszom, olyan mintha velem lenne álmomban. Egyenletesen bennem. Nem álmodok semmi éleset és gyötrelmeset azóta, sokkal finomabbak lettek az éjszakáim. Fura, hogy arról írok, hogy van pozitív hatása is annak, hogy elment, nyílván nem véletlenül „adta fel“ most. Elengedett minket és magát is, nem akarta, hogy tovább szenvedjünk, mint ahogy neki is sok volt már ebből. Kapaszkodott még érzelmileg, de egyre gyengébben, egyre nagyobb volt a húzás, hogy megnyugodjon.

Az apám is kínjában olyan szépen helytáll, állandóan, takarít, főz, mos. Ha lenne aki megenné azt a rengeteg ételt, akkor biztos, hogy naponta több félét is csinálna. Lelkileg padlón, de a túlélés miatt nagyon durva formában van. Állandóan megy valaki hozzá, tesóm, felesége, unokaöcsém, unokahúgom, én, alig van egyedül. Beszélgetünk vele de ezek nem siránkozós beszélgetések, hanem felszabadultan valamiről, amiről ő akar. Benne van Anya is természetesen, mert mindig szóba jön, mindennel kapcsolatban, de olyan fura és távoli az egész. Mintha nem alig másfél hete, hanem fél éve történt volna. Sokkal jobban aggódom amiatt, hogy nem vagyok kiborulva, mintha azóta üvöltve zokognék.

Amikor belémhasít, hogy nincs többé, hogy nem látom többet, hogy minden ami maradt az már csak emlék, és csak ezekből táplálkozhatok, összeszorul a szívem, de valahogy most kicsit nyugodtabb vagyok, mint mikor attól rettegtem, hogy apám hív, hogy otthon rosszul lett az anyám / Bevitték a kórházba / Holtan találta az ágyban, stb. Akkor konkrétan mindenem görcsbe állt, és a gondolattól is zokogni tudtam. Olyan mélyről hogy ezekben az időkben minden felszakadt belőlem. Aztán persze próbáltam nem gondolni rá, és ameddig éreztem reményt, akkor meg is ragadtam.- „javulni fog, lehetne rosszabb is, fő hogy eszik, múltkor nevetett is – egy haldokló nem nevet, felkelt, tud menni, nincs székrekedése, issza a teát és a búzafüvet.“- , de amikor már magamnak is ritkábban tudtam hazudni, és őt sem tudtam úgy bíztatni, mint ahogy kellett volna, szerintem ott kezdtem el elengedni.

Idei év tavasz – nyáron már elkezdődött.

A lábfájás decemberben, január végén az Uzsoki, ahonnan azt hittem nem épül fel soha. Kis remény, és mikor már hónapok óta nem ment ki az utcára, mert annyira fájt a lába, és hasztalan és jellegtelen fájdalomcsillapítókkal kísérleteztek rajta, ott már volt bennem sok kérdés. Nyártól pedig szabályosan remegtem, hogy mikor és mi fog történni. Az elején még én is, és ő is elhitte nekem, hogy az, hogy nem csökken a daganat sehol, sőt kis progressziót is mutat, az nem olyan rossz hír, mert növekedhetne jobban is, de amikor már a huszadik kemo sem volt hatásos, pedig több félét kapot már, akkor nehéz volt bíztatni, hogy a következő hét majd jó lesz.

Szerintem ő sem hitt már benne, de csinálta. Értünk, a családért. Ha fele ilyen kemény, erős és alázatos lennék, mint anyukám a betegsége alatt (meg általában egész életében), meg apám most, asszem akkor már kitűzhetném a zászlómat a Maslow-piramis csúcsára. Pirosat. Körülbelül mésfél hét kellett ahhoz is hogy egyáltalan felfogjam, mi történt. Addig se sírni nem tudtam, sem elfogadni, felfogni.

Olyan mintha csak azért nem hívna minden este hétkor, mert elutazott vagy én nem vagyok itthon. Minden nap beszéltünk. Most már soha többet nem fogunk. Már nem pánikszerű félelem van bennem ha eszembe jut, hanem olyan kongó üresség és szomorúság, hogy szeretnék azonnal meghalni.

Ha biztos lennék abban, hogy ha utána megyek, akkor vele lehetek, egy percig sem gondolkoznék. Azt mondják, az öngyilkosoknak nem jó fent. (vagy lent.) De ki tudja, senki nem számolt még be róla. Annyira értelmetlen az életem, annyira üres. Nélküle is, meg amúgy is. Szeretnék vele lenni, megölelni, elmondani neki, mi történt velem. Soha többet nem fogom már megtenni, és ebbe belegondolni is halálos érzés.

Kezdem felfogni, kezd nagyon lassan leesni, mi történt és az, hogy ezen már nem tudok változtatni. Nem tudok új orvost, hatékonyabb gyógymódot keresni, nem tudom hitegetni magam, hogy más rosszabb állapotból is felépült. Nincs tovább. Olyan gyorsan történt, hogy azóta nem vagyok magamnál. Nem tudom rendesen kisírni sem magam, és senkitől nem kapok igazi, őszinte támogatást. Apámtól kapnék, csak előtte félek megnyílni, mert az olyan lavinát indítana el, amihez valószínű nem vagyok elég erős. Sejtem, hogy a temetés lesz a fordulópont, amikor valóban elhiszem és felfogom a történteket és össze fogok omlani. Sokszor azon kapom magam, hogy imádkozom csendben, de ki is mondom, hogy „Istenem, kérlek, ölj meg!“

Nincsen Anyukám, aki feltétel nélkül szeret, akkor is ha hülyeséget csinálok vagy mondok, aki ösztönből és zsigerből tart jónak és értékesnek. Nincsen és soha többet nem is lesz már. Persze, velem van azóta is, de az nem ugyanaz. Olyan mélyen vagyok mint még soha. Nem látok kiutat és nem is akarok. Egyszerűen nem akarok élni. Fent akarok lenni Vele. Biztos most olyan mint gyerekkoromban. Szép és vidám. Biztos a nagymamámmal és a szomszéd nénivel beszélget, és messziről hallatszik az a jellegzetes nevetése. Ott akarok lenni. Itt semmi dolgom nincs, semmi ami feldobna, semmi ami érdekelne.

Befejeztem az életem itt, mert nincs előre. Nem akarok szenvedni, csak megszünni létezni. Tudom, ez nem ennyire egyszerű és a halál nem adja olyan könnyen magát és nem jön egyszerűen a megnyugvás. Szenvedni kell hozzá a kereszten vagy mindenkinek a saját keresztjén. Szeretnék egyszerűen megszünni ebben a világban és ott folytatni fent. El akarok menni szép csendben, mert semmi keresnivalóm nincs itt. Napról napra egyre fájdalmasabb lesz és egyre betegebb Leszek. Tönkrementem testileg és lelkileg is. Ha így folytatom, az lesz a vége hogy hamarosan újra találkozunk.

Ahogy ezeket leírtam, elkezdtem rosszul lenni. Előjött a szorongásom, nyomott a szívem, nehezen kaptam levegőt, olyannyira, hogy orvosnál is voltam, pénteken csinálnak EKG-t. Tüdőröntgenen voltam még múltkor, az negatív, van még a szív, és ha az nem, akkor a neurológia. Olvastam, hogy akik tisztán látnak, látják ha valaki körül ott van a halál angyala. Akkor egy éven belül valószínű meghal az illető. Mi van ha körülöttem is ott van az angyal? Mi van ha ezt már valaki látja csak nem meri elmondani? Próbálom felidézni a pszichológus szavait, volt e benne olyan, ami erre utal?

Ugyanis célozgatott rá korábban, hogy beszéljek Anyával őszintén, nehogy késő legyen, és mikor másodszorra voltam, akkor is volt benne valami lemondó vele kapcsolatban. Nem emlékszem minden momentumra, de lehet hogy ő tudja, hogy meghalok? Vagy Anyáról tudta? Rémeket látok vagy reális? Ahhoz képest, hogy nemrég még meg akartam halni, most pedig a saját életemet kezdem pánikszerűen félteni? Önző módon most magammal kezdtem el foglalkozni?

Olyan kicsit mintha anyukám visszarántott volna, hogy „Szedd össze magad, élned kell, majd én vigyázok rád fentről.“

Elkezdtem pánikolni, hogy valóban meghalok és igazából nem akarok. Csak azt hogy vissza tudjam pörgetni az időt. Tudom, lehetetlent kérek és sokan szeretnék ezt, de nem lehet. Most már tudok sírni, de nem úgy mint régen. Jön mint egy hullám és abban a pillanatban el is múlik.

Voltam ma virágot venni. Csodálatosan szép szellőrózsa szerűség és fekete kála. Nagyon tetszene anyukámnak. Olyan különleges mint Ő maga. Bárcsak látná. Remélem látja. Azt olvastam ma, hogy a lélek a halál után kb. ötven napig itt kering, (utána nem tudom mi van.) Szóval látja a saját temetését is. Ilyenkor felülről látja, hogy ki hogyan viszonyul hozzá, ki szerette, és ki játszotta meg magát életében. Látja a gondolatunkat is. Érzem erősen, de annyira nem vagyok magamnál, hogy nem is tudom, mit érzek és mit gondolok. Az előbb volt egy dührohamom, toporzékoltam. Nem működött a net, nem melegített a mikro, és kiborultam Mindentől. Csapkodtam és üvöltöttem. A macska az ágy alá menekült. Én pedig majdnem leugrottam az erkélyről annyira K.O. lettem hirtelen. Ez sem torkollott sírásba. Fura.

Kimentem ma a temetőbe, kivittem a vásárolt két műanyag vázát, hogy amire megyünk ott legyen. Ki van ásva egy gödör a szűk helyen, mellette pár centire már a következő sír. Benne egy beton, mellette egy nagy kupac föld. Ott lesz az anyukám. Fura, nagyon félek a holnapi naptól, de azt gondolom, elengedtem, és nekem egy sír vagy a hamva nem jelent már semmit. Persze, gondolom, mennyire sokkoló egy temetés, plána az emberek miatt is. A saját reakcióimért tudok „felelni“, de azért nem hogy ez mit vált majd ki a jelenlévőkből. Ők sírhatnak, kiborulhatnak, ha én nem is és ez hatással lesz rám biztos. A részvétnyílvánításoktól rettegek. Hogy odajönnek és szemembe néznek, sajnálják, szomorúak, nekem pedig ebbe bele kell állnom.

Más volt amikor Facebook üzenetben, vagy SMS-ben kaptam meg ezeket. Azok sokat adtak és arctalanok voltak. Nem láttak, én sem láttam őket, de sok erőt adtak. Írtam egy verset, amit egy szalagra írtam piros alkoholos filccel, gondoltam, a virágra kötöm, de nem tudom még hogy lesz mert nem akarom feltétlen hogy mindenki lássa.

Leültem és kijött. Tudtam, hogy mennyi helyem van körülbelül, ha több let volna akkor tudtam volna harminc oldalt is írni.

“Minden másodpercem Neked köszönhetem,

életed már nem követhetem,

de tudom, Te fentről is vigyázol rám, mint szerető édes jó Anyám.

Másodpercből pillanatok, majd csak az emlék marad, minden mi én vagyok belőled fakad.”

Temetés

Lezajlott a temetés, ami jobban sikerült, mint gondoltam. Valahol tudtam, hogy nem ott fog leesni, hogy mi történt, mert még utána sem esett le igazán. Tudtam rá némileg készülni, és többször elengedtem már, vagyis mindig egy kicsit jobban, egy kicsit messziebbre engedtem, ahogy folyamatosan láttam, egyre rosszabb a helyzet. Persze, ez csak elméleti, a gyakorlat és a valóság teljesen más. Sokkal hidegebb és nyersebb. Volt hogy visszahúztam, de olyan is amikor messzebbre engedtem, végül pedig elszakadt az a szál, ami tartotta, ami hozzám kötötte. Tudom, sose szakad el, de kénytelen voltam tréningelni magam erre, mert pontosan tudtam, ha nem teszem, nem élem túl.

Odaértem másfél órával indulás előtt, még csak Apa volt otthon, aztán átugrott tesóm felesége, Anya barátnője, aki fantasztikus süteményeket és elképesztő szabolcsi töltött káposztát hozott. Kicsit olyan volt, mintha Karácsony lenne. Ha kívülről néztem volna a szépen felöltözött, izgatott embereket, hihettem volna hogy ünnepre vagy esküvőre készülünk. Beszélgettek, nyüzsögtek, gyűltek a viragok a fürdőszobában. Én fel-alá mászkáltam, nem tudtam magammal mit kezdeni. Félóránként mentem a fürdőszobába lekenni magam egy réteg púderrel, hogy legyen valami minimális arcom, rettenetesen néztem ki nálküle. A többiekkel ott találkoztunk, de már a házban és az úton is folyamatosan emberekbe botlottunk vagy csak láttuk, hogy a temetésre tartanak. Mi sorban mentünk talpig feketében, hatalmas virágokkal: Apám, tesóm, felesége, unokaösém, távoli rokonok. Családi összetartozás érzésem lett igazán. Mikor a ravatalozóhoz értünk volt még szűk fél óránk, amit részvétnyilvánítások fogadásával töltöttünk Voltak, akiket ismertem, voltak akikről sejtettem, kik ők, de olyanok is, akikről azt se tudtam semmit. Sokan ismertek, megismertek, nem híztam húsz kilót, nem torzult el az arcom, viszont a jelenlévők egy részét borzasztóan megviselte az élet, amióta nem láttam őket. Meghíztak, eltünt minden felismerhető, beazonosítható vonásuk, gyötörtek voltak. Persze, tudom, hogy ebben a helyzetben még jobban megmutatkozott ez, hiszen temetésre gyűltünk össze, ahova az ember nem sminkel (kivéve én) olyan erősen és a fekete is sápaszt.

Sokan gyülekeztek a kettes ravatal előtt, sokan jöttek oda, fogtak kezet, adtak puszit, kényszeredetten köszöngettem, félmosolyokat eresztettem, de valóban megható volt ez a szeretet minden irányból, ami persze elsősorban Anyának szólt, volt kolleganőktől, szomszédoktól, régi barátnőktől, Apa barátaitól, mindenkitől, akik ismerték és szerették. Közhely, de őt tényleg mindenki szerette. Senki nem tudna róla rosszat mondani, az biztos. Akit nem bírt, azt kerülte, de rendesen viselkedett azokkal is, csak két lépés távolságból. Aki meg ismerte, az csak úgy tudna róla beszélni, hogy egy vidám, intelligens és szerethető nő volt. Sajnos azt be kell ismerni, hogy az utóbbi több mint tíz évben kevesebb társadalmi életet élt, elkezdődött valamifajta szociális leépülés nála, nem szeretett társaságba járni, ez a betegség előszele is lehetett. Szóval ezeknek az emberek nagy részének régebbi emlékei voltak róla, de azok kellemesek. Nem változott utána sem, csak nem mutatta meg magát olyan gyakran, mert nem járt olyan helyre, nem volt hozzá megfelelő fórum.

Lassan bementünk a ravatalozóba és bal oldalra álltunk, közel az urnához. Szállingóztak be az emberek, de a legtöbben csak addig ameddig letették a koszorút, a virágokat a padlóra, és részvétet nyílvánítottak. Rengetegszer mondtam azt hogy “köszönöm” és adtam puszit, fogtam kezet idegenekkel. Mégis ismerősök voltak, mert szerettték az anyukámat. Nagyon sokan sírtak, vagy nagyon könnyes volt a szemük, és látszott rajtuk, őszintén meg vannak rendülve. Sokan nem tudták a betegségét sem, mert nem mondta el sok embernek, szóval sok régi kolleganője nemrég tudta meg, hogy mi történt és nem tudott felkészülni erre az eshetőségre, hiszen bár régen látták, nem gondolták volna hogy beteg, kevesen találkoztak vele amikor már le se tagadhatta volna a betegségét. Legtöbb ember kiment és a lelkész mögött álltak meg, befele figyelve, a ravatal fele. Azt hiszem ez volt a legnehezebb része az egésznek, hogy ott álltunk hosszú, végtelen bő negyedórát a szomorú zenében, és bárhova néztem könnyes, megrendeült arcokat láttam. Az unokaöcsémnek akkor és ott esett le hogy mi történt, mert bár egyszer sírt, mikor mondta Apának, hogy “már csak Te maradtál nekem Papa.”, de nem fogta fel igazán, nem jutott el ennek a végérvényessége hozzá. Ott, amikor látta a sok viragot, a síró felnőtteket, és a dobozt, amiben a Nagymamája van, kifakadt és még a szertartás előtt ki kellett vinni, mert nagyon sírt. Szegény, nem tudott mit kezdeni az érzéseivel, nagyon közel állt a nagyszüleihez, kezdteben gyakorlatilag ők nevelték. Anya kérése is volt mikor már beteg volt, hogy az unokaöcsémre nagyon vigyázzunk. Megígértem neki. Kintről hallgatták a beszédet a tesóm feleségével, már ha kihallatszott egyáltalán belőle valami, amikor a menet elindult, akkor pedig elmentek sétálni egy másik irányba. Szegény, nagyon sajnáltam. Ott álltunk egymás mellett, másod unokatesóm, Joli belém karolva, mellettem Apa mellette tesóm. Joli folyamatosan azt érezte, hogy muszáj belém kapaszkodnia, ami aranyos tőle, de eléggé remegtem így ő is. Bár ő már a lakásban zokogógörcsöt kapott, mikor elolvasta a virágon a verset, szóval érzékenységért neki sem kell a szomszédba mennie. Apám rokona, akivel még nem találkoztam, csak tudtam róla hogy létezik még a beszéd előtt odajött részvétet nyílvánítani, és bár ismerte Jolit, de nem látta vagy huszonöt éve, és mikor bemutattak neki, hogy “ő a kisebbik”, kezet fogott, majd az Joli fele bökött.: “ ő a feleséged?” Erre Ani megszólalt: “Én vagyok, Joli, nem ismersz meg?” –“óhbazmeg” – fakadt ki Laci elég hangosan, hogy a közel állók hallották. Joli és Anya kötött 12 év van, szóval 55 éves, kicsit idős lenne a feleségemnek, bár lehet hogy a púder ellenére is 20 évvel idősebbnek néztem ki. Szürreális de vicces volt a hangos bazmeg az oda nem illő helyen, de Anya ennél a pontnál nagyon nevetett fent. Igazából nem is fent volt, mert úgy képzeltem, hogy van a ravatal mennyezetén található tejüveg, ahol fény jött be, onnan leskelődik, hol mosolyogva, hol őszintén meghatódva. A református lelkész csupa személyes dolgot mondott, amit Apa mesélt neki. Elmondta, hogy ő a nagybetűs PÉLDA, aki nem magáért élt, és annak ellenére, hogy nem volt előtte sem szülői sem igazi családi példa, mennyire csodálatos Anya és feleség volt. Ezek lehet üres szavak máshol, de itt nem. Minden szava igaz, még akkor is ha tudom, sajnos a mások ennyire erős előtérbe helyezése a daganatok kialakulásának lelki okai közé tartoznak. Szép szavak voltak, igazán megindítóak, és közben folyamatosan arra figyeltem, hogy ne szakadjon ki belőlem a zokogás, ami annyira fojtogatott, hogy tényleg nehéz volt hogy csak könnycseppek gördüljenek le az arcomon és ne kezdjek el velőtrázóan vonyítani. Valóban és határozottan éreztem, hogy ott van Anya és mikor már majdnem sírok, akkor segít, hogy kibírjam. Sokszor néztem fel a világító mennyezeti ablakra és hallottam, amint azt mondja, mint mindig gyerekkoromban, hogy “ne sírj, mert én is elkezdek sírni.”   Ezt mindig kissé parancsolóan mondta, de a végén, az utolsó szónál már elcsuklott a hangja, és nagyot nyelt, megrázta magát, és nem engedte, hogy elhatalmasodjion rajta a sírás. Most is ezt mondta, “ Ne sírj, semmi baj nincs!”

Attól a résztől féltem a legjobban, hogy “búcsúzik férje, gyerekei, unokái,,,,,menye,,,,,” (persze nevekkel), de valahogy ezek üresek voltak ott. Azt hittem, hogy ennél a pontnál fog kiszakadni belőlem minden, mikor ezek a személyes dolgok elhangzanak, és meghallom a nevem, de szerencsére a lelkésznek ezt valahogy sikerült kicsit lelketlenül mondani, hála Istennek. Kibírtam, hogy ne zokogjak üvöltve, apám is, aki nagyon meg volt rendülve, de nagyon bátran és hősiesen tartotta magát. Elvesztette az életét. Sokszor hívta így anyámat, “Életem”, és ez tényleg igaz volt. Minden betűje. Néha felszívta magát, de rettenetesen össze volt törve, körbe sem mert nézni, alig érzékelt a történetből valamit, de ettől még kívűlről nagyon erősnek tűnt. Belülről is, de most kicsit elveszett. Anyukám azt mondta akkor magában, a világító ablaktól, hogy “ügyes vagy Apukám!” és persze elhangzott a kulcsmondat is, amit egész eddig mindig hallgattam. “ azért ember az ember, hogy uralkodjon magán.” Bárcsak hallgathatnám még tőle, bár az utóbbi időkben én mondtam neki inkább, félig viccesen, hogy na, látod, most visszakapod.

Amikor ennek vége let, kábé negyed óra, akkor mindenki kivonult, és elkezdték a hatalmas virág és koszorú mennyiséget felrakodni egy autóra. Meg persze az urnát is. Igyekeztem nem nézni senkire kifele, a feléről úgyis csak sejtettem, ki lehet. Joli még mindig töretlenül belém karolt. Apám, tesóm elől, mi mögöttük, Igazából nekem is elől kellett volna mennem, de Joli annyira erősen próbált (vagy magát) támogatni, hogy szerencse hogy nagyon lassan mentünk, mert legszívesebben elhúztam volna. Érjünk már oda! Nem tudtam, hogy létezik olyan autószerű jármű ami ilyen lassan képes menni. A temető másik végébe mentünk, volt vagy tíz perc. Hatalmas luk, Mellette föld, lukban urna. Ezt előző nap láttam már, mert elmentem, szóval ezen a sokkon már túlestem. A szűk helyen alig fértek el az embrek, gyakorlatilag közvetlen közelben (túl közel) Apa, tesóm és én álltunk. Pap beszélt, talán énekelt is, én koncentráltam, hogy csak bambuljak. Nem volt nagy hatással rám ez a földelés téma, nem tudok vele mit kezdeni. Ez már nem az én Anyukám, Őt a kórházban hagytam. Persze, más egy koporsó, azért az biztos sokkoló. Hamvasztással nem tudok mit kezdeni, a por nekem nem jelent semmit. Megrázott, de a ravatal sokkal keményebb volt, rossz állapotban látni mepdig a szívem teljes kifacsarása.

Mikor ennek a pár percnek is vége lett (leengedték az urnát, betemették, rátették a hatalmas virágmennyiéget), mindenki odajött részvétet nyílvánítani. Azt gondoltam, ha ez megvolt a ravatalnál sok embertől, akkor itt megúszom, de persze nem. Nem is megúszni akartam, mert jól esik a szeretet, hanem féltem, hogy elpattan valami. Nem tudom, miért gondolom, hogy nem borulhat ki valaki az Anyja temetésén, de nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, nem kell hogy más így lásson és különben is, “azért ember az ember, hogy uralkodjon magán.” Csomó emberről csak sejtettem hogy ki lehet, vagy csak később esett le. Sokan sírtak, főleg a régi kolleganői, akik nem tudtak semmit Amikor beszéltek telefonon, Anya jókedvűen mondta, hogy jól van, minden rendben, aranyosak az unokák, stb. Inkább ő aggódott a telefon másik végén lévőkért, ha azok kisebb megfázáson mentek keresztül. Apával teljesen kész voltunk, hogy mekkora színjátékot csinát. Nem akarta hogy sajnálják és ő sem akart foglalkozni a betegségével, csak amennyit muszáj.

Persze, aki látta személyesen (bár az utolsó kilenc hónapban ez kevés ember volt), az látta hogy nagyon nagy a baj. Odajött Anya legrégebbi barátnője, és mondta, hogy “Anya nagyon szeretett téged és nagyon büszke volt rád, mindig mondta.” Hogy ne sírjam el magam (pedig előtte igazán sírhatnék), mondtam, hogy őt is.

Nekem olyan ritkán mondta az Anyukám, hogy büszke rám, csak a végefele. Igazságtalan minden!

Mindenki szép lassan elvonult, csak mi maradtunk ott. Vízet hoztam a kútról, viragot rendezgettem, mintha csak a kerti parti egyik ágyását locsolnám meg, fel sem fogtam mi történik körülöttem.

Nem akartunk klasszikus halotti tort, mert az milyenmár, de így utólag azt gondolom, igenis van értelme. Nem kell tornak nevezni, de szerintem nagyon fontos, hogy a közeli hozzátartozók ne hazamenjenek a saját gyászos gondolataikkal, hanem üljünk le, együnk, igyunk és beszéljük ki. Ha vannak kérdések vagy kételyek akkor azt lehet tisztázni, kicsit ki lehet engedni a gőzt és a feszültséget. Valószínű sokan azért félnek tőle, mert azt gondolják, nem illik temetés után vendégséget rendezni, beszélgetni akár felszabadultan is, hiszen ez a gyász ideje. Én is így voltam vele, és szerencsére nem volt sok alkalmam ilyen közelében sem lenni. Szerintem a gyászban is fel lehet szabadulni, és a temetés valaminek a lezárása és valaminek a kezdete is. Ezen kívűl összejöhet a család akik rég látták egymást, még ha ilyen alkalom is kell hozzá. És tudom, hogy Anya fentről figyelt közben és jó kedvű volt, éreztem.

Szóval Apám megbeszélte a többiekkel, hogy feljönnek. Apám készült kaszinótojással, italokkal. Nagyon jó hangulatú délután volt, és tudtak vidám dolgokról is beszélni. Tesómmal megittunk egy üveg Jégert meg pár üveg sört. Végén már csak páran maradtunk. Olyan hangulat volt, amit minimum 15 éve nem láttam otthon sajnos. Vidám nevetés, nosztalgia, nagyon jó emergia. Anya közben ott ült, és nevetett ő is. Esküszöm, hogy érteztem, mintha mindig mellettem állna. Égett egy gyertya a képével az asztalon, de valahogy nem feltétlen okozott sokkoló bánatot, hanem csak inkább tompa hiányt. Tesómmal eléggé beitaloztunk ahhoz (mondjuk én xanaxot is vettem be délelőtt), hogy bepörögjünk, főleg ő, hogy mennyire kemény, hogy itt ez a jó fej család, és az kell hozzá hogy találkozzunk, hogy Anya meghalt. Menjünk vidékre, a Keresztapámhoz, aki szintén ott volt a keménymaggal!

OK, menjünk, le is ütöttük, Joli mondta, hogy őt se hagyjuk itt. Olyan délután lett ettől, mintha Karácsony lenne, tesómmal vidáman cigiztünk és ittunk a teraszon, néha bekiabáltunk, hogy MEGYÜNK VIDÉKRE! Tesóm ihatna gyakrabban, mert tök jó fej, ha nincs befeszülve. Persze, az alkohol lenyomta a rossz élményt, de én tényleg vidám voltam, a többiek is, és szerintem ők sem tudtak mit kezdeni ezzel az érzéssel. Mikor elment mindenki, összepakoltam, elmosogattam, hogy ne hagyjak rendetelenséget, majd megöleltem apámat és mondtam neki, hogy mennyire büszke vagyok rá, és Anya is.

Ott majdnem sírt, én is. Szegény úszik az árral, de legalább egyelőre jó fele. Hazafele utat végigbőgtem, az alkoholtól is, a sokktól és a keserű boldogságtól, a családtól.