Anyám – utópia 1.

A papírok intézése

Eljött a nap, amikor be kellett menni a papírokért a kórházba. Azért írom, hogy „eljött“, mert fura, de kicsit vártam. Bemenni a kórházba kicsit olyan, mintha még minden „rendben lenne“ és Anyukám „csak“ befeküdt kemora vagy ilyesmi. Túl sok az idézőjel a történetben.

Olyan, mintha újra talákozhatnánk vele, mert ott volt utoljára. Valószínű a temetés is ilyen lesz.

Persze, tudtuk apámmal, akit én kísértem, hogy most robot módjára el kell intézni a papírokat. Érdekes, mert amikor papírokat töltesz ki, nem jut el a tudatodig szerencsére, hogy épp egy szeretted hallotii papírjainak űrlapja van előtted. Sokkal gépiesebb az egész annál.

Odafele vettem három desszertet, és két jobb minőségű kávét, hogy hátha lesz ott olyan nővér, akit Anya szeretett, ő is mindig vitt valamit, és tudom, hogy ezt szeretné most is. Bementünk, miközben apám vadászta a főnővért, én az utolsó két nap műszakban lévő nővért vártam, hogy átadjak egy kávét és egy desszertet. Zavartan elvette, de amíg nem mondtuk el, kiről van szó, nem nagyon volt képben. Mindegy, sokat segített, állta a sarat, hátha ez egy jó visszajelzés neki, hogy érdemes jó fejnek lenni, mert elismerik. Nem a csoki miatt, hanem szavakkal. A csoki csak arra kellett, hogy valamibe kapaszkodjak.

Bevittünk néhány gyógyszert is, amikre talán szükség lehet. Amiben kevés volt, azt a gyógyszertárban adtam le. Ez is gépies válogatás volt tegnap apámmal.

„kell, nem kell, kevés van benne, mi ez, nem kell, dobd ki, ne oda, az a holnapi.“, néha persze szegény, összetört apám megállt. „ezt x-re szedte az én kis szívem, Istenem, megszakad a szívem.“ Nekem is, de én most előtte nem törhetek össze, mint ahogy anyám előtt sem, máshol próbálom kiadni magamból, nem otthon.

Sajnos nem volt bent az a nővér, akit Anya nagyon szeretett, és még akkor ő volt műszakban, amikor még jól volt. Neki valami aranyakat is bevitetett apámmal, amit neki akart adni, de amire bementünk vele már nem volt magánál többet.

Két ember jutott még eszembe, az egyik a vérvételes Szendi (Sandy?), aki egy nagyon csinos fiatal lány, nagyon szerette anyám, és ő is bírta őt. Mindig mondta Anyunak, hogy milyen csinos, dícsérte a ruháit. Sajnos nem emlékszem hogy melyik felsőjére mondta viccesen Szendi, hogy adja neki. Néztük ottthon apámmal, de nem tudtam, pedig szívesen odaadtam volna neki. A másik Annamari, a szőke, molett, szemüveges kemoterápiás nővér, aki maszkban volt mindig, és egy műnyag dobozzal mászkált az épületek között nem túl sietősen. Anyámmal ő is mindig viccelt, hogy kell neki a felsője, de csak a fél mellére lenne jó, mert anyám szegény már akkor 50 kiló sem volt, Annamari meg kb 85.

Sokan szerették, sokan nevettek vele, mert sugárzott belőle valami „leszarom, de fegyelmezetten csinálom“ mentalitás. A végén ennek fénye kopott, de akkor is különleges volt .Az elején, egy éven át pedig ő volt a sztár, Jennifer Lopezes pulóverben, iszonyú menő cipőkben, hozzá illő ővvel, táskával. Utolsó pillanatig nagyon figyelt a külsejére, csak szegénykémnek nem voltak ruhái, amit ne fogyott volna ki, több, mint húsz kiló nagyon sok.

Pont szembejött Szendi, amikor beléptünk az aulába.

„Szia, ugye te vagy Szendi? Az Anyukám...“

„Igen, tudom, ki az anyukád...“

És akkor elmondtam neki, hogy sajnos meghalt vasárnap. És azt is elmondtam neki, hogy mennyire szerette őt, és mindig mondta, hogy „ez a Szendi milyan ügyes és milyen aranyos.“

Nagyon sajnálta, őszintén.

Aztán kitartást kívántam neki. Nem tudom, hogy miért, amikor ezt nekem kell kívánni, de ez jött ki belőlem, összevissza hebegtem.

Anyukám büszke volt rám, hogy mint egy kisfiú elmondtam a vérvételes lánynak, hogy szerette. Kezébe nyomtam a csokit (a legjobbat a három különböző féléből) és felsétáltunk a kemo osztályra, Apám mögöttem jött, én cselekedtem, ő nézte, ha neki kellett, akkor megmondtam, mit kell csinálni. Rá sem merek nézni, mert félek, elsírom magam. Sajnos teljesen üres volt az osztály, és kopogásomra sem válaszoltak, így csalódottan átmentünk oda, ahova eredetileg jöttünk, a nyolcas belosztályra, a félemeletre, ahova többet nem kell járni. Szerencsére és sajnos. Jó lett volna találkozni Annamarival, mert ő is nagyon bírta anyámat, mindig megnevetette. „Na, adja már oda azt a felsőt, nekem jobban állna.“

Miután a nyolcason is kiosztottam egy nővérnek az ajéndékot, bementem Ibolya nénihez, a betegtárshoz, akivel az utolsó pár napban egy kórteremben feküdt. Aludt, csövek lógtak ki az orrából és infúziót is kapot, kicsit felébresztettem, és elköszöntem tőle. Pár szót váltottunk, és azt kívántam neki, minél előbb kerüljön ki innen. Legyintett. Megint megszakadt a szívem. Tud még tovább szakadni? Kifele, mikor apám mellé értem, jött Dr. Sz. R., Anya orvosa, aki úgy tűnt csak azért áll meg, mert pont az ajtó két oldalán álltunk, amit kinyitott. Zavartan motyogott valamit félig elmenőben, Apám szegény elkezdte ugyanazt maga elé, hogy „igen, hát sajnos rosszabbodott és .. „

Azt a szöveget, amit az orvosnak kellett volna. Az orvos csak ezután nyílvánított részvétet, kezet fogott, de zavart volt, nem tudta kezelni a helyzetet. Apám tőle is, mint mindenkitől, megerősítés végett, megkérdezte, hogy „akkor az önkormányzathoz kell menni most..“, de csak ilyen“, right?“ jelleggel.

„Ezt a részét nem tudom“ - mondta az orvos és már valóban ment el.

Kedves volt, de érzéketlen.

Azt gondolom, hogy ha már nem ő volt ott, amikor a betege meghalt, akkor az lett volna a korrekt, hogyha leül velünk netto három perce, és elmondja amit fél mondatban megtudtunk az akkor, vasárnap ügyeletes orvostól.

Elmondja, amit utána a hallotti anyakönyvi kivonatból tudtunk meg, hogy mellhártya daganat is volt, 9 hónapja. Abból amiben például a mellékvese áttét hiányzott, igaz miután kiderült nem foglalkoztak vele, sőt, még az orvosának is én szóltam, hogy ez is van. „ja, akkor nem hármas, hanem négyes stádium“ – mondta egy és háromnegyed évvel ezelőtt, a legelején. Az csak növögetett, már ötszörnyolc centi lett, de túl sokat nem foglalkoztak vele. Ebből a papírból tudjuk azt is, hogy agyi ödéma volt a halál közvetlen kiváltó oka. Azért elmondhatta volna, hogy jobban érezzük magunkat, hogy nem szenvedett, hebeghetett volna olyan példáról, amikkel mi is hitegetjük magunkat, hogy lehetett volna sokkal tovább húzódó és fájdalmasabb is. Mondhatott volna fél mondatot Apám jelenlétében is, amit nekem is mondott, hogy milyen különleges és erős volt ő. Ez hosszú leírva, de ez tényleg netto három perc, kézfogással, szemembe nézéssel együtt három és fél.

Azt gondolom a halál okát neki kellett volna közölnie velünk, ez a félszeg majomkodás gáz volt, és ez is a folyosón egy ajtó előtt állva.

Ilyen volt majdnem végig, most sem hazuttolta meg magát. Az pedig, hogy nem tudja, mi egy halál után a dolgok menete, szintén extrém. Tudom, nem az ő dolga, és elmondta már apámnak mindenki ötször. De nyílván nem az első betege hal meg, nyílván tudnia kellene azt a három lépést, ammi ezzel jár egy hozzátartozónak, vagy mondhatta volna azt is, hogy ha nem mondták el, akkor fáradjon be az adminisztrációba, ott mindent megtud. Tudom, hogy nincs ideje az orvosnak lelki utógondozásra, de én ha orvos lennék szeretném lezárni ezt az ügyet magamban. Nem csak orvosilag, hanem még azzal a három perccel, ha már a rengeteg kemo, és az ezeket megelőző vérvételek alkalmával jó sokszor találkoztunk már. Nem azok a hozzátartozók voltunk, akik csendben megbújnak a fal mellett. Én legalábbis nem, folyamatosan beszéltem vele, akkor is ha nem akarta, értelmes, összefüggő kérdéseket tettem fel, hiszen tájékozott voltam.

Nem volt bent sajnos egy másik nővér sem, akit Anya szertett, azt mindketten nagyon sajnáltuk.

Otthagytuk ezt a fura hangulatot, örökre.

Át kellett menni egy másik épületbe, hegynek fel, a hatalmas erdőben. Ott, egy alagsorban töltötték ki a papírokat és állították ki a hallotti bizonyítványt. Egy vadidegen nő írta tollal, hogy mióta volt tüdőrák, mióta mellhártya daganat, mióta csont áttét, és a halál oka az agyi áttét.

Mellette, egy szobában plafonig álltak a dossziék. Ő csak írt, hosszú percekig, másolta a személyiről és a lakcímkártyáról az adatokat.

Mikor végzett, felnézett.

„A számla mehet az Ön nevére?“ – fordult Apámhoz, aki valószínű hirtelen azt sem tudta, milyen számla, mit vett. Én sem.

Tudtuk, hogy miért, mennyit kell fizetni, csak annyira abszurd volt a kérdés, hogy rámondta, hogy „igen“, de csak később esett le, miről beszél ebben az ablaktalan pincehelyiségben a nő.

Elkezdte írni az Áfás számlát. Fejből tudta a tételeket, és a hozzájuk kapcsolódó áfa összegét, nem volt nehéz kiszámolni, mert „halott öltöztetés négyezer“, és „halott hűtése tízezer“. Plusz Áfa.

Átadta a számlát, majd mikor kérdeztem, hogy ugye ide adhatom le a hálóinget, amit ilyenkor (vagy lepedőt) be kell vinni még akkor is ha hanvasztás van. Mondta, nem, hanem a kert legvégében ahol a kémény füstöl van a proszektúra, ott átveszi a boncmester. Nem értettük apámmal, hogy miért nem lehet itthagyni ennél a nőnél, felcimkézi, és valaki átviszi vagy mittudomén. Miért teszik ki még annak is a hozzátartozókat, hogy bolyongjanak a hatalmas telken, keresve egy olyan épületet, aminek betűjele és száma sincsen. Útközben megkérdeztünk valakit, hol van, mutatta ott, alagsor, csengetni kell, majd várni.

Lementünk. Borzasztó volt az egész, már a bejérat is. Kopott vasajtó. Hatalmas tábla az épületen és bent is. „RUHA LEADÁS“.

Meg egy papír: „Boncolás zajlik, csengessen, és várjon 15 – 20 percet.“ Szerencsénk volt, nem boncoltak senkit, jött a bajszos boncmester, és mondta, hogy menjünk be. Mindent gépiesen, csengettem, bementem, apám elől elvéve a szót diktáltam. Bemondásra, ki az elhunyt, mikor született, anyja neve.

Felírták egy papírra, melléírták, hogy hanvasztás, majd megkérdezték, mit hoztunk.

Egy David Beckhames H and M zacskóban a hosszú, lila hálóing. Azt hitem, kiveszem szépen, ő ráteszi egy fehér fertőtlenített felületre és gondosan rateszi a papírt és biztonságos helyre viszi. Ehelyett, mondta, hogy csak tegyen le a székre, és kész. „Befizették a díjat?“

Megnézte a számlát, oké, rendben.

Apám adott neki egy borítékba pár ezer forintot , arra bólintott majd elköszönt. Borzasztó lelketlen volt az egész, mondjuk mit várhatok egy olyan embertől, aki halottak között töti a fél napját. Koncentráltam kifele és befele is, hogy ne lássak be sehova, pont elég volt az egész szellemét megérezni.

Megettettem még pár macskát a magammal hozott nedves táppal, mint mindig, amikor bent voltam Anyunál, majd elindultunk a tizenkettedik kerületi önkormányzathoz, mert ott történt a haláleset. Ott is papírok kitöltése, ezt is magamra vállaltam. Fél órát vártunk kint, amíg nem tudom mit adminisztráltak. (gondolom átmásolták a tollal írtat a gépbe – nem értem.) Ők legalább részvétet nyílvánítottak, mégha üres szavak is ezek, meg nekik lett volna a legkevésbé indokolt. Kedvesek és türelmesek voltak, és ahogy beszéltek Apámmal, látszott rajtuk, hogy maximálisan együtt éreznek, és figyelembe veszik azt is, hogy ilyenkor egy hozzátartozóval finomabban kell bánni, nem biztos hogy mindent elsőre megért., ezért sokszor inkább hozzám beszéltek.

Végeztünk a robot munkának ezen részével, holnap még a temetőbe kell elmenni a temetkezési vállalathoz, és még mennyi minden lesz. Hulla fáradt vagyok, de örülök, hogy segíthettem apámnak abben, és közben nagyon erősen éreztem Anyát is.

Temetés intézése

Túlvagyunk a temetés intézésén is, amit másnapra tettünk, a kórházi és önkormányzati tennivalók után. Szerintem apám még mindig ott állna ha nem megyek el vele, mert annyi kérdésre vártak választ hirtelen, hogy ember legyen a talpán, és legyen annyi lelkiereje, hogy válaszolgatni tudjon. Bementünk a temetőbe, ahol a papírokat leadtuk. Egy irodából jött ki egy fiatal lány, aki kérdezte, miért jöttünk, új temetést intézni vagy sírhelyet meghosszabbítani.

Egy irodába mentünk, ahol megmutatta egy falon függő térképen, hogy hol vannak „kiadó“ helyek. A lápos vidék mellett, a temető szélén, szinte a házunkkal egy vonalban. Abban apával előzetesen megállapodtunk, hogy nem szeretnénk függőleges „úrnafalat“, mert az pont olyan mint egy lakótelepi ház lakásai egymáshoz szorosan közel, személytelen és lelketlen az egész. Pont mint a temetés szervezésének folyamata. Bementünk egy belső irodába, leadtuk a szükséges papírokat, amiket tegnap gyűjtötttünk. A lány egy íróasztalnál ült, mögötte a falon fejfa fajták, vele szemben urna választék, mellette szalagok, minden kellék körülötte. Jó lehet itt dolgozni, és egy lelkileg és testileg összeomlott családtaggal szemben kérdéseket feltenni. Amíg ő előkészítette a papírokat, rögzítette a szükséges adatokat, a temető igazgatójával kisétáltunk és megnéztük a helyet. Volt kettő egész a szélén, de mivel útközben végig arról beszélgettünk, hogy a belvíz meg a láp minden évben különböző mértékben árasztja el a területet, kicsit beljebb szerettük volna a kis sírhoz hasonlító úrnahelyet, ami olyan volt mint egy kisállat temető. Apró sírhalmok, apró márványokkal, szorosan egymás mellett, de legalább nem a falba építve.

Volt egy beljebb, ahol lejárt már a hosszabbítás, ezért azt a sír felszámolásra kerül, és helyette jön az új. Vagy nincs élő rokon vagy nincs pénze, mindenesetre aki nem fizet, annak mennie kell. Abszurd az egész. Egy T. vezetéknevű mellett volt egy talpalatnyi hely, ahol lehet Anya végső nyughelye. Mikor ezeket kimondom vagy leírom, nem hasít belém a felismerés, hogy a szeretett Édesanyámról van szó. Üres szavak és ügyek ezek még csak. Még azok, de érzem, hogy majd egyszer tudatomra ébredek és összeomlok.

Visszasétáltunk, beültünk az irodába, rögzítettük a helyet, és akkor jöttek a kérdések.

„milyen urna?“

„milyen színű és csipkézésű urnatakaró?“

„milyen fejfa?“

„milyen tábla?“

„milyen koszorú?“

„milyen autó?“

„milyen szalag?“

„milyen betű?“

„milyen szöveg?“

„milyen zene?“

„milyen, milyen milyen?“

Sablonokból és katalogusokból választott üres frázisok.

Mindent hamar eldöntöttem, mintha Anya diktálta volna az egészet. Azt szerettem volna, hogy szép legyen, de ne hivalkodó, ne arany, csak egyszerű és szép, mint Ő volt. Apám minden döntésem elfogadta, volt, hogy ő is elmondta, mit szeretne, de éreztem, hogy neki ez a tempó kicsit gyors. Én mint egy mukát, úgy nyomtam végig a majdnem másfél órás kérdezz-feleleket. Tudtam, mit akarok, és véletlenül sem gondoltam bele abba, éppen mit csinálok.

Nem tehettem meg, hogy összeomoljak, de azért az igazgatóval mikor jöttünk vissza az irodába, egy fél xanax-ot lenyeltem. Szeptember 30. Szerda, tizenkettő negyvenöt. Kettes ravatalozó. Háromszáznegyvenezer. Amikor meglett a dátum, kicsit realizálódott bennem a dolog, de nem hagytam neki utat törni az agyamban, mert észnél kellett lennem. Tehát hivatalos, tényleg nem él már, hiszen a temetését szerveztük.

Közben pedig volt bennem egy olyan érzés is, hogy Neki csinálom, olyat szeretnék, amit ő is szeretne. Milyen hülyeség ez is, Ő azt szeretné, hogy éljen, és mi is. Mindennél jobban. Nem betegen, vagyis nem abban az állapotban ami az utolső időszakot jellemezte, hanem azt, ami régen volt.

Minden megvan, tényleg a túlélésre játszottunk, hogy túl legyünk rajta, minél kevesebb fájdalommal, minél kevesebb belegondolással és érzelemmel.