Anyukám nehéz sorsa még az akkori időkben is eggyel nehezebb volt az átlagosnál. 1947-ben, Mikulás (akkor Télapó) napja előtt egy nappal született. Édesanyja betegesen viselte a szülést, azt hiszem, sokáig kórházban is volt, majd mikor Anya fél éves volt (ezt nem tudom pontosan) meghalt. Anyukám apja az akkori körülményekhez képest menő fazon volt, ékszerekkel foglalkozott, autót tartottak fenn.
Mikor Sz. A. meghalt, anyukámat az apja intézetbe akarta adni, ő pedig lelépett. A Nagymamája, aki nem volt a vérszerinti mama, már akkor közel volt a hetvenhez azt mondta, ameddig ő él, addig neveli őt. Így is történt, bár nagyon szerény körülmények között, de azt gondolom szeretetben éltek. A nagymama házmester volt egy belvárosi gangos bérházban. Sok gyerek volt az udvaron a nagymama óvó tekintete alatt. Rettenetes szegénység és nélkülözés. A mosogató alatti papírdobozban egy macska, aki iránt nem tanúsít túl nagy érdeklődést. Sok szomorú történetet hallottam arról, hogy Anyukám lufit szeretett volna, de nem volt rá pénzük. Egy játéka sem volt, pedig szeretett volna egy babát. Az unokatestvére hajójával játszhatott, amiről felvétel is készült.
Amikor a kamasz lány alig volt 18 éves (két nap választotta el a születésnapjétól), meghalt a nagymama, és ő magáta maradt. Unokastvéreken kívűl senkije nem maradt, és egyedül kellett megoldania az életét. Ott maradt egy lakásban, a számlákkal, azt se tudta, mit csináljon velük. Tanulmányok abbahagyása és munkahelykeresés. Gépsor, két műszak. Ott dolgozott az apám is, magasabb pozícióban, más osztályon.
Van egy sztori, amit nagyon szeretek. Apám körülbelül fél évig ostromolta anyámat, köszöngetett neki, mosolygott rá, amire ő vagy nem válaszolt, vagy azt mondta: „Ne köszöngess, úgyse köszönök vissza!“ Igazi vad lány volt, ahogy apám utána emlegette, mikor ez a történet előkerült.
Aztán megtört a jég, anyám megadta magát, olyannyira, hogy mire apám elment két évre katonának, akkor ő már olyan szerelmes volt, hogy naponta írta a gyönyörű kézírású szerelmesleveleket, várta apámat a kikötőben. Olyan olasz love story, hogy ilyen nincs is. Sokáig megvoltak a levelek egy dobozban, én sose láttam, de apám párszor mesélte, ezzel cukkolva anyámat, hogy ő egyszer fogta az összeset és széttépte. Nem azért mert megváltoztak volna az érzései (maximum átalakultak, de ugyanazok), csak egyszerűen csöpögősnek gondolta és kidobta. Volt, hogy olyan képeket is összetépett, ami előnytelen volt róla. Elég sok ilyen volt. Vannak karácsonyi képek, ahol anyám négykézláb mászik a földön, mert keresi az ajándékainkat, amit jó hátra dugott. Évekig ment a keresés részemről is, sokkal korábban mint ahogy eljött volna a nagy nap, de a kurva nagyszoba szekrényajtónak olyan hangja volt, hogy nem lehetett észrevétlenül kinyitni. Mivelanyám már év közepén elkezdte begyűjteni az ajándékokat, nyár vége fele már simán érdemes volt keresgélni. A végén már az imádott szomszédunkhoz vitték át, hogy ne találjam meg. Tehát egymásra talált Anya és Apa, akik először a belvárosban, majd vidéken, Budapest közelében laktak a nagymamámnál, Apa anyjánál. Most tudtam meg, hogy a Mama nem szerette anyámat, és nem sok jót jósolt a házassággal élettartamával kapcsolatban sem. Egy fürdőszoba nélküli két szobás házban éltek együtt, hárman. Jó lehetett a hangulat.
Nem lett igaza, és az első gyerek, a tesóm születése után Mama megenyhült és helyrejött a családi béke. Biztos nem volt ennyire egyszerű, de maradjon meg ilyen könnyednek. Körülbelül fél év után sikerült egy közös lakásba „beszállni“, természetesen részletre. Sok évi részletre, asszem tizenöt.
Szegényen, de boldogan éltek a félkész lakótelepen, dolgoztak, szerették egymást. Aztán öt évvel később megszülettem én. Nyílván ebben az öt évben is történt sok minden, de szeretnék már megszületni.
Megszülettem.
Anyukám minden pillanatot kihasznált, hogy velem lehessen, kivette az egész évi szabadságát, hogy meghosszabbítsa az időt, amit együtt tölthetünk. Természetesen el voltam kényeztetve, a szó nem klasszikus értelmében. Nem kaptam meg mindent azonnal, de előbb – utóbb igen. Én tudtam, tudat alatt is, hogy csak érzelmi zsarolással mehetek előre náluk, ezért gyakran bevetettem a hisztit. De csak otthon. Arra nagyon megtanított anyám, hogy nyílvános helyen viselkedni kell, nem szemetelünk, hangosan köszönünk, orvosi rendelőben csendben ülünk, közértben nem üvöltünk, és nem bontjuk ki a túró rudit fizetés előtt, mert azt okos gyerek nem csinálja. Javier mégpedig okos, és ami a legjobb, hogy „veleszületett intelligenciával“ rendelkezik, az apjától örökölte. De amikor hazaértünk, akkor elkezdődött a klasszik hiszti ami egy kitöréssel indult, azt hamar csillapították a „hozom a fakanalat!“-tal (persze, sose ütöttek meg, vagyis félig egyszer, meg nem is értem ezt a fakanál dolgot), vagy súlyosabb esetben a kádban a fejemre engedtek egy kis hideg vizet. (ez biztos benne volt a „Gyereknevelési Kalaúz“ 1986-os kiadásában. Aztán jött az érzelmi zsarolás, elmondtam, hogy milyen szomorú vagyok, és nekem milyen rossz, engem senki nem ért meg. Volt, hogy kiültem a wc elé egy táblával, és ott tüntettem egy egész napot. Kb. 10-12 lehettem. Általában ezek arra irányultak, hogy valamit kapjak. Persze gyerekként sose gondol bele az „ember“, hogy ezt elő kell teremteni, és a szüleimtől veszem el. Akarom és kész! Most! (a most, azonnal végigkíséri az életem manapság is.) Sose terheltek azzal a szüleim, hogy „most nincs rá pénzünk szegények vagyunk, alig tellik kenyérre is..“ hanem azt mondták, hogy „megkapod, ha ... jobbak lesznek a jegyeim, vagy valamelyik közelgő ünnepre..“ Persze sok olyan dolog volt, aminél annyira akartam valamit (másodpercek alatt bele tudtam magam élni.), hogy addig csináltam ezt a lelki hadviselést, ameddig nem értem el a célom.
Volt, hogy apám mondta, hogy nem kapok most azonnal meg valamit (de ilyenekre kell gondolni, hogy hazamentem egyszer kb. hatodikban vagy ötödikben, nem tudom, szerdán fél 4 kor, hogy nekem MA kell egy görkorcsolya, mert én nem bírok ki egy napot sem.- akkor, zárás előtt nem, de valamire aztán megkaptam.), hiába sírok. Aztán mondta anyámnak, hogy „inkább vedd meg neki, de hagyja már abba a sírást.“ Apám akkoriban már fordított munka mellett, volt hogy késő estébe nyúlóan és anyám gépelte a sokszor angol szövegeket úgy hogy nem beszélt angolul. Sokszáz, ezer oldalakat fordított le rengeteg munkával, hogy jobban éljünk. Anyám akkor már adminisztrátor volt. Otthon is, Mindent könyvelt, írt, számolt, és így tényleg midnenre maradt. Az én sokszor hatalmas igényeimre is. Volt, hogy hatodikban azt mondta apám, hogy ha nem lesz kettesem a bizonyítványban, akkor elvisz a kb. nem sokkal előtte nyílt (?) DisneyLand-be. 1992-ről beszélünk, nagyon nagy szám volt. Akartam, meg minden, meg akkor is anyám vezetésével „új életet kezdtünk“ (általában évkezdéskor, félévkor, amikor szépen kötöttük be a füzetet, szépen írtam..), de hamar elfogyott a lelkesedés, mert a tanáraimnak akkor is „ketteshármas“ voltam, nem bíztattak hogy lehetek még akár „hármasnégyes“ is. Hat kettesem volt, és olyan vidáman hoztam haza (nyílván elengedtem már a DisneyLand-et magamban) a bizonyítványomat, hogy ott ült Anya lehjobb barátnője, és nem hit a szemének, hogy hat kettessel ilyen vidáman jövök haza, és megyek le játszani.
Az ő fiának egy négyese volt, többi ötös, és olyan botrány tört ki, hogy ő nem is jöhetett játszani. A szüleim kimondatlanul is bíztak bennem, nem akartak kerékbetörni a tanulással, bár mindig elmondták, hogy ennél én jobb vagyok, és talán a „tanárok“ seggfejsége ismeretében kezelték ezt a dolgot. Mindig azzal fenyegetőztek, hogy csak utcaseprő lesz belőlem ezzel a bizonyítvánnyal, ami vicces mert nagyon kicsiként kukás akartam lenni. Tesóm pedig rendőr. Hozzátenném, hogy nálam ez pont bejött, mert saját akaratomból (az ő maximális támogatásuk mellett, mind anyagilag, mind bátorítás ügyileg) tanultam, és így többet ért, még ha lassabb is volt. A barátom bár jó gimnáziumba járt, két nyelven beszélt, jó főiskolára járt, a nagyapja boltjában eladó vagy üzletvezető 15 éve, és minden full ötös tanuló osztálytársam kispolgár (nem lenézve őket, de láthatóan semmire nem mentek azzal hogy akkor nekik jósolták a jövöt)
Remélem nem voltam ennyire szarfej gyerekként, mint ahogy a fentiekben leírtam. Aranyos is tudtam lenni, és nagyon szerettem a szüleimet. Gyerekként nagyon közel voltak hozzám, de akkor még ezt nem fogtam fel. Verseket írtam, amit arra is használtam, hogyha valamit szerettem volna.
Egy menő, drága táskát. Annyira, de annyira, megörültem érte. Kicsit nagyobb voltam, meg értettem én, hogy nem kapok meg mindent, mert elmagyarázták, mint mindent, én pedig okos fiú voltam, szóval kevesebb hisztit engedtem meg magamnak. Elkezdtem verseket írni arról hogy mennyire jó ez a táska és mennyire szeretnék egy ilyet. Anyáméknak nagyon bejött, imádták, csak azért se kaptam még táskát hogy folytassam a sorozatot.
Kb. 20 „ének“ született, amit anyám még a munkahelyére is bevitt, ahol elájultak. Rengeteget rajzoltam is, és verseket, és rajzokat adtam a szüleimnek, amiket imádtak. Anyáknapján, születésnapon, Karácsonykor anyám mindig pityergett, mert olyan szépeket írtam, (akkor is tudtam, ha nem akartam valamit, szóval nem voltam olyan szarfej.)
Nagyon óvtak, féltettek, túlaggódtak a szüleim. Nem voltam fizikai burokban, de lelkileg mégis. Szerettek és jót akartak. Ösztönből kell nevelni, nem könyvekből. Az adja az alapot, az ismeretek, de a lélek nélkül semmit nem érnek.
Gondtalan gyerekkorom volt, amiért nagyon hálás vagyok. Remélem a sok hiszti, és kamaszkori kezelhetetlenség ellenére érezték hogy nagyon szeretem őket. Amikor Anya már beteg volt, írtam nekik az első ilyen Karácsonyra egy levelet. Apámnak azt hogy mennyire büszke vagyok rá, hogy kitart mellette, és ennyire szereti, Anyának pedig hogy éveket adnék az életemből, hogy ne legyen még vége. Írásban jobban ki tudtam magam fejezni, és ez lehetőséget nyújtott arra is, hogy többször elolvassák. Meg is tették.
Fantasztikus emberek, és nagyon szerencsés vagyok, hisz mindent tőlük kaptam ami most vagyok. Még akkor is ha elvesztettem a lelkem egy darabját, de tudom, örökre bennem marad.
