Elképesztő, hogy milyen régen nem írtam. Igazából nem volt mit, vagyis semmi olyan, ami a betegségemmel szoros összefüggésben állna. Anyukámmal kapcsolatban még többet kéne írnom, hogy kijöjjön minden, felkészülve a legrosszabbra, de egylőre olyan mélyek a sebek ,hogy félek elvéreznék benne, de tudom, eröltetnem kell. Sokszor szándékosan kimondom, hogy „meghalt az Anyám“. Kimondom magamnak hangosan, hogy szokjam. Baromság, nem tudok megbarátkozni a gondolattal sem, ki tudna?

Visszamentem a Lászlóba három újabb hónap után. Az előző alkalommal volt egy kis pánik, mert mikor telefonáltam, nem elég hogy az értékeim súrolták a határértéket (vírusom azonban nem nagyon változott), de a májenzim hatalmas eltérést mutatott. Másnap vissza kellett mennem, hogy megismételjék a vizsgálatot amit nem is értettem, mert ha életmódot kellene változtatnom (értsd: kevesebbet inni), akkor az pár nap alatt nem old meg semmit pláne, hogy szerdán még ittam, csütörtökön, amikor telefonáltam, akkor a rossz hír miatt nem, és pénteken persze, hogy nem. Szóval egy alkohol nélküli nap volt, csodát nem vártam tőle. Persze az alkohol itt nem pálinkában, hanem laza rozé fröccsökben mérhető, néha sörben.

Mondták, hogy lehet az edzéshez használt fehérjétől, bármitől, alkoholtól is, de olyan hatalmas az eltérés, hogy attól talán nem. Volt jó pár napom elég nagy stresszben, amíg megkaptam az eredményt. Már májátültetésen gondolkoztam, meg azon, hogy még azon a hétvégén összeomlik a májam, és minden káros anyag, amit ezen szerv szűrt volna meg, a testembe „ömlik“. Telefonáltam, és Klári nővér közölte, minden visszaállt az eredetibe, lehet hogy csak egy betegség okozta, aminek maradtak szövődményei. Meg is fejtettem, születésnapomon, Amszterdam után nagyon beteg voltam, miközben Anya a kórházban vastagbélgyulladással. Szörnyő harmincötödik születésnap volt, meg kell hagyni. Még egy napig voltunk kint Bencével, ezt kapta tőlem Karácsonyra, mikor apám hívott, hogy anyuval baj van, véres a széklete, vagyis gyakorlatilag ömlött a vér belőle, be kellett szállítani a kórházba. Rettenetesen nézett ki, mikor meglátogattam. Ráadásul influenza járvány volt, így se ki, se be nem lehetett menni, így tovább is volt bent. Féltem, ez is valami áttét, de szerencsére ne maz volt, pont elég ami eddig is van. Soka fogyott a nem evéstől, amit előírtak neki a vizsgálatok miatt. Szerintem ott fordult át az állapota rosszabbra. Az a bizonyos lejtő...

Eltelt három hónap, visszamentem, mielőtt Anyáékhoz csatlakoztam volna a Korányiba. Két kórházlátogatás egy reggelen. A váróban fura emberek, Egy pár, nő és férfi, ahol a férfi volt a fertőzött, mert a nő kint várta. Kíváncsi lettem volna a sztorijukra. Még egy férfi, alkoholista, „félhajléktalan“ forma. Kiderül lassan, hogy ez már nem a melegek betegsége, és nem látni már trendi buzikat a váróban. Hamar behívtak, de Mária nővér mondta, hogy mielőtt leveszi a vért, menjek be a hetesbe, és várjam meg a főorvos urat. (Szabó időközben az lett, mert gyakorlatilag mindenki elhagyta az országot mindeközben) Régen beszéltünk, és kell a kontroll. – mondta Mária.  Sok kedvem nem volt hozzá, de választásom sem.

Megjött Szabó, anélkül, hogy belenézett volna a papírjaimba, a szokásos „hogyvan?“ kérdések után közölte, hogy ideje lenne gyógyszert szedni. Nem is emlékszem már, mi volt az átvezetés, vagy volt e egyáltalán. Kérdőn néztem rá. Eddig mindig kérdezték, mikor mentem, hogy van e elég gyógyszerem, vagy adjanak receptet, mondtam, hogy nem szedek, erre mindenki kiakadt, hogy „tééényleg???“. És megerősítettek abban, hogy nem is kell, mert jók az eredményeim.  Belenézett Szabó a kartonomba, és egyből elkezdte, hogy a százalék már nem olyan jó, és a számok is csökkennek. Mondtam, borzasztóan stresszeben vagyok, biztos attól (is).

Aztán észrevette a májfunkciót, mondta, hogy „hát igen, ez is azt mutatja..“. Hamar leállítottam, és mondtam, hogy a labor tévedett, hiszen két nappal később jók lettek az eredményeim.

„Most már mindenki gyógyszert szed.“

„Olvasta az új kutatásokat és a jelentést? Abban az van, hogy mindenkinek gyógyszert kell szedni, és minél hamarabb kezdi el valaki a betegség diagnosztizálása után, annál kisebb az esély, hogy egyéb betegséget kapjon el. Mindenki gyógyszert szed, és jól vannak. Akik idejárnak, mind az ezerötszázan gyógyszert szednek.“

Itt vágtam először közbe, hogy talán megvárhatnánk a mostani vérvétel eredményét.

„Igen, de attól én javaslom. Nem kötelező, csak figyelmeztetem.“ Aztán ne jöjjön és mondja, hogy nem szóltam, ha bekap valami durva betegséget , és most nem a lábgombára gondolok.“

LÁBGOMBA???              

„Én szóltam, de majd eldönti“

„ENNEK ITT VAN VÉGE!“ - zárta le a monológot dr. Szabó.

„De eddig arról volt szó, hogy várunk, és húzzuk az időt. „ – habogtam. 

„Én ilyet sose mondtam, mindig pedzegettem a gyógyszert, akkor is amikor jók voltak az eredményei, de most már nem jók, és MOST az a protokol, hogy kell szedni, MINDENKINEK:“

„Nem szívesen szedek be ennyi kemikáliát, nem beszélve a mellékhatásokról.“ – érveltem, de tudtam, teljesen feleslegesen.

„Miféle mellékhatások??? Kitől hallotta ezt?“ – vidámkodott. Legalább ő jól érezte magát.

Én nem voltam túl vidám kedvemben. Mondtam, hogy egy algopyrinnek is vannak mellékhatásai, és amennyiben a HIV gyógyszer nem gyógynövényekből áll, akkor annak is. Kétlem, mert ezek kurva erős szteroidok. Írt egy papírt, amire feljegyezte, hogy ő javasolja a gyógyszert, bár még a vérvétel meg sem történt.

„Ha nem akar szedni, elfogadom, és akkor beszéljenek majd meg egy időpontot az esedékes vérvételre, ha pedig átgondolta, eldöntötte, hogy szed, akkor hívjon fel.“ –zárta le a meddő „vitát“.

Kicsit olyan volt, mintha azonnal kellene döntenem, legalábbis ő ezt várja el tőlem. Azt se tudom, mit akar adni, de mondta, hogy „megtaláljuk a magának legjobb megoldást.“

Óriási.

Még mielőtt kimentem volna, még a papíromra bökött:

„És RÁADÁSUL fertőz is ezzel a 9000 körüli vírusszámmal. „

„Monogám kapcsolatban élek, RÁADÁSUL egy pozitívval. Tudom, hogy hihetetlen, de tényleg, szóval túl nagy veszélyt nem jelentek a társadalomra.“ – folytattam a magánszámom.

„Uhhh, akkor keverik is vírust egymás között.“ (ennek semmi nem jó? Keverjük? Mi a faszt keverünk? )

„De BECSÚSZHAT valami akkor is.“ - kötötte az ebet a karóhoz.

„Nem csúszik be“- erősködtem, bár rájöttem, hogy a teljes monogámia valóban csak elméleti dolog nálunk is.

Nagyon felzaklatott, de ezt látta is, Ő bizonygatta az igazát, én pedig ezen a fórumon először határozottan ellenálltam. Átmentem Máriához, aki mókusszájával folytatta:

„Csak azért gondoltam, hogy találkozzon a főorvos úrral, mert rég beszéltek, rég nézte meg magát.“

Mondtam, hogy az, hogy szemben ül velem, hozzám se ér, nem viszgál meg, nem méri meg a vérnyomásomat, nem tapintja meg a nyirokcsomóim, amik akkorák, mint egy kurva nagy mogyoró (nyamnyam Mária Mókus), nem kell kidugni a nyelvem. Mondom, ez nem vizsgálat, és az elmúlt öt és fél évben erre sose volt példa. Mária hebegett, hogy ilyenkor mondani kell, ha van panasz, és akkor a főorvos úr természetesen megvizsgál. Továbbra is azt gondolom, hogy nem kell szólni, azt se tudom, mi a gyanús, és mi a természetes jel, mit kell nézni.

Duzzogva és idegesen ültem, észre se vettem hogy már le is vette a vért.

„Na és mit beszéltek a főorvos úrral? „ - kérdezte mókus hangján Mária nővér.

„Javasolta a gyógyszert.“ –mondtam sértetten, mint egy óvodás, akinek javasolják a logopédust, pedig nem nagyon szeretne kitűnni a többiek közül.

„Igen, lehet hogy érdemes ezen elgondolkozni, bár 350 alatt és 100 000 vírusnál szoktuk erősen javasolni.“ - nézett rám Mária.

„Most mást mondott , és nekem 700 körül és 9000 az értékeim.“

 Közben bejött Szabó, de akkor épp végeztem a csendes dührohamommal. Mária is előszedte a papírt és elkezdett a májenzimemen lovagolni. Mondta, hogy ez is azt mutatja hogy... Neki is elmondtam, hogy ez valószínű egy félreértés, és újra megnézték és semmi. (nézzen már valaki egy sorral lejjebb is.)

Holnap telefonáljak, és akkor meglátjuk, de nem hiszi, hogy sokat romlott volna a helyzet, de eldönthetem, hogy BELEVÁGOK e vagy nem, de a főorvos úr láthatóan javasolja. Ez egy olyan döntés, ami egy életre szól. Hiába reménykedtem, hogy elkerülhetem a sorsom, nem tehetem. Nem tudom, hogy Szabót a gyógyszergyár elvitte e egy afrikai safarira, azért ilyen lelkes vagy komolyan, orvosilag is azt gondolja, hogy többet ártunk, ha nem kezdem el. Ha elfelejtem bevenni, meghalok, ha abbahagyom, meghalok, ha valami mellékhatása lesz, abba is belehalhatok.

Nem mintha alapból nem halnék meg.

Még azért odavetettem Mária nővérnek a májra vonatkozóan, hogy ha nincs összefüggés, akkor hagyjanak már ezzel békén, lehet bármi, az is, hogy most kilépek az ajtón, elüt a villamos és többet nem rontom itt a levegőt. Kötel idegei lehetnek, mert bár nem viselkedtem gázul, most először ott, nagyon ideges lettem. Küzdöttem a „rendszer“ ellen, mintha most fogtam volna fel az egészet.

Valójában rohadtul félek a májfunkciótól és attól is, hogy tovább romlott az állapotom, bár nem lepődnék meg. Keresnem kellene egy független virologust, aki elmondja, hogy VALÓBAN mi a javasolt. Asszem ehhez minimum Bécsbe vagy Londonba kellene mennem.

Vagy csak el kell fogadnom azt hogy eddig is szerencsés voltam, hogy eltelt öt és fél év anélkül hogy klasszikus betegség tudatom lett volna. Persze, van egy kicsit most is, de a gyógyszerrel még jobban lett volna. Valahogy hiányzik a tájékoztatás, és megijedtem az egésztől, miközben Szabó az elején megmondta, kb, öt évig húzhatom, vagy hat, nem tudom, de körülbelül igaza lett.

Bátornak kell lennem, csak az évek során kicsit elkényelmesedtem, azt vártam mindig hogy megússzam. Most, hogy a szokásosnál is érzékenyebb és feszültebb vagyok a családom miatt, jobban kiborított a dolog, mint ami indokolt lett volna.