Nem tudok utazás nélkül élni, és minél nagyobb a káosz körülöttem, annál inkább menni akarok. Menekülés? Biztos az is van benne, de szeretek kizökkenni az itthoni malomból. Szükségem is van rá, fel kell hogy töltődjek ahhoz hogy helyt tudjak állni a családom és magam mellett. Az alig másfél órás repülőutat követően megérkeztem Isztambulba, kissé meggyötörten, fáradtan, másnaposan, de tele izgalommal. Kiderült vízum is kell, de követtem a többieket, így rájöttem, hogy “vízum, útlevélpecsételés, csomag és ki” a menete a törökországi megérkezésnek. Minden meglepően gördülékenyen zajlott, tehát a kicsivel több hivatalos procedúra nem vett el a megérkezés öröméből.

Ki a repülőtérről, a kedvenc részem, sorfalszerűen álló emberek, táblákkal a kezükben, mint valami Oscar-díj átadás kapcsán a vörös szőnyeg szélén szorult fotósok. Persze senki nem várt, így csak a kezdeti másodpercnyi figyelmet élveztem, mikor még azt gondolhatták a kint várakozók, hogy én vagyok “Smith” vagy “Connor” vagy valaki azok közül, akit várnak. Nyílván mindketten meglettek, én pedig egyenesen az EXIT felirat felé tartottam. Közben nézegettem, hol látok olyan standokat, akik a belvárosba juttatnak busszal. Nem láttam egyet sem, csak nem túl bizalomgerjesztő HOTEL TRANSFER standokat, melyek fényreklámjai a nappali fényben is kellemetlenül vibrálak. Mellettük egy turista információ de annyian álltak előtte, gondolom hasonló kérdésekkel, hogy úgy döntöttem, kimegyek, megnézem mi a helyzet ott, aztán vissza, hátha addigra csappan az érdeklődés. Mikor kiléptem az ajtón megcsapott a kelet illata, a hangzavar a kiabálás, csadoros nők óbégatása, mindenhol gyerekek és taxik. Annyira váratlanul ért ez a káosz, hogy gondoltam vissza is megyek, és érdeklődöm a turista információnál, hogy hogyan juthatnék a városba. Azonban elhatározásomat azonnal keresztülhúzta egy feyveres őr, aki törökül – gondolom – azt mondhatta, ha már kijöttem, kint is maradok.

Marad a taxi. Láthatósági mellénybe öltözött emberek rohangáltak és szó szerint dugták be az utasokat a folyamatosan érkező kocsikba. Olyan gyorsan ment az egész, hogy azt gondolta volna az ember, hogy egyszer csak megszünik az embertömeg és nyugalom telepedik a reptér előtti területre. Ez nem következik be szerintem sosem. Folyamatosan érkeztek az emberek, olyan mint egy futószalag, ami sosem áll meg. Én nem voltam elég gyors, félreálltam, hogy megnézzem, hogyan működik a rendszer. Pár perc várakozás után, ami alatt minden második ember fellökött gyerekek ordítottak a fülembe törökül, határottan odamentem egy taxifogó emberhez, aki európai kinézete miatt megbízhatóbbnak tűnt a többieknél. Rutinos voltam, mert kezemben szorongattam a papírt, ami a szállásfoglalásom visszaigazolásaként volt nálam. Megmutattam neki, mondtam, hogy ide szeretnék menni, mondta negyven, és már intett is a következő taxisnak, kikerülve a többi várakozót. Pár másodperccel később már a tetovált török taxis csomagtartójába pakoltam. Kérdeztem, kinél fizetek, mondta, a söfőrnél, neki meg adjak borravalót. Nem voltam felkészülve erre és közben már tuszkolt is be az anyósülésre, ezért a zsebemben először kitapintott érmét, egy egy eurost nyomtam a kezébe. Láttam az arcán, nem erre az össegre gondolt, miközben oroszul próbált beszélni hozzám, gondolva gazdag moszkvai aranyifjú vagyok, de nem is volt időm mérlegelni, mert már a gázba is taposot Yussuf, aki repített a több mint félórás autóútra található szállodába, amit csak nagyon nehezen, helyiek segítségét kérve talált meg. Abszurd volt, hogy a rádióban Britney és Madonna szólt az út alatt. Yussuf megkímélt attól (és saját magát is), hogy erőltetett beszélgetést kezdeményezzen, ezért egy szót sem szóltunk egymáshoz. Én dúdoltam Britney legújabb slágerét, miközben néztem a tájat. A taxióra a végén harmincötöt mutatott, de ő ezt negyvennek tekintette, majd elhajtott. Semmi have a nice day, de nem is kellett, elvitt, megérkeztem, kihagyva a csomagokkal való keresgélést, ami látva az utat egyenlő volt a lehetetlennel.

Óvárosi séta, a lassan sötétedő Isztambulban. Ismerem ezt a közeget, tudom, milyenek az emberek, és az utazások során tudom is kezeli a kialakult, esetleg nem várt szituációkat is. Valószínű nem én voltam az egyetlen, akit Ahmed aznap este betalált. Kedvesen “how are you?”, majd jött velem, amerre mentem. Örült, hogy magyar vagyok, kicsit beszélgettünk, majd én mondtam, hogy megyek “ARRA” (bár nem tudtam, merre az arra, csak gondoltam éppen elég volt ennyi Ahmedből, megbeszéltük, hogy jajj de jó Isztambul, ő nem volt még Budapesten, de biztos szép. Biztosítottam arról, hogy valóban nagyon, és már köszöntem is el. Ahmed nem szerette volna találkozásunkat ilyen rövidre zárni és mondta, velem tart, szép az este, ráér, és én “nice” vagyok. Sajnos az általam ad hoc választott irány egy sikátorba vezetett. Megtanultam azóta, hogy mennyire hirtelen válozik meg egy turisták által látogatott hely elhagyott szemétdombra hasonlító sikátorrá. Nagyon – nagyon hamar!

Itt már kezdtem feszültebb lenni, de még ura voltam a helyzetnek. Nem tudtam pontosan mit szeretne Ahmed, de az elején feltett kérdése miatt (szeretem-e a gay bar-okat), volt némi sejtésem. Bár kitérő választ adtam a “sometimes”-szal, de egyértelmű volt számára a szituáció. Nem tudtam már követni mit szeretne, csak örültem, hogy végre megint forgalmas hely felé közeledünk. Közben végig azon gondolkoztam, hogyan tudnék azonnal lelépni, miközben ő kérte, kövessem. Mivel mindenhol turisták voltak, követtem. Nem akartam hülye európaiként pánikolni és elszaladni, de azt sem szerettem volna, ha a vonatsínek mellett ébredek megszégyenítve.

Még ura voltam a helyzetnek és hárítottam Ahmed invitálását a szállodájába, amit mondta, megmutat. Pont erről olvastam a reptéren vásárolt útikönyvben, kicsit meg is lepődtem, hogy mennyire olcsó ez a módszer. Gondoltam egy sarkon lemaradok az előre siető Ahmedtől és más fele véve az irányt megszökök. Nem éreztem indokoltnak még ezt a lépést, hiszen még mindig lakott területen jártunk. Azt, hogy miért követtem Ahmedet, nem tudom, tudtam, hogy hamarosan búcsút intek neki, és ezt már elő is vezettem neki, hogy ne lepődjön meg. Nem érdekelte, csak ment előre és valami “water area”-t emlegetett. A tenger melletti forgalmas területen közölte, hogy itt mennyi ember van, de ahova megyünk ott kellemesebb, mert kevesebben vannak, majd egy fürdő szerű épület fele mutatott. Majd ő előre megy, kövessem. Mondtam neki, hogy nem, mennem kell, várnak a barátaim, örülök, hogy megismertem, de mennem kell. Közben lépésenként hátráltam a forgalmas rész felé, ahol a hatalmas Mc Donald's és Burger King feliratok jelentették a biztonságot. Ahmed eősködött, menjek, jó lesz ott NEKÜNK, majd mikor látta, hogy határozottam lépkedek hátrafele, egyre távolodva tőle, közölte, hogy “ő pénzért dolgozik” és adjak neki. Mondtam, én is, de nem adok. Sarkon fordultam, majd eltüntem a forgatagban. Miközben kerestem a kiutat, hogy visszajussak a bár lepukkantabb, de családiasabb negyedbe, ahol a szállodám van, arra gondoltam, nehogy újra összefussak vele.

Persze, hogy öt percen belül szembejött és “good bye” -t kiáltva mosolygot. Én persze sietve tértem ki útjából és vettem az irányt a hotel felé.

Szerintem nem is létezik a hotel, ahol lakom. A taxis is sokat kereste, és én is eltévedek MINDEN alkalommal. Tudom, nem tájékozódom valami jól, de nem hiszem el, hogy mindig eltévesztem. Minden utca egyforma, minden ház ugyanolyan, és senki nem tud semmit. Első nap hazafele, az Ahmedes kalandom után elcsigázva vettem az irányt a Kék Mecset felé, ami bár nagyon jó támpont, ezek szerint mégsem, mert van négy oldala, és minden oldalán ugyanolyan lejtős utcák, tök egyforma hotelekkel. (vagy csak ismétlőnek, ahogy annyiszor elhaladok mellettük) Sötétben még nehezebben tájékozódom. Megkérdeztem hoteleket, turista információkat, mindenkit, és semmi. Nagyjából mutogattak, de nem tudtak mondani róla hasznos információt. Körülbelül 50 perc körbe – körbe sétálás után szomjasan, hulla fáradtan betértem egy motelba, és feltettem ugyanazt a kérdést. A recepciós szólt egy nyolcéves forma gyereknek, aki lassan feltápászkodott az Internet elől és odalépett, majd szótlanul a papírra nézett és elindult. Határozott léptekkel haladt előre, és olyan mellékutcákon vitt, amiket még nem is láttam. Szótlanul mentem mellette, és a helyzet abszurditásán gondolkoztam. Pár órája vagyok a városban, és mennyi minden történt, először Ahmed, most meg egy kisfiú vezet haza. Gondoltam, beszélgetést kezdeményezek, és megkérdezem, hogy híjvák, de aztán csak szótlanul mentem mellette. Nem tudtam, tud e angolul (mert eddig akikkel találkoztam, nem nagyon), és hogy szeretne e beszélgetni, vagy menne már vissza a számítógéphez, nincs neki kedve a hülye turistát kísérgetni, de az apja megkérte, hát az parancs.

Lassan megérkeztünk, mutatva az épületet most először szólalt meg: HOTEL BLUE TUANA! Annyira megörültem a látványnak, és hogy végre pihenhetek, hogy nagyot sóhajtottam és a kezemben tartott érmét át is adtam a kis Attatürknek, ahogy azt terveztem. Ő esetlenül elvette, de nem sikerült túl jól, mert azt gondolta, kezet fogok vele a találkozás örömére. Mikor tudatosult benne, hogy nem azért nyújtottam kezem, lenézett tenyerére, és meglátta benne az érmét. Szája ekkor mosolyra húzódott és jobb kezét ökölbe szorítva azt kétszer a szívéhez emelte, és “szívdobbanás” modulatot írva le fejezte ki háláját a pénzért. Gondolkoztam, hogy megbántottam e a pénzzel, de láthatóan örült, csak nem szerettem volna hülye nyugat európainak (milyen fura, hozzá képest talán az vagyok) tűnni, aki azt gondolja, minden a baksis kérdése, és semmit nem tesznek az emberek csak úgy, önzetlenül. Ő (még) őszinte volt és tiszta. Remélem nem én rontottam el ezzel, de körbenézve a közeget, ahol felnő, nem hinném.

Nem tudom, minek köszönhető, hogy minden második töröknek kell valami megjegyzést tennie rám, mindenesetre örülök, hogy nem értem amit mondanak. Egyik fele tuti nem látott még meleget, vagyis aki felvállalja magát, olyat ritkán. Inkább elbújnak, eljátsszák a heterót, de nem nagyon mutatkozik meg rajtuk eme szexuális irányultság. Másik fele pedig nyíltan kikezd velem egy mecset előtt mély pillantással és azzal, hogy utánam fordul. Persze, a szemem sarkából látom (és nyílván Allah is, mert Allah szeme minden lát), de nem reagálom le. Nem is értem, hogy mi járhat a fejükben. Az ingerküszöb, ha lehet ezt mondani sokkal kisebb, mint Budapesten, ahonnan kicsit menekültem is pont emiatt. Isztambul elvileg modern város, metropolisz, multikulti, de én ezt egyáltalán nem érzem. Amikor rövidnadrágot vettem, akkor elszabadult a pokol, mindenki utánam fordult, a nők sem hitték el, amit láttak. Mit láttak? Igazából semmit! Ok, nem bermuda volt rajtam, mint a német és orosz turistákon, hanem rövidebb fajta, de egyáltalán nem viselkedtem benne feltünően, sőt, próbáltam észrevétlen maradni. Nem sikerült. Szerintem amikor leszáll az éj, minden férfi egy másikra vágyik, valaki meg is teszi, valaki csak ábrándozik róla. Mindenesetre elnézve a 100 kilós török nőket, nem vagyok meglepődve, meg ami tiltott az mindig édesebb.

Örülök, hogy nem értettem, mit beszéltek, azért néha nagyon kíváncsi lettem volna, hogy azt kívánják Allah perzseljen porrá szemével vagy azt hogy ők mással. Fura egyedül utazni, de jó. Az első nap, mikor elaludtam délután, arra ébredtem, hogy kínoz a magány, amit valami álom is megerősített, és még torzabb formában tüntetett fel. Elviselhetetlenül fájó felismeréssel riadtam fel, amit nyílván az azt megelőző nem valós történések erőstettek fel. Persze, nagyon jó mással is utazni, de egészen más. Egy módosult tudatállapot, amikor az ember kicsit még magában is beszél, kimond hangosan szavakat, akár az utcán, akár zuhanyzás közben. A viszony is intimebb, ha egyedül van az ember. Kellett a szabadság, hogy magam legyek, és átéljek mindent az utolsó cseppig.

Mindig is nagy hatással voltak rám a vallások, de nem gondoltam volna, hogy ennyire erősen fogom érezni a bőrömön, a lelkemben, mindenemben. Minden vallásnak megvan a maga ereje, biztos egy buddhista templomban is ezt érezném, de most itt vagyok. Nem foglalkozom az előítéletekkel, mert a tapasztalásom fontosabb mint a szélsőséges emberek tettei. Utolsó nap bementem a Kék Mecsetbe, csak spontán, közel volt, arra jártam, gondoltam akkor MOST. Nem volt sok turista, este volt már, ment le a nap. Levettem a cipőm, ahogy kell, és beléptem. Elállt a lélegzetem, olyan hatalmas és méltósággal teli volt, hogy azonnal elkezdtem könnyezni, tátott szájjal néztem az elém táruló látványt. A turistákat egy alacsony kerítés zárta el a hívőktől, bár igazából én is lehetnék az, tudok is imádkozni, de tiszteletlenségnek tartottam volna, hogy képmutatásból és puszta paszióból hajlongjak a többiekkel.

Leültem egy oszlop tövébe, és figyeltem a hatalmas kupolákat, melyek kék csempével díszítve magasodtak felém. A vékony huzalokat, melyek a lámpákat tartották, egészen magasról indulva, hogy utána egész közel világítsák meg a puha díszes szőnyegeket. Zokogtam, és miközben ezt írom, fojtogat a sírás. Olyan erő fut végig az egész testemen, ha erre gondolok, hogy az leírhatatlan. Azt hiszem itt nyert értelmet az egész utazás, itt felejtettem el igazán minden gondomat és adtam át magam egy olyan kultúrának, melynek templomába érkeztem. Nyílván én csak a felszínt látom, és nem látok teljesen a dolgok mögé, de akkor azt éreztem, hogy része lehetek egy kicsit ennek és beleremegek a tudatba, hogy abban a pillanatban sokmillióan érintik homlokukat a szőnyeghez. Nem mentem többet, ez egyszeri volt, egyszeri és megismételhetetlen. Nem rontom el azzal, hogy többször élem át, mert nem lesz ugyanolyan. Erre emlékszem és ez marad meg bennem. Örökre, ameddig élek. Nem felejtem el és szomjazom arra, hogy máshol valami hasonlót tapasztaljak.

Az ember sokszor elfelejt nyitottnak lenni. Nem nézünk körbe, csak előre. Isztambulhoz sok türelem és megértés kell. Türelem és odafigyelés, hogy ne bosszankodás legyen a közlekedés, a zaj, a kosz, a durva törökök, akik eltipornak, ha eléjük állsz, a lehúzós árusok. Ugyanazok a vonzó és az idegesítő dolgok, ugyanazokért lehet imádni és utálni, de egy biztos, ha nem vagyunk nyitottak és nem próbáljuk “törökként” megélni az ottlétet, akkor csak felszínes térképes turisták maradunk. Minél többet utazok, és szerencsére ez nem kevés alkalom, annál többet akarok látni, messzebbre menni, olyan ez mint a drog, csak ez kitisztítja az agyamat. Én csendben figyelek. Nem görcsölök rajta, hogy ismerkedjek, hogy beszélgessek, csak próbálok megállni és megfigyelni.

Vagy csak zenével a fülembe sétálni az utcán, otthonhagyva a térképet és fényképezőgépet és úgy közlekedni, mintha tudnám hova tartok. Aztán ha eltévedtünk, lehet kérdezni, mint turista, csak egy kicsit hagyjuk magunk mögött otthoni énünket, és építsünk újat legalább egy kis időre.