Nyolc év, több mint 2900 elvesztegett nap az életemből ami az Anyukámmal való kapcsolatomat illeti. Elmondtam. 2014. Szeptembe 20-án elmondtam, hogy meleg vagyok.

Napok óta készülök, igazábol nyolc teljes éve, amióta én is biztos vagyok benne, de az utóbbi napokban úgy éreztem, bele tudnék kezdeni. Nem tudtam. Kerülgettem a forró kását, hátha rákérdez, és megúszom (Mindent megúszni, az egyszerűbb megoldást választani - ez vagyok én. A jellem!), de ha eddig nem kérdezett rá, akkor most miért tenné. Mindig kínosan figyeltek arra, hogy ne kérdezzenek semmit, már – már átesve a ló másik oldalára. Nem szerették sose a pletykát, mint ahogy azt sem ha valaki belemászik más ember magánéletébe. Sose kérdezték, kivel megyek valahova, milyen viszonyban vagyunk, elég volt annyit tudni, hogy egyedül vagy mással. Nem azért mert nem foglalkoztak velem, csak úgy voltak vele, ha akarom, majd mondom.

Erkély, kezemben whiskey (nem is tudom, honnan szedtem), cigi. Anya a teregetett ruhák alatt ül egy camping székben, arcát félig takarja a száradó pizsama.

“Téged nem zavar, hogy nem tudsz a magánéletemről dolgokat?“ - micsoda felütés, évek óta fogalmazom.

“Nem. Sose szóltam bele, és engem is nagyon zavart volna, ha fiatalként beleszólnak. Amit akarsz, azt úgyis mondod.“ – érkezett a válasz.

“Engem nagyon frusztrál, és nem tudok könnyen beszélni róla..“ - folytattam.

“De miért?“

“.. Juli után nem volt nővel kapcsolatom.“ –hebegtem, és ahogy kimondtam, rájöttem, hogy nem is hangzik annyira rosszul. Lélegzetvisszafojtva vártam a „választ”, de tudtam erre nem lehet mit mondani.

“ÉS??“ – meg is érkezett olyan erővel hogy megszédültem tőle. Ennyi? Mégis mit vártam? Mit gondoltam?

Majd elmondta, őt nem zavarja, a gyereke vagyok, és nem is érti a nyolc évet. Mire vártam, miért halogattam? Kezdtem még rosszabbul érezni magam, hogy valóban nem ismerem ennyire az anyámat, hogy tudjam, nem fog kitagadni, kitörölni az életéből. Ijesztő a szám. Nyolc év! Mit csináltam az elmúlt nyolc évben?! Miért kellett megvárnom azt, hogy már lássam a végét? Oké, haboztam, mert féltem a reakciótól, nem volt alkalom, de nem egy hónapot vártam, hanem majdnem egy évtizedet. Rémisztő még belegondolni is.

Megbeszéltük, hogy sajnálhatom, hogy nem mondtam el előbb. Sajnálom is. Annyira hogy kiszakad a szívem a helyéről. Ha sose mondtam volna el, akkor valoszínű bele is halok. Most még nem teljesen késő csak félig. Ha úgy kell elengednem, hogy nem tudja, azt nem bírtam volna. Mint ahogy azt sem, ha a halálos ágyán (azt sem tudom, lesz e ilyen) kell bemutatkoznom az anyámnak, milyen is vagyok valójában.

Elkezdtünk beszélgetni, hogy a barátnőjének a lánya, akit én is ismerek, szintén meleg. Ha ezt előbb tudtam volna, könnyebb lett volna. Volna... Nem várhattam el azonban hogy mások magánéletéről beszéljen nekem, honnan tudta volna hogy ez nekem fontos valamiért. Kérdeztem, tudta e? Sejtette e? Azt mondta nem, amin meglepődtem. Egy anya tudja az ilyesmit, érzi, szokták mondani. Lehet tudta, csak magának sem tudta megfogalmazni. Én remegtem már a sokktól (én, és nem ő), ő nyugtatott. Semmi baja nincs ezzel, én vagyok a gyereke, és ez nem olyan nagy dolog.

Hebegtem, hogy “de a társadalom, meg tapasztalatok“, de kívülről hallva magam rettenetesen idiótának éreztem magam. Mi köze ennek az ANYÁM érzéseihez, aki elmondta, hogy jobban szeret mint valaha, hogy elmondtam. Azért hozzátette, mennyire sajnálja, hogy nem előbb. Nem feltétlen miatta, miattam. Ekkor már zokogtam, megfordult velem a Világ. Könnyebb lett minden, de annyira elszomorodtam, hogy elvesztegettem olyan időt, amit már nem tudok pótolni. Meg fog halni az anyukám, és én az utolsó percekre hagytam a beszélgetést.

Nem azért mert a magánéletem részleteibe szeretném őt a továbbiakban beavatni, de olyan jó lesz azt modani, hogy Bencével megyek nyaralni, és nem azt hogy „valakivel.” Sose tudtam volna hazdni, sose tudtam volna történeteket kitalálni fiktív barátnőkről, de minél tovább húztam, annál nehezebb lett. Nem éreztem jelentőségét, és halogattam, hogy majd elmondom. Nincs majd, csak most van. Alig beszelgettunk tíz perce, amikor pittyegett a kaputelefon, megjött apám. Én már persze délután óta ott ültem, lementem sörért, cigiért, whiskey-t töltöttem, vártam a pillanatot, gyűjtottem az erőt. Amit ha magamnak nem teremtek meg, nincs ott, nem lesz tökéletes perc erre. Addig húztam az időt hogy tíz percünk maradt, és nem lesz több első alkalom, amikor talán a helyzet kérdéseket szülhet, bizonytalan falakat rombolhat le.

A beszélgetésből csak anyám meghatottsága, és az én magamban tartott zokogásom maradt. Lekisért a buszhoz, elengedtünk egyet. Nem tudtam a szemébe nézni, mert olyan erővel szakadt volna ki belőlem a nyolc év, hogy annak őt nem tettem volna ki.

Beszéltem neki arról, amikor szakemberhez fordultam, pont mielőtt kiderült volna a betegsége. Elmeséltem a párhuzamot is, hogy egy gyilkosság bevallása, és a “meleg vagyok“ mennyire nem ugyanaz a kategória.

“Nem kérdezték, hogy milyen az anyukád?“

De kérdezték, meg emlékszem az “akkor is anya az anya..“ mondatra is, amit a bűnügyi műsorban bemutatott gyilkosokkal kapcsolatban mondott.

Igen, tudtam, hogy csodálatos anyám van, de valahogy ebben a sok szarban elfelejtettem. Nagyon szégyelltem magam, előtte is, magam előtt is. Azt gondoltam, mint mindenki, nagyon sok időm van még. Kicsit lenyugszom, és már felnőtt fejjel újra közelítek a szüleimhez. Megértem őket, felnövők hozzájuk, alakítunk egymáson. Nincs idő! Csak az van, ami akkor és ott van. Nem tudom, mire számítottam, de ez olyan volt mintha azt mondtam volna, hogy vettem egy farmert múlt héten. Nem tudom, mit hittem, és tényleg szégyellem magam amiatt, hogy szikrája is megvolt annak, hogy ez rosszul sül el.

Azt azért hozzá kell tennem, hogy anya a betegsége óta türelmesebb, nyitottabb, mint valaha, meg ha más is lett volna a véleménye, biztos diplomatikusan viselkedik akkor is, főleg hogy látja, mennyire össze vagyok törve. Felszabadultam, de óriási űr is lett bennem emiatt, amit remélem lesz még időm betemetni. Együtt. Anyukámmal, aki úgy szeret, ahogy vagyok, Olyan büszke lettem, hogy olyan anyukám van, aki elfogad.

Sose csináltam túl nagy ügyet a melegségemből, sok mindent megtapasztaltam, túl gyorsan és túl intenzíven ezzel kapcsolatban, de dühöt is érzek. Dühös vagyok a társadalomra, a Világra, hogy így kezelni ezt a dolgot, még akkor is ha lehetett volna az én döntésem az, hogy legalább az édesanyámban megbízom.

Sok sztorit hallottam, ahol a szülők rosszul fogadták, itt van Bence esete is. Majdnem minden sztoriban egy idő után megbékéltek a szülők, de én egy percet sem akartam úgy tölteni, hogy megváltozik a kötelék köztünk. Féltem a csalódástól, miközben a lelkem mélyen tudhattam volna, hogy nem lesz semmi baj. Bizonytalan voltam, volt hogy azt vártam, hogy legyen komoly kapcsolatom, hogy „valakit fel tudjak mutatni”, volt hogy azt, hogy az előzőből kigyógyuljak. Nem vagyok melegjogi aktivista, de számomra teljesen érthetetlen, hogy bizonyos embereknek ez még mindig olyan topic, amivel nekik foglalkozniuk kell. Kit érdekel, más mit csinál, amíg nincs rám hatással? Veszélyeztetnek engem? Bántanak ezzel a viselkedéssel? Adott esetben egy napot, mikor a pride van, nem lehetne kibírni? Vagy úgy felfogni, mint más normális országban, hogy alkalom a bulira?

„A négy fal között, ott csinálhatjátok!” - ezzel a mondattal ki lehet kergetni a Világból. Nem igénylem, hogy csókolózzak az utcán, hogy kézen fogva sétálgassak, de jogom lenne hozzá. El kell viselnem, hogy pár homofób, látens buzi utánam kiabáljon, habosakat röhögve, bizonyítva a haverjainak, hogy mekkora hetero. Ha az lenne, nem foglalkozna velem, mint ahogy én sem a nőkkel. Nem kiabálok nők után hogy „mekkora ribanc” vagy, mert nem érdekel.

Nem sírni akarok, mert szerencsére nem volt olyan történet az életemben, ami miatt depressziósan kellett feküdnöm otthon két hétig, a munkám is olyan, ahol nem volt kérdés, hogy elfogadják. Azonban pontosan tudom, hogy arra, aki nincsen magával teljesen tisztában, milyen hatással vannak ezek a mondatok. Azt is, hogy munkahelyen hányan hazudnak feleséget, barátnőt maguknak. Úgy hogy engem sem érdekel, nem kérdezem meg, hogy a kolleganőm a férjét milyen pózban elégítette ki.

„Rohadj meg AIDS-ben, te buzi!” – kaptam egy ilyet is egyszer, autóból kiüvöltve, az illető mellett a barátnője. Szegény, nem tudta még hogy az akit a faszijának hisz, meleg. Ha nem lenne, nem érdekelné az sem ha női ruhában mászkálnék. Pedig nem mászkálok, de ennek az országnak az ingerküszöbe olyan alacsonyan van, hogy szinte alig mérhető. Persze, könnyebb másokkal foglalkozni, abból akkor lehet kiszálni, amikor az ember akar, magunk problémája pedig mélyebbre ásást igényel, a legtöbben bele sem kezdenek, inkább levezetik másokon, lehetőleg olyan dolgokkal kapcsolatban, amiről az ember nem tehet. A nők azt mondják, milyen kár értünk, sokszor mennyivel igényesebbek vagyunk egy hetero férfinál, amiről maguk a nők is tehetnek, „engedve” hogy a barátjuk, férjük nyolc hónapos terhes sörhasat növesszen. A férfiak nem értik, hogy a szép nők helyett miért kell pasikat választani, és ez mennyire perverz. Nekem semmi perverz nincs benne, és abba sem gondolok bele hogy az igénytelen, kilógó hasú ember hogyan dugja a nőjét. Nem gondolkozom róla, mert nem érdekel.

A tudatlanság nagy úr, és ebben a médiának óriási szerepe van, pláne úgy hogy bizonyos tévéknél a vezetőség nagy része meleg.

Egy Spanyolországban élő ismerősöm mesélte, hogy 10- 15- 20 évvel ezelőtt a média elkezdte normális színben feltüntetni a melegeket (nem fogatlan, nőnek öltözött, beszélni alig tudó prolikat a Mónika showban), sok olyan műsor volt ahol bevallották a szüleiknek a „gyerekek” hogy a saját nemükhöz vonzódnak. Kitartó, pozitív propagandával (ugyannannyi energiába kerül mint a negatív) elérték hogy Spanyolországban nem nagyon vannak már ezzel kapcsolatban kérdések, és a társadalom nagy többsége elfogadja. Pedig a kereszténység („ott is”) dübörög, kár ezzel takarózni, pláne a papok viselt dolgainak tudatában.

Hát megtörtént, így kellett lennie, hogy ez most félbemaradjon, ne tudjuk kifejteni. Folytatjuk. Talán még nem olyan késő. Sajnos elégge, de talán Isten lehetőséget nyújt még a pótlásra.

Minden este ezért fogok imádkozni. Eddig is ezt tettem, de új értelmet kapott az egész.

Javier jobb kezét maga mellé tette, majd a bal segítségével felemelkedett a padról. Már ment le a Nap, megéhezett, haza akart menni. Vajon mindent megtett az életében, amit szeretett volna? Van még olyan, amit meg kell tennie, mielőtt meglátja az utolsó sugarakat? Nem tudta, csak bízott benne. Egyet megtanult, a pillanatnak kell élni, mert ha az elveszik, a következő már nem lesz ugyanaz.